Határeset – nem is lehetett volna aktuálisabb címet választania Don Tamásnak, a debreceni MODEM kurátorának ahhoz a kiállításhoz, amely a fiatal, közép-kelet-európai művészek identitásról alkotott képét vizsgálja. A kiállítás időtartama alatt és e cikk megírásakor épp az elmúlt három évtized legsúlyosabb biztonsági és katonai válságát éli át Európa, s a nyolc évtizede lezárult második világháború óta először kezdődött háború a kontinensen két szuverén állam között.

Az elhúzódó állóháborús eszkaláció réme Európában, illetve annak két meghatározó katonai potenciállal rendelkező országa között épp a kontinensen tovább élő nacionalista, etnikai konfliktusokra építő identitáspolitika következménye. A debreceni kiállítás által is vizsgált kérdéskör, a közép-kelet-európai identitás mibenléte, ebből is látszik, továbbra is releváns kérdés.

A háború réme ugyanis a fiatalabb generációk számára is mélyen átélhetővé teszi, hogy mit is jelent a fenyegetettség és milyen bénító konfliktusokat generálhat a politikai konszenzus és transzparens, demokratikus döntéshozatal hiánya, a határrevíziókról álmodó vérgőzös birodalmi nacionalizmus és militarizmus, a nemzetközi jogi konvenciók folyamatos megkérdőjelezése. Könnyű lenne legyinteni, de ez most valóban Európában történik, annak ellenére, hogy az európai békeprojekt minden eddiginél hosszabb ideig képes volt garantálni a véres összecsapások helyett a tárgyalásos módszereket. A 1990-es éveket követően sokan azt hitték, hogy ettől a fenyegetéstől mindörökre megszabadult Közép-Kelet-Európa.

A MODEM kiállításának történeti koncepciója e törékeny konstrukció megvilágítására helyezi a hangsúlyt, s a nagyon tudatosan felépített kurátori koncepció mentén a fiatal művészek különféle megoldásokkal reflektálnak az elképzelésre. A tárlat többnyire olyan művészeket mutat be, akik életkoruknál fogva már csak gyermekkori képek alapján emlékeznek a bipoláris világrend összeomlására, az 1990-es évek Közép-Kelet-Európáját felszabadító mámorra, a zárt világ hirtelen kinyílására. Ennek a generációnak már sokkal inkább élménye az európai uniós csatlakozás és a NATO-integráció hívószava, amely egy ideig aztán számos formában le-, majd most hirtelen újra felértékelődött. A Don Tamás által vezetett debreceni szakmai stáb hosszú évek munkáját, szervezését és a világjárvány miatti többször halasztást követően 2022 januárjában tudta csak megnyitni a kiállítást. A végső válogatásban a visegrádi országok képviselői mellett romániai művészek vesznek részt. Fontos megérteni, hogy manapság ennek az együttműködésnek is kiemelt jelentősége van, hiszen a térségben épp ezen országok lettek azok, amelyek a korábbi 20. századi háborús konfliktusaikat előremutatóan tudták átfordítani az együttműködés különböző területeire.

A kiállítás kurátori koncepciójához készült történeti, szakértői szövegeket Egry Gábor történész dolgozta ki. Ennek megfelelően a kiállítási vezetők részletes tartalmi elemzést nyújtanak a kiállítás által három legfontosabb identitásképző-erőként meghatározott témáról. Ezek a határ, a nyelv és a regionális identitás. E három téma ugyanakkor nincs teljeskörűen átültetve a kiállított művekre, de ez az egyetlen eleme a kiállításnak, ahol feszültség érezhető a kurátori koncepció és a műalkotások között. A kiállításhoz készült vezető, illetve a térközi oszlopokat beborító feliratok hosszasan mutatják az egykor „Közteseurópának” is nevezett területen élő népek nyelvi és további kollektív jogokért folytatott küzdelmét, ám a kiállított művek erre a rendkívül sokrétű és erős szimbolikus jelentőséggel bíró kérdésre alig reflektálnak. Jobban tetten érhető a művekben a közép-kelet-európai térséget az utóbbi három évtizedben gazdasági és társadalmi szinten is letaroló kapitalista „világnyelv”, amely az 1980-as évek angolszász, neoliberális modelljeit akarta kritikai nélkül érvényesíteni a centralizált tervgazdálkodás sokkjából épp csak felocsúdó „kisállamokban.” S kétségtelen az is, hogy a régiós reflexeket továbbra is az elképzelt és megkonstruált dicső múlt és a vágyott jövő közötti diszkrepancia határozza meg erősebben.

A közép-kelet-európai köztereket díszítő feldolgozatlan múlt tipikus vizuális elemei azok a köztéri szobrok és emlékművek, amelyek egy-egy politikai rendszer ideológiai termékei voltak, majd az azt követő rezsim már megszüntette azok kultuszát. A kiállításon Uladzimir Pazniak belarusz születésű lengyel művész alkotása parafrazeálja a régiót a második világháború után elöntő egyhangú katona- és partizánsírok formavilágát egy nagyméretű, fekete felfújható poliuretán installációval. Tetején kivehető a vörös csillag formája, amely természetesen kevésbé domináns a fekete műanyagból mint ennek valós előképein. A Vörös Hadsereg számtalan temetője és emlékműve a régióban szinte minden esetben a később itt maradó megszállókra emlékeztette az ott lakókat, így a kötelező ünnepeken kívül általában a gyűlölt szovjetek jelképeivé váltak. A kiállítótér középtengelyébe állított installáció az egész kiállítótér fókuszpontját is megadja a debreceni kiállításon.

De milyen ideológiák befolyásolták a közép-kelet-európai fiatalok identitását a bipoláris világrend (kapitalista vs. kommunista, nyugati vs. szovjet érdekszféra), a kötelező szovjet emlékművek letűnését követően? Erre lehet példa a kiállításon Megan Dominescu Piata Unirii című munkája. A magyarra fordítva az „egyesülés tere” számos román város főterének neve, az 1989-es forradalmat követően nemzeti ünnepnek megtett december 1-ére, a román történeti gondolkodásban a három országrész egyesítésére utalva. Dominescu élénk színekből szőtt felületén nem egy dicsőséges szoborkompozíciót látunk, hanem egy román város főterének kaotikus, színes neoncsövekkel és kereskedelmi feliratokkal terhelt világát. Jól jelképezi ez a mű is azt a vizuális felületességet, amely a köztereket ellepő reklámfeliratokat mind a mai napig meghatározza a régióban. A 1989 előtt világ eszméinek gyors eltűnése után a partikuláris nemzeti ideológiák nem voltak képesek a régióban visszaszerezni vagy szabályozni a közterek egységes arculatát és a mindent felülíró kereskedelmi logika mindenütt érvényesül. A „nagy egyesülés” hiányzó emlékművét csak az évente egyszer elmondott patetikus beszédek pótolják. Ez a tér a régió bármelyik országában lehetne.

A közép-kelet-európai országok mesterségesen kreált, majd gyorsan átalakuló és eltűnő életformáinak és társadalmi rétegeinek állít emléket Vasile Cătărău installációja is, amely kerámiából kiöntött munkáskesztyűket helyez nagy tömegben egymás mellé. A galaci születésű román művész maga is egy olyan, a 20. századi második felében mesterségesen felduzzasztott lakosságú iparvárosból származik, amelyből tucatnyi található meg a régióban. Az ide vidékről, a korábbi mezőgazdasági jellegű területekről betelepített lakosság az erőltetett modernizáció keretében nem csak lakóhely- és foglalkozás-, hanem teljes identitásváltásra is rákényszerült. Ezt még szinte ugyanennek a generációnak az életében porrá zúzta az 1989-et követő gazdasági összeomlás és a fenntarthatatlan, környezetszennyező gyárak szinte azonnali bezárása, a korábbi gyári ipari munkás réteg talajvesztése. Bár a történészi-kurátori koncepció alapját alkotó három nagyobb témához Cătărău műve kapcsolódik a legtávolabbról, de erős jelenléte meghatározó a MODEM-ben.

Most a kiállításban, egyébként a közép-kelet-európai régió bármelyik alacsonyabb rangú útja mentén állhatna Irmina Rusicka buszmegállója, amely a gyatra minőségű alumíniumból és plexiből összetákolt épületként a folyamatos várakozás, az öröklétté vált átmenetiséget jeleníti meg. A régió fiatal művészei most éppúgy ezt az átmenetiségérzést szerették volna lezárni, mint pár két-három generációval előttük járó elődeik, akik például nagy murális művek kivitelezésére egy-egy diktatúra szolgálatába szegődtek. A berlini fal leomlását követőn sokan úgy gondolták, hogy eljön a nagybetűs Történelem vége a nyugati, demokratikus minták átvételével és másolásával, ám ez nem így történt, még ha a magát egy ideig győztesnek érző generációnak így is tűnhetett. Rusicka korábban már más kiállításokon is bemutatott installációja ennek az úgy látszik kitörölhetetlen regionális átmenetiségérzésnek a mementója is lehetne.

A kiállításon résztvevő művészek többsége az 1980-as évek első felében született. Náluk valamivel fiatalabb az 1991-es születésű Molnár Judit Lilla, aki – mint azt le is írja magáról – már ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek Magyarország EU-csatlakozása jelentett egy fontos identitásképző élményt. Esési tér címet viselő nagyméretű installációjában egy EU-konform játszóteret alakított ki, egy gúlákból álló mezővé változtatva a homokaljzatot. A régió művészeire sokszor jellemző irónia nála érhető leginkább tetten, hiszen az itt a központi EU-s szabványokra való rácsodálkozás és a megvalósítás lehetőségei közötti ellentétből fakad.

Fontos odafigyelni a fiatal művészgeneráció hangjára, hiszen a jövő meghatározó hangja lehet. A debreceni MODEM kiállítása pedig annak a célnak megfelelő, hogy egy regionális körképet adjon arról, hogy milyen elvek mentén, hogy gondolkodnak-e fiatalok a közös múltról és talán a jövőről is.

Határeset. Kortárs reflexiók a közép-kelet-európai identitásra. Kurátor: Don Tamás. MODEM, Debrecen. A kiállítás megtekinthető 2022. április 10-ig.

Borítókép: Silvia Amancei & Bogdan Armanu: Viszlát, installáció, papír, textil, festék, pvc 2021. Fotó: Erdei Krisztina

A szerző a cikk megírásának idején a Kállai Ernő Művészettörténeti és Műkritikusi Ösztöndíjban részesült.