A tematikus struktúrát tekintve a három eddigi OFF-Biennáléban látszólag éppannyira kevés a közös vonás, mint három egymást követő Documentában. Az első OFF-nak nem volt központi témája, a másodiknak volt, de abba szinte bármi belefért volna, a harmadiknak – amely az időeltolódás miatt kicsit olyan, mintha már a negyedik lenne – pedig több témája is lett.

Megjelent a Műértő 2021. június-júliusi számában
Az egyik fő téma a politikai klímaváltozással szoros összefüggésben álló, egyre növekvő szabadsághiány, a másik pedig a földi éghajlatváltozás miatt egyre szűkülő jövő. Emellett megjelentek a társadalmi egyenlőtlenségek, az ember legalapvetőbb jogainak és szükségleteinek jelenlegi problémái, amelyek persze szintén a lehetséges jövőt szűkítik, illetve mintegy összegzésként vagy témák feletti témaként a hungarofuturizmus, egy olyan fogalom, amely az előző OFF idején még alig egyéves múltra tekinthetett vissza.

Néhány év múltán a hungarofuturizmus már több mint természetesen szerepel a kortárs művészet magyarországi fogalomfelhőjében, s az OFF-Biennále olyan, egymástól tematikusan különböző eseményeire is ráilleszthető, mint az xtro realm művészcsoport (Műértő, 2021. április–május) által megalakított ACLIM! Klímaképzeleti Ügynökség ökológiai kérdésekre fókuszáló kiállítása, vagy a MENÜ imaginaire-nek az étkezés lehetséges jövőjét bemutató, illetve megkérdőjelező projektje.

A hungarofuturizmus központi helyszíne azonban az ISBN galériában, Igor és Ivan Buharov (Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor) Revolúcióparabotanika című kiállításának tere, ahol az eredeti tervek szerint még ennél is nagyobb burjánzásnak indulhatott volna a fogalom, de a tavalyra időzített ambiciózusabb elképzelésekről most már csak a Xenotopia folyóirat első száma tanúskodik. A Buharovok tárlata és a folyóirat így is egy átfogóbb projekt részeit alkották, melynek címe – Aki nincs velünk, az is velünk van – is azt igazolja, hogy a hungarofuturizmus bármit a hálójába foghat, ami fogalmilag a magyar múlt és a magyar jövő között található.

A Buharovok kiállításának kurátora Szalai Borbála mellett Nemes Z. Márió volt, aki megnyitóbeszédében tovább szőtte az eddig is igen gazdag hungarofuturista fogalmi hálót, a fajok újratervezésétől a „posztmagyar szervezetben termelődő hungarofuturizmuson” át a nemzeti tudattalan labirintusáig. Maga az installáció – amely a nyitva tartás ideje alatt az eredeti projekthez hasonlóan szintén jelentősen átalakult – ennek a labirintusnak különös, képes-hangos kivetüléseként jelent meg. Magját a Buharovok új filmje, a Melegvizek országa képezte, témájának központi eleme pedig a növények forradalma. Valójában minden, amivel a látogató a teremben találkozhatott – a gépezet által mozgásban tartott műnövényektől kezdve a filmrészletekben felvillantott és folytonosan ismételt, valódi lakásokba és tájakba helyezett szürreális jelenetekig –, mintha bármilyen reális és mű-narratíva kialakítása ellen hatott volna. A tárgyak, a filmjelenetek, a hangok egyetlen nézetből sem kínáltak fel egyértelmű képet: a falon lightboxokban megjelenő, festett alakzatok egyszerre tűntek mágikus jeleknek, egy megismerhetetlen vallás stációképeinek és egy elképzelt apokaliptikus kor piktogramjainak. Maga a tér lehetett volna egy szekta spirituális transzformátorállomása, elhagyott (álcázott) katonai irányítóközpont vagy az utolsó földi tér, ahol még mozognak a képek, és az éteren át érkezve – ha akad még jövőbeli látogató, aki a szocializmusból itt maradt telefonkészülékek kagylóit fölemelni képes – folyamatosan ismétlődnek a misztikus, enigmatikus üzenetek.

Mindez ismerős lehetne akár Jean Cocteau 1950-es Orfeusz-filmjéből is, de a legkézenfekvőbb hasonlatok a science-fiction világából kölcsönözhetők. Olyan növény-scifik bukkanhatnak fel az emlékezetben, mint A triffidek napja című 1962-es horrorfilm („genetikailag módosított húsevő növények szabadulnak el a világban, és ha nem állják útjukat, csírájában fojtják el a civilizáció újjáépítésére tett kísérleteket”); vagy kiindulópont lehetett volna Arkagyij és Borisz Sztrugackij valamelyik eddig ismeretlen írása is. Művészettörténeti szempontból – a fenti példákhoz hasonlóan – szintén az ötvenes-hatvanas évek világához lehetne visszakötni a teret. Például londoni művészekhez, akik közül többen – elsősorban Richard Hamilton vagy Eduardo Paolozzi – az ötvenes évek közepén (utólag nehéz eldönteni, hogy utópiákhoz vagy inkább disztópiákhoz vezető) tudományos-fantasztikus elképzelésekben találták meg művészeti tevékenységük egyik metaforáját. Talán ide illeszthető Paolozzi 1961–1962-ben készült, filmformát is öltő alkotása, a History of Nothing, amelyet a szürrealizmus előtti tisztelgésnek is nevezett.

A Buharovok tere sem teljesen egyértelműen disztópikus; mintha a képek és a hangok ugyan az emberi civilizáció gyászszertartását kísérnék, de a túlélés lehetőségeként mégis felmutatnák az emberek és a növények közötti energiaáramlás jövőjét.

Nehezen eldönthető, hogy mindez egy alternatív múlt lenne a múlt század hetvenes éveiből, vagy álomkép a jövőből, esetleg a múltból a jövőbe (vagy vissza) vezető megtisztulási folyamat egyik állomása. (Talán sorsszerű, hogy a kiállítás ideje alatt éppen a „tisztító” szökőkút ment tönkre.) A múltat többek közt egymás mellé helyezett posztereken női munkásvezérek, baloldali lázadók képviselik Rosa Luxemburgtól Angela Davisig; a másik oldalon funkciójukat vesztett bárszekrények, az egykor vágyott nyugati jólét keleti szimbólumai, vagy mindenütt a szobai műnövények, amelyek valaha a reálisan létezett szocializmus beázott álfalait fedték el. A filmtöredékekből kiindulva is nehéz megmondani, hogy a múlt képlabirintusából merre vezet még út.

Nemes Z. Márió szövege szerint a tárlaton a „forradalmat xenotópiaként, az idegenség színpadi tereként tapasztalja meg a látogató, ahol sohasem lehet pontosan eldönteni, hogy egy civilizációs állapot kezdetére vagy végére katapultálnak-e minket a politikai-esztétikai energiák”. Valóban, a kiállítás – és egyben talán az egész harmadik OFF-Biennále – legfontosabb kérdése, hogy a projektekben, tárlatokban a kezdetet vagy a véget látjuk-e. Maguk az eseménysorozat szervezői a jövő felé nyitott projektként írják le a biennálét, de úgy tűnik, inkább csak azért, hogy a múltban ragadt látogatókat se riasszák el a jelentől. Ebben az új világban ugyanis a társadalmi és mágikus szerepei között lebegő művészet ténylegesen úgy beszél, mintha már mindegy lenne, hogy hallja-e még valaki.

Ha végignézünk az OFF-Biennále eseményein, kiderülhet, hogy soha ennyire nem volt még globális a külön bejáratú etnonacionalizmusunk, és soha ennyi idegen és ismeretlen szóösszetétel nem írta körül saját nyomorúságunkat. Jellemző, hogy a Xenotopia folyóirat (bár a hungarofuturisták ironikusan akár a Honderű címet is választhatták volna) egyik legjobb – és szinte természetesen itt és most csak angolul olvasható – szövegében Kompolthy Zsigmond (Bán Zoltán András) Vajda János kolbász-álmáról írt. Az álom úgy kezdődik, hogy a költő nyakig ül az excrementumban. Ma minden tekintetben nyakig ülünk benne, és ha valami megmenthet minket, az legfeljebb az ébredés vagy átvitt értelemben: a poézis. Talán ha nehéz helyzetünkben a múltra úgy tekintünk, mint lehetséges jövőre, akkor az is elképzelhető, hogy jelenlegi válságából épp az irodalom ránthatja ki a művészetet. (Érdekes itt felidézni Kukorelly Endre többször hangoztatott gondolatát, mely szerint a hatvanas-hetvenes évek magyar képzőművészeti avantgárdjának legfontosabb újítói – Szentjóby, Erdély, Hajas – valójában költők.) Végigtekintve a jelenleg hungarofuturista keretbe foglalt művészeken (vagy akár magán a hungarofuturizmuson), valóban a legpoétikusabb megközelítések kerülnek fókuszba Komoróczky Tamástól a Buharovokon át Trapp Dominikáig.

A hungarofuturizmussal tehát a kortárs magyar művészet olyan fogalomhoz jutott, amely nemcsak mindent bekeretezhet, de egyben olyan varázslatot is kínál, amellyel bármilyen reménytelen helyzet álomszerűvé változtatható. A harmadik OFF-Biennálét, amelynek projektjeiben pontosan tükröződik jelenlegi rémálmunk, a hungarofuturizmus szintén képes volt átkeretezni. Ebben a keretben az egyik legfontosabb kérdés, hogy a korábbi, ma már múltba vesző művészeti elképzelések és a jövő álma miképp egyeztethető össze. Található-e út a hermetikus, enigmatikus művészet és a befogadhatóság között? Úgy tűnik, mintha a harmadik OFF révén most ez a határpont vált volna teljesen világossá: a művészet vagy eldob minden korábbi köteléket és új, patafizikus, mágikus valóságot teremt önmaga körül, vagy próbálja továbbra is illúzióként ápolni, hogy saját eszközeivel is képes értő közönséget elérni vagy teremteni.

Bár nem látszik harmadik út, annyi talán még lehetséges, hogy Joseph Beuys centenáriumi évében a művészetre itt mint az energiaáramlás biztosítékára tekintünk. Innen nézve a Buharovok hungarofuturista tere nemcsak sci-fi, hanem valódi mai helyzetmetafora, az OFF-Biennále pedig nem fesztivál, hanem egy áramoltató szerkezet.