Van valami hátborzongatóan szürreális ebben az egészben. Sötét, viszonylag nagy terem, hatalmas, a padlótól a mennyezetig érő paravánnal szinte teljesen kettéosztva, de úgy, hogy az installáció körbejárható legyen.

Megjelent a Műértő 2021. június-júlusi számában

Van valami hátborzongatóan szürreális ebben az egészben. A MűvészetMalom, e monumentális torzó déli szárnyában 2020 februárjára készült el a tér, amelyben március elején kellett volna felállítani A kalapács álma című installációt. Ennek tárgyai Csákány István düsseldorfi műterméből érkeztek volna, 1200 kilométerről, de a járvány okán nem indulhattak el sem márciusban, sem szeptemberben; végül hónapokkal később, 2021 elején mégis útnak indíthatták a szállítmányt. Az installáció pedig márciusra fel is felépült, hogy aztán senki se lássa, most se, talán június végéig. A pandémia nemcsak a szállításnak és felépítésnek tett be, de az intézménynek is, amely ettől függetlenül is elvesztette korábbi költségvetése nagyobb részét, és így teremőrhiánnyal is küzdve – a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum más intézményeihez hasonlóan – esetlegesen tud csak látogatókat fogadni. Azaz egy évek alkotó- és szervezőmunkájával, jelentős anyag- és szállítási költséggel megépített, az adott térre kitalált, bízvást monumentálisnak nevezhető, a lezárásokat is túlélt installáció egy kulturális intézmény legegyszerűbb működési költségeinek hiánya miatt továbbra is Csipkerózsika-álmát alussza.

Van valami hátborzongatóan szürreális ebben az egészben. Sötét, viszonylag nagy terem, hatalmas, a padlótól a mennyezetig érő paravánnal szinte teljesen kettéosztva, de úgy, hogy az installáció körbejárható legyen. A bejáraton át a térbe lépő a paravánt mint árnyak vetítővásznát látja; a paraván előtt falécekből készített pad, egy műtárgy, amely az árnyak szemlélését is segíti. A paravánon látható árnyak a tér e bal oldali részének falaira is rávetülnek, így az ide belépő két árnysík közé ékelődik úgy, hogy a falakon az ő árnyéka is megjelenik, befolyásolva így a látványt. E térben az ember a szó szoros értelmében az árny(ék)világban találja magát.

A paraván maga egy kifeszített, áttetsző felület. Bal oldalán egy hatalmas szobapálma árnyéka, jobb oldalán pedig egy másik ágas-bogas növényé, amely mögött perspektivikus rövidülésben egyenesre vágott, hullámzó felület tűnik fel. E két oldal árnyékai szinte keretezik a paraván közepének árnyát. Mint egy megfoghatatlan kollázs láthatatlan rétegei, úgy jelennek meg kétoldalt, a vetítés miatt életnagyságnál is nagyobbnak látszva – ez különösen a bal oldali pálma levelei keltette árnyékokon tűnik fel. E növényi „keret” rövidülésének „enyészpontja” egy nehezen meghatározható, részben mozgó tárgyegyüttes, amely mintha keskeny hegygerinc tetején, egy tisztáson helyezkedne el. A mozgás fekvő körhöz kapcsolódik: ez, mint egy lemez, forog lassan körbe és egy – árnyékként meghatározhatatlan kategóriájú – dolgot keringet magán.

Persze lehet, hogy nem is hegygerincként kellene leírnom azt, ahol mindez zajlik, hanem inkább sziklaképződménynek, amely mintha sziklalábakon állna, vagy más megközelítésben, amely alatt amorf nyílások, akárha barlangbejáratok nyílnának. Ezeken át talán egy tóra látunk, meghatározhatatlan (terep)tárgyakkal. Annyi biztos csak, hogy minden, ami a keretező növények között tűnik fel, jóval kisebb méretű: olyan, mint egy makett.

Az árnyékvilág túloldalán – már a belépéskor, a bejárattól benézve látszik a másik oldal – az árnyakhoz tartozó tárgyak találhatók, illetve az a két projektor, amely ezeket a tárgyakat megvilágítja. A bal oldali szobapálma egy korábbi kiállításokról már ismert életnagyságú fanövény, a jobb oldalon viszont betonvas hálóra feszített-kötözött, elszáradt borostyánindák vannak – olyanok, mint amilyeneket 2014-ben a kölni dóm oldaláról mentett meg Csákány (és amelyeket a kiállítás más termeiben most is bemutat). Ilyen borostyánkonstrukció több is megjelenik a paravánnak ezen az oldalán, amint átlátszó műanyag hullámlemezből is több van, mint amennyit árnyékként a paravánra vetítve felfedezhetni. A hullámlemezek feladata a projektorok fényének szórása: e traktus így kapja azt a fényt, amely miatt tárgyai többsége látható itt valóságosan és a túloldalon árnyékként.

E térrészben sokkal több dolog van, mint amennyi a túloldalról árnyként látszik, és elhelyezkedésük, téri viszonyaik is mások, mint ahogy az odaátról elgondolható. Képtelenség volna felsorolni az itt kialakított univerzum elemeit, de a kalapácsból épített, álló figura többször, több méretben, több pózban is megjelenik; egy helyen egy makettkohó is felfedezhető, amelyben láthatólag valóságosan izzik és füstöl a fém. Az árnyvilág – vagyis a paraván túloldala – elől szinte teljesen rejtetten, a padlóhoz közel is van ilyen szobor, mellette több hatalmas kőhasáb (lépcsők egy lebontott épületből), a paraván szinte teljes szélességében. E hasábok nehezen látható, de legfontosabb funkciója strukturális: ellensúlyozzák a paravánt, amelyet Csákány nem a mennyezetre függesztett, hanem egy L alakú keretben helyezett el, és amelynek rövidebb szárát rögzítik a földön ezek a kövek.

Nyilván számos különböző narratívában össze lehetne fűzni a kiindulópontként szolgáló – és a plakáton is szereplő – kalapácsot, amint a kiállítás más termeiben is szereplő, Csákányt évek óta foglalkoztató kalapácsfigurát, a kis kohót, a munkaproblémát, az embernélküliséget, a több ponton megtalálható elszáradt borostyánindákat vagy az árnyjátékot. Ezeknél azonban fontosabb az az átalakulás, amely az életművön belül tapintható ki. A 2012-es Ghost Keeping egy fából megmintázott életnagyságú varroda volt a hozzá tartozó próbababákkal és azok ruháival; a 2017-es Glassyard-beli kiállításon a faenteriőr mellett az árnyjáték is megjelent; most pedig az árnyjáték veszi át a főszerepet, és csak a szobapálma fa-tárgy.

Természetesen nem egyszerűen a médiumváltás érdekes itt: legalább ennyire lényeges az, hogy az eddig zárt árnyjátékok terébe most beléphetünk. Amint az is, hogy az árnyjáték árnyékvilággá alakul, ami szintén bejárható; végül pedig az is fontos, hogy e tereket életnagyságú, annál nagyobb vagy annál kisebb, valódi és makett-létezők lakják-járják be, a nézőket is beleértve.

Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy e munka egyik forrása Platón barlangja, illetve mindaz, amit Platón a művészetről mint az ideákat utánzó tárgyak utánzatáról ír az Állam X. könyvében. Mint ahogyan attól sem, hogy Marcel Duchamp utolsó műve, az Étant donné, 1946–1966– egy dioráma, amely többek közt a látással, a látáson keresztül történő megismeréssel foglalkozik – maga is inspiráció volt. Azzal ugyanakkor, hogy Csákány itt beengedett a Duchamp-nál elzárt hátsó térbe, nemcsak nézőként (voyeurként) válunk az installáció részévé, de ténylegesen is: az árnyvilág falán ott az árnyékunk, a tárgyvilágban látjuk az árnyvilág elől elzárt vagy csak részlegesen megismerhető dolgokat. Felfedezhetjük a világ szerkezetét (a paraván tárgyvilági rögzítését a hasábokkal), látjuk, mi miből van, miként áll össze – azaz megértjük a világot. Sőt (ha rosszalkodunk) még át is rendezhetjük; csak átalakítani nincs módunk, se művészként, se filozófusként, se istenként. Működik minden, nélkülünk is.

Van valami dermesztően szürreális abban, hogy egy sajátos monumentalitással dolgozó művész újabb, nagy jelentőségű, kifejezetten filozofikus műve (Platón és Duchamp mellé Madáchot is odatenném szívesen) – a kortárs magyar képzőművészet egy lehetséges ünnepe – tulajdonképpen kisszerű pénzügyi okokból a járvány okozta bezárások feloldása után sem válik még hetekig láthatóvá. Persze: működik az, nélkülünk is.

És persze azt is tudjuk: kis pénz, kis foci. Úgyhogy legyenek az álmok is aprók, a tervek is kicsik, ha megvalósulni is szeretnénk látni őket. És persze legyenek a tereink is kicsik – a kiállítóterek, az intellektuális terek –, végső soron a szellemi horizontunk is: ne lötyögjenek bennük apró álmaink. Aludjon a kalapács, ne álmodjon!