Az art informelt bemutató eszmefuttatás Sipos Aliz Menta, a Vízivárosi Galériában június 1-től 22-ig megtekinthető Nihil című tárlatának megnyitóján hangzott el.

Sipos Aliz Menta festészetével kapcsolatban gyakran kerül szóba az art informel kifejezés, sőt maga a művész is előszeretettel foglalkozik vele saját munkája kapcsán, mint lehetséges előképpel. Az art informel, azaz a vizuális konvencióktól, kötelmektől és formáktól mentes művészet fogalmát bevezető Michel Tapié, francia festő, szobrász, zenész, de legfőképpen művészetkritikus úgy fogalmazott 1951-ben, hogy a dada utáni művészetben szükségesnek tűnik a művészet értékskálájának újragondolása.

Ez annyit tesz, hogy időszerű lefektetni azokat a szempontokat, melyek támpontot nyújthatnak a művészeti termelés megértéséhez. Az Un art autre című 1952-ben megjelent kötetében Tapié úgy fogalmaz, hogy ez a fajta „másik művészet” (melyet a kötelmektől és formáktól mentes művészet variációjaként vezetett be) az ábrázolási konvencióktól való megszabadulás jegyében átjárást biztosít a paroxizmus, a megbillent tudati állapot kitöréséhez, az ebből kibomló extázishoz, illetve a nyugati világon kívüli társadalmak mágikus gondolkodásához. A belső lelkiállapot stimulálása, szinte az önkívületig tartó indulatkitörése persze nem új a nyugati művészetben, amennyiben jóval korábban már a szürrealisták is kitüntetett helyet biztosítottak a tudattalannak, az európai társadalmak viselkedési és ábrázolási normái tudatos semmibe vételének. Ám míg ott a tudattalanba való átjárás primátusát az álom, pontosabban az álommunka jelentette, addig a Tapié által szorgalmazott art informel, a kötelmektől és formáktól mentes művészet mintha a fékezhetetlen indulatban, az ösztönösen kibomló gesztusban találná meg az indulat művészeti szublimálásának eszközét. 

Jóllehet Michel Tapié esztétikája elsősorban a matematikában és a kvantumfizikában keresett szellemi muníciót elmélete kifejtéséhez, nem lehet nem észrevennünk gondolataiban a belső feszültség transzponálásának kreatív formáját. Azt, amelyről a pszichoanalízis vagy a művészetpszichológia is beszél. Utóbbiak ugyanis úgy vélik: ahogyan a szorongásként megélt helyzetekben sűrűsödik a veszélyek meglátása és megértése, úgy jelenik meg – ahogyan Mérei Ferenc művészetpszichológiája rámutatott – a kreativitásban az építő jellegű, helyzet-átalakító cselekvési készenlét”. A mindennapi életben a szorongás okozta feszültséget egyfajta veszélyjelző figyelmeztetésként éljük meg.

Ez a belsőleg felspannolt állapot azonban kellemetlen, s azt a módot, ahogyan e szorult helyzetből kilépni, menekülni szeretnénk, a művészetpszichológia kreativitásnak nevezi akkor, ha a belső feszültség keltette helyzet-átalakító készség az önmegvalósítás, az önkifejezés irányába mozdul. A klasszikus mélylélektan messzire jutott a szorongás, a frusztráció agresszív és szexuális feszültségének, mint cselekvésindító késztetettségének feltárásában. Ugyanakkor a művészetpszichológia rámutatott a feszültségcsökkentésnek a művészet szempontjából értékképző jellegére. Az önkifejezés, az önmegvalósítás tehát nem pusztán lélektani mozzanat, mely segít az egyén túlélésében, hanem az önkéntelen gesztus, a tudattalan mozdulat, gesztus esztétikai szempontból értékelhetővé válik. Az 1970-es évek művészetpszichológiája tehát lépéseket tett afelé, hogy a kreativitás folyamatai mögött a szublimációs és – Jean-Martin Charcot nyomán – az elaborációs indulat-elhárítási mozzanatokat lásson.

Michel Tapié esztétikája azonban annyiban különleges, hogy az informalitást, a kötelmektől mentes önkifejezést nem pusztán a művészet területére, hanem magára az életre, az életvezetésre is értette. Az 1938-ban, a nevezetes Les Réverbères című folyóiratban megjelent Art de vivre et art de peindre című esszéjében ugyanis Tapié az élet és a művészet összekapcsolása, egymásba fonódása mellett tört lándzsát. De mielőtt elszaladnánk a dátum mellett, érdemes rövid kitérőt tennünk. A Michel Tapié, Jacques Bureau, Pierre Minne, Henri Bernard és Jean Marembert által alapított, önmeghatározását tekintve neo-dadaista, szürrealista folyóirat címlapján hosszú felháborodott jegyzet áll, amely elítéli az 1937-es németországi Entartete Kunst kiállítást (melyet, ne felejtsük el, 2 millióan láttak). A maszkulin erőszakkultusztól dagadó nemzetiszocializmus ugyanis a kötelmektől mentes művészetet, az ösztönös, a paroxista, az extatikus, a tudattalan kiáramlását, kifejezését magasba emelő művészeti irányzatokat olyan „elfajzott művészetnek” mutatta be, mely az embert gyenge, tökéletlen, esendő, törékeny lénynek mutatja be. 

A másik emberi lény egzisztenciáját semmibe vevő vagy azt egyenesen megsemmisítő, az emberre pusztán hasznosítható, fegyelmezett alattvalóként tekintő szélsőjobboldali erőpolitika tehát tökéletesen szemben állt mindazzal, amit a századelő óta az izmusok kidolgoztak, s mellyel megajándékozták a haladó és halandó emberiséget. Amikor 1938-ban Tapié az élet művészetéről és a festés művészetéről beszél, akkor épp amellett száll síkra, hogy nincs szabad és kötelmektől mentes művészet szabad és kötelmektől mentes élet nélkül. A szabad és kötelmektől mentes élet és művészet ugyanis emberi tökéletlenségünkről, féloldalasságunkról, gyengeségeinkről, hiányosságainkról tudósít, olyan jellegzetességekről, melyek szorongást, félelmet, szégyent, agressziót termelnek, s mellyel jobb szublimált formában szembenézni, mint szőnyeg alá söpörni, aztán háború formájában szembesülni kegyetlenségével. A Réverbères folyóirat idézett száma úgy is fogalmaz, hogy aki ma a szabad művészetet tiporja el, az holnap az emberiséget pusztítja el, s ezek sajnos nem „nagy szavak” voltak, mert már akkor is működtek haláltáborok.

De vajon művészet-e a tudattalan, a paroxista, az ösztönös belső világ vászonra vagy papírlapra transzponálása? 1912-ben, a Nyugatban megjelenik Karinthy Frigyes Nihil című verse, melynek Beck András egy egész könyvet szentelt. Szerinte a Nihil olyan radikális művészetfilozófia sűrítménye, melynek mérföldkőként kellene állni a magyar irodalomtörténetben, jóllehet utána Karinthy egy évtizedig nem ír verset. Radikális, a művészet létmódjára, határaira, formáira rákérdező mű, melyet tíz éves hallgatás, csend követ.

„Biró beszélt a neo-impresszionizmusról,
Én mondtam: mindent abba kell hagyni:
A művészetnek ne legyenek korlátai –
Se ütem, se vonal, se szín.

Vagyis az a művészet, amit az ember gondol
És ha nem gondol semmit, az is művészet –
És ha csak érez valamit, az is művészet
És ha neked nem, hát nekem.

És ha neked ez nem képez művészetet
Kedves Ernő: hát akkor nem művészet –
Nem is az a fontos, hogy művészet-e
Vagy sem; – nem az a fontos.

És ha ez nem művészet: hát nem az
De akkor nem is kell művészet –
Mert az a fontos, hogy figyeljenek
Az emberek és jól érezzék magukat”.

„Mi teszi – írja Beck András – ezt a tizenhat soros rögtönzött fejtegetést rendkívülivé? A lehengerlő lendülete? Civil tónusa? Művészetfilozófiai távlata? A köznapiság és a spekulatív gondolat elegáns elegye? Onnan indít, ahova művész csak a legvégső esetben jut el: a művészi tevékenység feladásának késztetésétől („mindent abba kell hagyni”), de ez itt tényleg csak a kezdet. Mert ez a késztetés ezúttal nem a művészre, hanem a művészetre vall. Minden újabb sor egy újabb kijelentés, állítás, mely romboló és felszabadító következetességgel viszi tovább, emeli újabb szintre a művészet helyére, szerepére, mibenlétére vonatkozó morfondírozást. A művészet pozíciójának újragondolását itt nem a művészet korábbi formáival való leszámolás indulata fűti, nem a formálás ilyen vagy olyan módjával, a múlt művészetével fordul szembe, hanem mindenféle formaművészettel és a művészeti formában rejlő határolással”.

Beck András irodalomtörténeti és művészetfilozófiai fejtegetéseit nemcsak azért idéztem, mert a Nihil című vers címe egybeesik Sipos Aliz Menta kiállításának címével, hanem azért is, mert az elemzés nyomán Karinthy ugyanazokat a tartalmi–formai kérdéseket teszi fel, mint évtizedekkel később az art informelből inspirálódó tárlat. Sipos Aliz Mentánál ez anyagváltozatosság: festék, csemperagasztó, akril, lenolajkence, vászon, len, juta; ecset helyett az anyag kézi felvitelének gesztusa. A képi megjelenítés képzelt akusztikájára hagyatkozó „hangos” és „csöndes” festmények. Expresszív színhasználat, a gesztus- vagy akciófestészet lendületes ábrázolási hevülete. Tematikailag: feloldozás, bánat, trauma, belső konfliktusok kivetülése, elaboráció. Engedjük ki tehát a tüdőnkbe szorult levegőt, lazítsuk el napközben befeszült izmainkat, oldjuk meg nyakkendőinket és öveinket, bújjunk ki a körömcipő szorításából, s folytassuk immáron „informel” módon.