Nagy-Britannia és az Egyesült Államok képviselői, Simone Leigh és Sonia Boyce vihették el a szakma által odaítélt fődíjat, az Arany Oroszlánt a nagyközönség előtt ma megnyílt 59. Velencei Képzőművészeti Biennálén. A világ első számú kortárs képzőművészeti seregszemléje, mely a pandémia miatt egy évvel eltolódva, 3 év után jelentkezik, minden aktualitásra reflektál: posztkovid, nők, NFT, Ukrajna. November 27-ig látogatható.

Az idei Biennálé  központi kiállításának kurátora, Cecilia Alemani korábban jelezte, hogy nem szeretné, ha a koronavírus élménye teljesen eluralná a rendezvényt, háttérbe szorítva az árnyékában ugyanúgy meglévő mindenkori aktuális problémákat – mint például a Föld megóvása vagy a nők társadalmi helyzete. Alemani elutasította a feminista jelzőt, ezzel együtt a résztvevők közt sosem volt ilyen magas arányú a női alkotók jelenléte. A központi kiállítások kétszáztizenhárom művészéből – köztük két magyar származású, kiemelkedő életművel rendelkező alkotó: a Párizsban élő Vera Molnar (98) és a New York-i Agnes Denes (83) – csupán huszonegy szereplő férfi. 

Az általa kurált The Milk of Dreams  című kiállítás a Giardini központi pavilonjában többek közt felvonultatja az okkultizmust és a mágiát (The Witch’s Cradle), és sokat foglalkozik a testtel és működéseivel (Corps Orbite). A munkák együtteséből olyan kép bontakozik ki, mely szerint, ha a körülöttünk lévő világban eddig elképzelhetetlen változások állnak be, a művészek is többször fordulnak a szürrealizmus felé.

Remekül illeszkedik ebbe az alapkoncepcióba a magyar pavilon kiállítása. Keresztesi Zsófia alkotásai – Zsikla Mónika kurátori munkájával kiegészülve –  Az álmok után: merek dacolni a károkkal címmel szerepelnek a szemlén. Az apró, élénk színű mozaikokkal borított szürreális szobrok érzékiek, archaikusak és archetipikusak; az egyén önmagára való rátalálásának és környezetével való kapcsolatának kérdéseire reflektál két gondolati inspirációs kiindulópontból: Schopenhauer sündisznó-dilemmájából és Szerb Antal Utas és holdvilág c. regényéből merítve.

Természetesen az Ukrajna ellen február végén indított orosz invázió is érezhető Velencében. Az idén zárva lévő orosz pavilonnál a Giardiniben Vagyim Zaharov orosz művész vonult fel „Ukrajnában a nők, a gyermekek és az emberek meggyilkolása Oroszország szégyene” – feliratú transzparenssel. 2013-ban Zaharov képviselte Oroszországot emlékezetes, „aranyérme esős” Danaé-installációjával. Egy ukrán színész pedig Putyin-portréval az ágyékán jelent meg az orosz pavilon előtt. Mindkét „demonstrációra” kiérkezett az olasz rendőrség. Idén az orosz pavilon zárva lesz, mivel Raimundas Malašauskas litván író – tervezett kurátor – továbbá Alexandra Sukhareva és Kirill Savchenkov művészek az Ukrajna megtámadása utáni napokban lemondták részvételüket.

Az ukrán művészek viszont nagyon is sok látogatót vonzottak a szakmai bemutató napjain.

A PinchukArtCentre és a Victor Pinchuk Alapítvány által közösen rendezett This Is Ukraine: Defending Freedom című kiállításon ukrán és nemzetközi művészek – többek közt Marina Abramovic, Damien Hirst, Nikita Kadan, JR  – szerepeltek. A munkák közt Pavlo Makov orosz származású ukrán művész bronztölcsérekből készült kútja – A kimerültség szökőkútja címmel –, és egy az Ukrajna ellen indított orosz háborút szimbolizáló homokzsákdomb – Dana Koszmina installációja – is látható. Az előbbi egy a többiekétől külön helyszínen az Arsenalén található. Marija Primacsenko ukrán népművész alkotásait is elhozták a tárlatra, akinek művei jelentős részben a mostani bombázás áldozatául estek.

A megnyitón Volodimir Zelenszkij ukrán elnök is videóbeszédet mondott. Zelenszkijt Viktor Pincsuk, az ukrán acélgyártó mágnás mutatta be, aki egyben a művészeti központ alapítója is. Érdekesség, hogy Pincsuk apósa, Leonyid Kucsma 1994 és 2005 között Ukrajna elnöke volt.  

Zelenszkij a már megszokott szenvedélyességgel hívta fel a Velencei Biennálén összegyűlt művészeket és kulturális vezetőket, hogy támogassák országát az egyre brutálisabb háborúban. Majd feltett néhány kényelmetlen kérdést:

Ha az egész demokratikus világ a szabadság eszméjére épült, akkor miért érzi magát gyakran egyedül a szabadság védelmében? Ha a szabadság egyetemes érték, akkor miért nem kapnak soha egyenlő támogatást a szabadságért küzdő nemzetek? Mi az, ami elválaszt országokat egymástól a döntő pillanatokban? A politikusok erre nem fognak válaszolni. Nincsenek szakértők, akik ezt megmagyaráznák és helyrehoznák. A médiában sem találja meg az ember a választ. Mert ez valami szavakon túli dologról szól – összegezte gondolatait.

Még a sajtó- és szakma számára szervezett bemutató napokon jelent meg Velencében a télen a New York-i  Central Parkban elhelyezett közel 12 millió dolláros aranykockájával Niclas Castello. A német művész 24 karátos szobrával fel is villantotta a rendezvény egyik sarokpontját: a pénzt; és az e körül (is) forgó új univerzumot: a kriptovilágot, mely egyre határozottabban nyer teret a képzőművészetben és a műkereskedelemben. Castello ugyanis egyúttal saját kriptovalutáját is bemutatta, a Castello Coint ($ CAST), amely a hét elején debütált a Bittrex tőzsdén. Ezek után szinte teljesen magától értetődő, hogy a Biennáléval párhuzamosan, szintén április 23-tól kezdődően nyílt meg a Decentral Art Pavilion Singularity című kiállítása, ahol több mint 200 NFT alkotást mutatnak be.

Néhány figyelemre méltó nemzeti pavilon – élen a két győztessel:

Nagy-Britannia pavilonjának központi alkotása Sonia Boyce Feeling Her Way című videoinstallációja, melyben öt különböző generációhoz tartozó és különböző műfajokban mozgó énekes – Errollyn Wallen, Jacqui Dankworth, Poppy Ajudha, Sofia Jernberg és Tanita Tikaram – először találkozik a híres Abbey Road Studios-ban, hogy együtt készítsenek felvételt. A többi teremben Boyce, aki egyébként az első, aki Nagy-Britanniát a Velencei Biennálén fekete nőként képviseli, mindegyik énekesről külön-külön videót, valamint különböző, fekete brit zenészekhez kapcsolódó emléktárgyakat mutat be.

Az amerikai Simone Leigh szintén első fekete nőként képviseli az Egyesült Államok művészetét. A pavilon elegáns, nyugodt szobrai a feketék elleni rasszizmus és a nőgyűlölet összefonódó történetét bontják ki, de megkímélik a látogatót a túlzott didaktikusságtól, és különös, mágikus hangulatot árasztanak.  

A lett Skuja Braden művészpáros Selling Water by the River című kiállítása látványos kerámia installáció az Arsenalén – és sokak szerint a Biennálé legnagyobb meglepetése. Inguna Skuja és Melissa D. Breiden 22 éve alkotnak egy párt, s az LMBTQ-közösség melletti kiállásuk jól látható az ötletesen megtervezett, rengeteg apró részletet rejtő tárgyakon.  

Az Északi Pavilon (Nordic Pavilion) idén Számi pavilon lett a Skandináviában őslakos nép, a számik tiszteletére. A kiállító művészek – Pauliina Feodoroff, Máret Ánne Sara és Anders Sunna – munkái az északi gyarmatosítás idején a számikat ért vérengzésekre utalnak, de a kiállított erőszakot ellensúlyozza az ellenállás erejébe vetett mélyen gyökerező hit megjelenítése. 

A Franciaországot első algériai származású művészként képviselő Zineb Sedira fotó- és videóművész Dreams Have No Titles című művében az Algéria függetlenségének kivívását célzó mozgalomra összpontosít. Ebben a pavilonban Sedira saját készítésű filmjei mellett olyan filmek ihlette díszletek találhatók mint Luchino Visconti Az idegen (1967) és Orson Welles F for Fake (1973).

Dél-Korea pavilonjában Kim Yunchul Gyre című kiállítása az univerzálist és a spiritualitást fogalmazza high-techbe. Munkája öt összefonódott lélegző testből áll; az öt nagy kinetikus szobor folyamatosan pulzál és áramlik, miközben kommunikálnak.

Talán a legjobban a dán pavilon kentaurjai maradnak meg a biennálé-látogatók vizuális emlékezetében. Uffe Isolotto We Walked the Earth című kísérteties installációjában a pavilon furcsa karámmá alakul át. Nehéz eligazodni a térben, amelyet ráadásul a lótrágya és a szalma szaga leng be, s ahol egy háromtagú kentaurcsalád jelenik meg hiperrealista szobrok formájában. A teret a dán tanyasi élethez köthető tárgyak, jellegzetességek díszítik, ugyanakkor minden kissé valószerűtlen: mintha a jövőben lennénk. 

A lengyel pavilont két emelet magasan kézzel varrott szövetpanelek borítják Małgorzata Mirga-Tas roma származású művész munkájának köszönhetően. A hatalmas kárpit a ferrarai Palazzo Schifanoia 500 éves freskóinak újraértelmezése roma szimbólumokkal Re-enchanting the World címmel.  

Angela Su Arise, Hong Kong in Venice című kiállításával képviselteti magát Hongkong a Biennálén. Az utóbbi években politikailag egyre inkább önállóságát vesztett egykori brit gyarmat időközben megnyitotta a Távol-Kelet legjelentősebb kortársművészeti múzeumát, az M+-t. Ez utóbbi fejlemény előre viszi, az előbbi viszont inkább visszaveti Hongkong kulturális életét, ám mégis, ebben a bizonytalan helyzetben is sikerült maradandó, érvényes kiállítást berendezni az Arsenálé bejáratánál lévő hagyományos helyszínükön.

Brazília pavilonja is erős vizualitásra és hatásokra épít. A bejárat egy gigantikus fül, s a kiállításon megtapasztalható az ország kortárs társadalompolitikai tájképe. Jonathas de Andrade egy játékos pavilont hozott létre, amely több mint 250, a testtel kapcsolatos idiomatikus kifejezésből álló rendszerre épít. Com o coração saindo pela boca (Ami a szívén, az a száján) címmel szobrokat, fényképeket és egy videoinstallációt állított ki – az összhatás pedig nem mentes az ország politikai vezetésének kritikájától sem. 

A Biennálé a két fő helyszín mellett a szokásokhoz híven rengeteg kapcsolódó kiállításnak is keretet biztosít, többek közt Anish Kapoor nagy volumenű és hatású, október 9-ig látható tárlatának a Gallerie dell’Accademia-n. 

Források: Artnet, Artnews, The Art Newspaper, Artsy