Ha azt hallottuk, restitúció, néhány évvel ezelőttig szinte kizárólag a vészkorszakkal összefüggő ügyekre, a náci uralom alatt zsidó tulajdonosaiktól elvett, elrabolt, vagy rendkívül nyomott áron megvásárolt műtárgyak sorsára gondoltunk, miközben hosszú ideje napirenden vannak olyan ügyek is, melyeknek előzményei jóval régebbre nyúlnak vissza.

Gondoljunk csak Nefertiti (Nofretete) 1912-ben megtalált mellszobrára, amit Egyiptom időről időre visszakövetel Németországtól, vagy az Elgin-márványokra, az Akropolisz épületeinek azon szobraira és reliefjeire, melyek jóval régebben, 1801 és 1811 között kerültek Görögországból Nagy-Britanniába és amelyeket a mindenkori görög kormányok közel két évszázada próbálnak visszaszerezni – jelenleg éppen a korábbiaknál nagyobb eséllyel. (Az Elgin márványokról itt és itt írtunk bővebben.)

Amiről viszont egészen a közelmúltig alig esett szó – és a gyakorlatban még annyi sem történt –, az a gyarmati kontextusú restitúció, azaz azon mű- és használati tárgyak, és esetenként emberi maradványok visszaszolgáltatásának ügye, melyeket a gyarmattartó hatalmak szereztek – az eszközökben többnyire nem válogatva – gyarmataikon, majd szállítottak az anyaországokba. Gondolhatnánk, a probléma csak az egykori gyarmattartó országokat érinti, valójában azonban ezekből a tárgyakból, ha nyilván kisebb nagyságrendben is, de vásárlások révén számos más országba is jutott. A témában legérintettebb kontinens Afrika, az ottani országok immáron hat évtizede próbálják visszaszerezni elrabolt kincseiket, de a legutóbbi évekig jószerivel meg sem hallgatták őket. Ha mégis, akkor jól hangzó, de hamis érvekkel próbálták megmagyarázni a visszaadást elutasító álláspontjukat, s az afrikai országok is sokszor „hagyták magukat lebeszélni” követeléseik hangosabb megfogalmazásától, mert rendszerint továbbra is rá voltak utalva egykori gyarmattartóik jóindulatára, s a műtárgyak ügye nem volt annyira súlyos, hogy ezért komoly feszültségek keletkezzenek kapcsolataikban. Persze a gyarmattartó hatalmak sem egyformán érintettek; a potenciálisan visszaszolgáltatandó tárgyak legnagyobb együttesét Nagy-Britannia, Franciaország és Németország mondhatja – még – magáénak, de vásárlások révén az USÁ-ba is jelentős számban jutottak ilyen művek. A helyzetre jellemző, hogy a világ egyik vezető etnográfiai múzeumának, a párizsi Musée  du quai Branly – Jacques Chirac-nak eddig egyetlen időszaki kiállításához sem kellett afrikai múzeumokból kölcsönöznie – bármely téma sokoldalú bemutatását meg tudja oldani saját, több mint egymillió tételt őrző gyűjteményéből, melynek fél százalékát sem tudja egyidejűleg a közönség elé tárni. Persze, más múzeumokban sem jobb a helyzet, ami azt is jelenti, hogy afrikaiak még akkor is csak rendkívül korlátozottan tudnak megismerkedni saját kulturális örökségükkel, ha történetesen módjukban áll meglátogatni azokat a múzeumokat, ahol annak fragmentumait őrzik. Otthonról pedig erre még kevesebb esélyük volt, mivel a néprajzi múzeumok állományának digitalizálása a képzőművészeti gyűjteményekhez képest csak nagyon lassan halad előre.

Friss felmérések szerint jelenleg Afrika tárgyi kulturális örökségének 90%-a más kontinenseken található – ez a szám tényleg sokkoló.

Milyen érvekkel igyekeznek az érintett országok és múzeumaik évtizedek óta kitérni a követelések elől? Többnyire mondvacsinált, máskor a valós helyzetből kiinduló, ám jogi szempontból irreleváns magyarázatokkal. Természetesen előszeretettel hivatkoznak az időmúlásra, hiszen az érintett tárgyak többnyire évszázadokkal ezelőtt kerültek Európába és Észak-Amerikába, s ilyen hosszú idő után szinte lehetetlen pontosan visszakövetni a tárgyak idevezető útját. Való igaz, kerültek el a gyarmatokról műtárgyak korrekt vásárlások, ajándékozások útján is, ez azonban csak elenyésző kisebbségükre igaz. Szívesen állítják a múzeumok, hogy ezek a tárgyak az egyetemes kultúrkincs részét képezik – ami igaz is –, ezért jobb helyen vannak náluk, hiszen itt jobbak megőrzésük, konzerválásuk, tudományos igényű feldolgozásuk és bemutatásuk lehetőségei, nagyságrendekkel többen láthatják őket és az egykori gyarmatok is abban érdekeltek, hogy a világ minél többet tudjon meg civilizációjuk fejlettségéről.

Ezen állítások egy része egyre kevésbé igaz, másik része a tényleges helyzetet tükrözi ugyan, ám mindennek jogi szempontból vajmi kevés relevanciája van, hiszen a kérdés roppant egyszerű – kit illet meg e tárgyak tulajdonjoga, ez pedig független a fenti érvektől. Mint ahogy ma már az sem feltétlenül igaz, hogy a bemutatási és tárolási körülmények Afrikában jelentősen elmaradnak az európaitól. Már épül például, s ha minden a terv szerint halad, 2025-ben át is adják Benin Cityben a Nyugat-afrikai Művészet Múzeumát, amit a fekete kontinens sztárépítésze, David Adjaye tervezett és ami biztosítja a külföldről hazatérő bronzok méltó körülmények közötti, minden biztonsági igényt kielégítő befogadását. Az a kifogás pedig, hogy egy ilyen bonyolult ügy rendezéséhez hosszabb időre van szükség, csak a cinizmus megnyilvánulásának tekinthető, ha tudjuk, hogy az afrikaiak már több, mint fél évszázada szorgalmazzák a restitúciót. Annak persze fennáll a veszélye egyes, korrupt és politikailag instabil országokban, hogy a visszajuttatott műtárgyak szőrén-szálán eltűnnek, ez azonban jogi értelemben ugyancsak nem lehet kifogás, viszont a „visszaadókra” azt a felelősséget rója, hogy szerződéskötéskor, illetve annak realizálásakor különösen körültekintően járjanak el.

A restitúció egyébként elvben számos különböző formában valósulhat meg: a művek tulajdonjogáról való lemondás és azok tényleges átadása az érintett országnak csak egy a lehetőségek közül. A tárgyalásokon kialakulhat olyan helyzet is, melyben a műveket jelenleg birtokló ország csak a tulajdonjogról mond le, de maguk a művek – határozott vagy határozatlan időre – mostani helyükön maradnak. Szóba jöhet a közös tulajdonlás és a felváltva történő bemutatás és elképzelhető az is, hogy a tulajdonjogról való lemondást az afrikai ország néhány tárgy „visszaajándékozásával” honorálja, vagy pedig a művek eddigi állagmegóvását, tudományos feldolgozását, esetleg a jövőben nyújtandó szakmai támogatást ellentételezi ilyen módon.

Nem elhanyagolhatóak a restitúciós lépések jogi akadályai sem; a legtöbb országban törvénymódosításra is szükség lesz ahhoz, hogy a közgyűjteményekben őrzött tárgyak elidegeníthetőek legyenek.

Ráadásul a legtöbb helyen két törvény is érintett lehet: az, amelyik a közgyűjteményben őrzött tárgyak elidegenítését tiltja és az, amelyik nem engedi állandó jelleggel külföldre vinni a valamilyen formában védettséget élvező műtárgyakat.

A téma iránt általában is jelentősen megnövekedett az érdeklődés, de egy műtárgycsoport, az ún. benini bronzok együttese különösen a figyelem középpontjába került, amit a művek páratlan művészi értéke mellett a csoporthoz tartozó tárgyak és az őket jelenleg őrző intézmények magas száma – egy 2020-ban a British Museum által megjelentetett tanulmány szerint 161 – is indokol. A tárgyakból Európa és Észak-Amerika mellett még dél-amerikai országokba is jutott, így a bronzok sorsának alakulása egyúttal jól láthatóvá teszi az egyes országoknak a gyarmati kontextusú restitúcióhoz való hozzáállásában tapasztalható különbségeket. E bronzok sorsának bemutatásával meggyőzően demonstrálható Afrika kifosztása is; a bronzok tavaly megkezdődött visszaszolgáltatása előtt a több ezernyi ismert bronz közül alig néhány darab volt kiállítva ott, ahol ezek a tárgyak megszülettek, azaz a ma Nigériához tartozó Benin City Nemzeti Múzeumában.

A művek többsége nagy-britanniai és német intézmények tulajdonában van, előbbiek közül a British Museum önmagában is 900, míg a tavaly a berlini Humboldt Forum épületében új otthonra lelt Etnológiai Múzeum 580 darabot tudhat magáénak. Néhány száz darabot amerikai múzeumok szereztek meg; a legtöbbet, 163-at a New York-i Metropolitan Museum of Art. A jelenlegi ismeretek szerint összesen mintegy 5.000 műtárgyról van szó, melyek különböző századokat reprezentálnak a XIII.-tól egészen a XIX.-ig; a legmagasabb művészi kvalitásúak a benini bronzművesség fénykorában, a XVI. század és a XVIII. század közepe között születtek. Bár együtt bronzokként emlegetik ezt a műtárgyegyüttest, valójában csak egy részük készült bronzból, a többi más anyagokból, többnyire rézből vagy elefántcsontból. Dísz- és használati tárgyak, épületek, kapuk burkolására használt reliefek, vallási ceremóniák kellékei egyaránt találhatók közöttük. Egy és egynegyed százada, 1897-ben hagyták el a Benini Királyságot; azok az angol csapatok vitték magukkal haza, melyek egy brit felfedező, bizonyos James Phillips meggyilkolása miatt indított bosszúhadjárat során zsákmányolták őket.

Talán magyarázatra szorul, miért ilyen magas a Németországban található benini bronzok száma: az ok az, hogy a bronzok nagy része annak idején a hamburgi kikötőn keresztül került Európába és Justus Brinckmann, az ottani Iparművészeti Múzeum akkori igazgatója,a tárgyak jelentőségét felismerve, sokat megvásárolt közülük. Ezek egy része ma is hamburgi múzeumokban látható, míg számos mű elkerült más német városokba, elsősorban Berlinbe. A benini bronzok sorsa lakmuszpapírként jelzi, mi várható általában is a következő években a gyarmati kontextusú restitúció ügyében. 

A benini bronzok mellett természetesen számos más értékes műtárgyegyüttes is van az egykori gyarmatok restitúciós listáján, így például azok az etióp műkincsek, melyeket a brit hadsereg 1868-ban a maqdalai csatában zsákmányolt, miután legyőzte II. Tevodrosz etióp császár csapatait. A kincseken ma több brit múzeum osztozik és a csata 150. évfordulója kapcsán a Victoria & Albert Museum 2019-ben kiállítást is rendezett belőlük, bemutatva többek között a császár arany koronáját és a császárné egyik ruháját. Érezvén az új idők szeleit, a kiállítás előkészítésébe már bevonták a londoni etióp nagykövetséget is és felajánlották, hogy a tárgyakat – a későbbi visszaszolgáltatásukra és biztonságos őrzésükre vonatkozó etióp garanciák esetén – készek tartós letétbe helyezni az erre kijelölt etiópiai múzeumban. Ezeket a tárgyakat egyébként Etiópia egy hivatalos jegyzékben már 2008-ban visszakövetelte, s ezt az igényét később sem vonta vissza, ezért a London által kért garanciák megadása sem egyszerű kérdés. De ha sikerül is megoldást találni, Etiópia végső célnak továbbra is a kincsek tulajdonjogának visszaszerzését tekinti. Érdekesség, hogy a Victoria & Albert Museumnak a tulajdonjog visszaadását ellenző igazgatója 2019-ben ugyanaz a Tristram Hunt volt, aki most néhány nappal ezelőtt vitát kezdeményezett annak a törvénynek a sorsáról, ami tiltja a közgyűjteményekben őrzött tárgyak elidegenítését. (Erről itt számoltunk be részletesebben. E törvény miatt eddig a brit kormány és a múzeumok egymásnak dobálhatták a labdát, mindaddig, amíg a restitúciót követelő ország ezt meg nem unta és le nem vette – legalábbis átmenetileg – a kérdést a napirendről. A kormány azt mondta, az ügy a múzeumok hatáskörébe tartozik, a múzeumok viszont arra hivatkoztak, hogy megköti kezüket a törvény.)

A benini bronzok és a többi, különböző országokból elhurcolt műtárgy ügyében valószínűleg az elmúlt években sem történt volna érdemi elmozdulás Macron francia elnök intervenciója nélkül,

bár a korábbiakhoz képest „restitúciópártibb” közhangulat eme műtárgyak helyzete szempontjából is pozitív fejlemény, mint ahogy profitálhatnak abból az erősödő trendből is, mely a nem a nyugati kultúrkörben született alkotásoknak a globális művészeti kánonba való erőteljesebb beemelését szorgalmazza. Az igazi lökést a kérdés érdemi napirendre tűzéséhez azonban Emmanuel Macron francia elnöknek egy afrikai látogatása során 2017. november 28-án a Burkina Faso-i főváros, Ouagadougou egyetemén mondott, a világsajtóban rendkívül széles körű visszhangot kapott beszéde adta. Macron alig fél éve volt ekkor hivatalban, ami jelzi, milyen nagy fontosságot tulajdonított ennek a kérdésnek. Beszédében, amiről a hírek szerint nem folytatott előzetes belföldi egyeztetést – főleg nem a potenciálisan leginkább érintett múzeumokkal – annak a reményének adott hangot, hogy Afrika tárgyi kulturális öröksége öt éven belül (azaz épp az idei esztendő végéig) „ideiglenesen vagy állandó jelleggel” visszatér a fekete kontinensre. Kijelentése sok fontos nyugat-európai múzeumban keltett pánikot; főleg azok között, akik többet láttak bele a beszédbe, mint ami ténylegesen elhangzott.

Hangsúlyt kap itt a „vagy ideiglenesen” kitétel és az a tény, hogy az elnök visszatérésről beszélt, ami nem jelenti törvényszerűen a tulajdonjog át- (pontosabban vissza-) adását. Csakhamar kiderült, hogy a francia államfő tényleg komolyan gondolja, amit mondott – igaz, később az is nyilvánvalóvá vált, hogy a fokozódó belpolitikai nehézségek és a nemzetközi helyzet romlása miatt nem tud olyan figyelmet szentelni ennek a kérdésnek, mint amilyet szeretett volna. 2018-ban azonban még „pörgött” a téma Franciaországban; Macron két szakértőt kért fel, hogy őszig dolgozzanak ki javaslatokat arra, miként valósítható meg az általa kitűzött cél. A két szakértő egyike, Bénédicte Savoy francia művészettörténész, aki Párizs mellett egy másik fontos érintett országban, Németországban is dolgozott; a dolog pikantériája, hogy éppen azért mondott le a berlini Humboldt Forum tanácsadó testületi tagságáról, mert nem tartotta elégségesnek az oda beköltöző – és pl. a benini bronzok második legnagyobb csoportjával rendelkező – Etnológiai Múzeum proveniencia-kutatásának mélységét. A másik szakértő, Felwine Sarr szenegáli író-közgazdász a restitúcióért harcoló fél szemszögéből közelített a kérdéshez.

Miközben több jelentős, potenciálisan restituálandó állománnyal rendelkező múzeum abban bízott, hogy a két szakértő enyhébb álláspontot képvisel majd, mint Macron, de ennek az ellenkezője történt: Savoy és Sarr a XVII-XIX. századi katonai akciók és tudományos expedíciók keretében elhozott valamennyi tárgy végleges restituálását tartja az egyedüli járható útnak. Tudják, hangsúlyozzák, hogy e javaslat érvényesítése nehezen megemészthető veszteséget okoz néhány múzeumnak, de úgy gondolják, hogy az ő problémáik kezelhetőek az eredeti műtárgyak korszerű technikával készült másolatainak kiállításával. Javasolják, hogy a folyamat már a jogi feltételek megteremtése előtt kezdődjön meg; a tárgyak addig is, amíg a törvények nem teszik lehetővé elidegenítésüket, letétként kerüljenek az afrikai múzeumokba. Ugyanakkor a restitúciót indokolt feltételekhez, többek között a tárgyak eredetének precíz dokumentálásához – ez persze rendszerint nem egyszerű –, és a visszafogadó országban a megfelelő infrastruktúra megteremtéséhez kötik, ami ugyancsak nem valósítható meg egyik napról a másikra. Javasolják, hogy az egész folyamat minél hamarabb kezdődjön meg néhány, az érintett országok, így Nigéria mellett Szenegál, Mali, Kamerun, Etiópia által visszakövetelt tárgy jelzésértékű átadásával.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egykori gyarmattartó országok néhány múzeuma már a francia elnök által kezdeményezett új megközelítés általánossá válása előtt, a kultúrpolitika részéről még semmilyen nyomást sem érzékelve, önszántából lépett ezekben az ügyekben. A berlini Etnológiai Múzeum például kilenc műtárgyat, köztük bronz maszkokat adott vissza alaszkai őslakóknak, miután egyértelművé vált, hogy azok illegális ásatáson kerültek elő az 1880-as években. A hamburgi Iparművészeti Múzeum pedig sokatmondó címmel – Elrabolt műtárgyak? – rendezett kiállítást, középpontjában három, a benini bronzok csoportjához tartozó plasztikával. És az igazság egy érdekes szelete az is, hogy nem követel mindenki mindent vissza; a tanzániai külügyminiszter például német kollégájának Dar-es-Saalam-i látogatása során – amikor felmerült a német régészek által 1910 körül megtalált, világviszonylatban is a legnagyobbnak számító, jelenleg Berlinben őrzött dinoszaurusz-csontváz visszaadásának kérdése – azt mondta, hogy a csontváz a világörökség része, és országának ma sokkal többet érne, ha a németek a csontváz visszaadása helyett inkább a jelenlegi és a tervezett archeológiai projekteket támogatnák pénzzel és know how-juk rendelkezésre bocsájtásával.

Mi történt azóta a gyakorlatban? Annyi bizonyos, hogy az eredeti macroni terv nem tud határidőre megvalósulni, azaz ezeknek a tárgyaknak csak egy, minden bizonnyal kis része kerül az év végéig vissza Afrikába, de a folyamat valóban megkezdődött, méghozzá nemcsak szimbolikus akciókkal, hanem érdemi tárgyalásokkal és több esetben már azokat lezáró megállapodásokkal. Ez pedig nem kevés, még ha el is marad a macroni tervektől. Legalább ennyire fontos, hogy

a restitúció az esetek döntő többségében nem korlátozódik egy egyszeri aktusra, azaz a műtárgyak visszaszolgáltatására, hanem egy olyan, hosszabb távú együttműködés kezdetét jelenti a tárgyakat „küldő” és a „fogadó” országok között, amely kiterjed a tudományos kutatásokra, esetenként a műtárgyak konzerválására, restaurálására, máskor a közös marketingre, azaz a kooperációra e kultúrkincs globális jelentőségének tudatosításában és a tárgyak bemutatásában.

A helyzet országonként eltérő és számos tényezőtől függ; nyilván könnyebben döntenek azok az országok és múzeumaik, ahol csak néhány tárgyról van szó, mint azok, ahol neves kiállítóhelyek egész emeletei ürülhetnek ki. Nem egyformán erős a restitúcióra irányuló politikai szándék sem, de ahhoz mindenütt elégségesnek tűnik, hogy egyetlen érintett ország se vonja ki magát a folyamatból. Úgy tűnik, hogy ma már nem az egész szemléletváltást kezdeményező Franciaország e folyamat motorja; ezt a szerepet egyre inkább Németország veszi át, ami persze nem csökkenti Macron érdemeit e folyamat elindításában. Az egyes országok eltérő tempójában nemcsak politikai megfontolások vagy a szükséges törvénymódosítások eltérő nagyságrendje játszhatnak szerepet, hanem praktikus kérdések is; Németországban például éppen akkor „jött szembe” a restitúciós vita, amikor el kellett dönteni, hogyan rendezkedik be az Etnológiai Múzeum új otthonában, a Humboldt Fórumban, így a kérdést nem lehetett soká halogatni – nem lett volna szerencsés, ha az új állandó kiállítást néhány hónappal később máris gyökeresen át kellett volna alakítani. A gyors, restitúciópárti döntés tehát bizonyos mértékig kényszer is volt, de ezzel együtt is lehetett belőle némi politikai tőkét is kovácsolni.

Hasonlóképp Belgiumban is aktuális okok gyorsították fel a gyarmati múlttal e téren való szembenézést; a gyarmattartóként nem különösebben finom módszereiről ismert országban ugyanis éppen közeledett az Afrika-Múzeum (hivatalos nevén Közép-Afrika Királyi Múzeuma) több éves felújítás utáni újranyitása a Brüsszelhez közeli Tervurenben, s az eredeti tervek csak az épületben terveztek komolyabb átalakításokat, a kiállítási koncepció csak keveset változott volna. Legkésőbb a Savoy-Sarr-féle ajánlások nyilvánosságra kerülése után azonban elkerülhetetlenné vált ennek villámgyors korszerűsítése, az egykoron történtekkel való lényegesen kritikusabb szembenézés. Így az újranyitott múzeumban már nem egy olyan szoborcsoport fogadja a látogatókat, amely a „civilizációt Kongóba eljuttató” gyarmatosítókat ábrázolja, s a megnyitón először hangzott el egy vezető politikus szájából, hogy immáron „a restitúció sem tabu”. A kérdés ugyanakkor egyelőre megosztja a közvéleményt és a politikát is; sokan ezzel magyarázták, hogy a közvetlen politikai állásfoglalásoktól tartózkodó Fülöp király – aki idén júniusban a „Belgium és egykori gyarmata közötti megbékélés elmélyítése érdekében” hosszabb látogatást tett Kongóban – nem vett részt a megnyitón. Látogatását viszont felhasználta arra, hogy a kinshasai Nemzeti Múzeumban ünnepélyes keretek között visszaadjon egy Katuungu-maszkot, amit hét évtizeddel ezelőtt a tervureni múzeum vásárolt meg, s napjainkig e múzeumban volt látható. A két utóbb említett múzeum, a berlini és a tervureni példája rámutat arra is, hogy a „múzeumok dekolonializálása” nemcsak néhány műtárgy restituálását jelenti, hanem szemléletváltást, az állandó kiállítás koncepciójának és az időszaki tárlatok programjának újragondolását is.

Borítókép: Benini királyfej (oba), XVIII. század, © Berlini Állami Múzeumok, Etnológiai Múzeum / Martin Franken. Ez a szobor az egyik a berlini múzeum által elsőként restituált két benini szobor közül.