Berény Róbert híres Bartók-portréjának több mint egy évszázados, kalandos vándorlása idén Bázelben ért véget. A festmény, amely az első világháború idején tűnt el, évtizedekkel később váratlanul került elő az Egyesült Államokban, majd hosszú jogi és öröklési procedúrát követően a Paul Sacher Alapítványhoz került. A legújabb fejlemény szerint immár véglegesen az alapítvány tulajdona. Ez azt is jelenti, hogy a modern magyar festészet e fontos alkotása előtt újra megnyílhat az út a nyilvános bemutatás felé – és remélhetőleg néhány éven belül Budapesten is látható lesz.

A Paul Sacher Alapítvány (Paul Sacher Stiftung) egy bázeli, nemzetközi jelentőségű zenei archívum és kutatóközpont, amelyet Paul Sacher svájci karmester és mecénás alapított. 1973-ban hozták létre, eredetileg Sacher saját zenei könyvtárának megőrzésére, később azonban hatalmas, nemzetközi zenetörténeti gyűjteménnyé fejlődött. Bartók szempontjából pedig különösen jelentős, mivel archívumában külön Bartók-gyűjtemény található, a Bartók-hagyaték megőrzésének is fontos intézményi hátterét teremtette meg. Az alapítvány igazgatója április 29-én közölte a hírt, hogy Berény Róbert híres Bartók-portréjá, amely már évek óta letétben volt náluk, véglegesen az alapítvány tulajdonába került.

Az örvendetes hír azt jelenti, hogy a modern magyar festészet ikonikus művét végre kölcsönözni és kiállítani is lehet, várhatóan – a szükséges restaurálási munkálatok befejezése után – egy-két éven belül.

Berény Róbert a múlt század eleji modern magyar művészet fontos szereplője volt, a Nyolcak alapítója, valamint a Tanácsköztársaság művészetének aktív alkotója és szervezője. Bartók-portréján 1913. áprilisi keltezés szerepel. A kép keletkezésének és első bemutatásának kronológiája azonban nem teljesen egyértelmű. Egy visszaemlékezés szerint ugyanis a portré már a Nyolcak 1912-es, harmadik kiállításán is szerepelt, ami nem egyezik a festményen látható 1913-as dátummal. A kérdésre nincs minden részletében megnyugtató magyarázat, ezért a kép keletkezését legóvatosabban 1913-ra tehetjük.

A portré az expresszionista korszakának egyik fő műve. Különleges jelentőségét növeli, hogy Bartók életében mindössze néhány alkalommal ült festőnek modellként; a források szerint összesen háromszor. Berény portréja ezek egyike.

Berény szoros kapcsolatot ápolt a zenei világgal. Jól hegedült és zongorázott, zenei tárgyú írásokat is publikált a Nyugatban, és az Új Magyar Zene Egyesület (UMZE) lelkes propagátora volt. Berlini emigrációs éveiben komponált, és egy zenekarban is fellépett. Zeneszerzőkről és zenészekről számos festményt és rajzot készített.

Weiner Leó, Stravinsky és mások arcképei, valamint híres remekműve, a Csellózó nő – amelynek modellje felesége, Breuer Eta volt – egyaránt tanúskodnak erről a közelségről.

Berény hamar felismerte Bartók különleges tehetségét, és tanulmányt is írt zenéjéről a Nyugatban.

A portré 1913 tavaszán a Rózsa Miklós által vezetett Művészház kiállításán szerepelt. A Nyolcak harmadik kiállításán való korábbi szereplésére egy visszaemlékezés utal, ezt azonban a festmény 1913-as keltezése miatt a kutatás nem tekinti teljesen tisztázott kérdésnek.

A képet 1914-ben Bécsben, a Brüko Szalonban is bemutatták. Ezt követően azonban hamarosan megkezdődött több mint egy évszázados vándorlása.

A MA folyóirat 1918. február 1-jén megjelent, „Zene (Bartók)” című száma egy egész oldalas, ám rossz minőségű fekete-fehér reprodukciót közölt a portréról. A festmény és a reprodukció összehasonlítása nem szolgáltat bizonyítékot arra, hogy különböző verziókkal állnánk szemben.

A kép eltűnésének, majd véletlen előkerülésének története már jó ideje ismert, többek között Rockenbauer Zoltán és Barki Gergely kutatásai alapján. Ezért itt csak röviden foglaljuk össze az előzményeket.

A Panama-csatorna megnyitása alkalmából 1915-ben San Franciscóban rendezett világkiállításra a világ minden tájáról műalkotásokat kértek, így Magyarországról is. A magyar anyagban több új alkotó munkái mellett Berény Róbert két festménye, a Bartók-portré és a Golgota is szerepelt.

Az első világháború kitörése miatt a képek visszaszállítása elhúzódott, és végül a két Berény-festmény nélkül kerültek vissza Magyarországra. Mint később kiderült, a magyar anyag Amerikába juttatásában közreműködő John Nielsen Laurvik saját raktárában tartotta a Berény-műveket, miközben a művészt arról értesítették, hogy a képek egy hajótűzben elpusztultak.

Laurvik 1953-ban bekövetkezett halála után, miután a raktár bérleti díját többé nem fizették, az ott található ingóságokat elárverezték. A két Berény-kép ekkor lett Leon Kolb ismert gyűjtő tulajdona.

A Bartók-portré újra a nyilvánosság elé került, amikor 1956 októberében színes reprodukciója megjelent a High Fidelity Magazine címlapján. Innen tudjuk hogy Szigeti József,  a világhírű, annak idején Amerikába élő hegedűművész hívta fel a szaklap figyelmét arra, hogy egy, a fiatal Bartókot ábrázoló porté van a San Francisco-i orvos és műgyűjtő tulajdonában. A lap megbízásából Alfred Frankenstein, az ismert amerikai mü és zenekritikus, elment a tulajdonoshoz, aki megengedte hogy  a festményt lefényképezzék és publikálják. Ezt követően került Bátor Viktorhoz, a Bartók-hagyaték amerikai vagyonkezelőjéhez, aki 12 000 dollárért megszerezte. Az összeget később befizette a hagyatéknak, és ezért saját tulajdonának tekintette a képet.

Bartók Péter – Bartók Béla és második felesége, Pásztory Ditta kisebbik fia – 2005-ben elmondott visszaemlékezésében tévedett, mikor azt állította hogy Bátor Viktor már korábban, 1953-ban megvásárolta a festményt. 

A tulajdonjog kérdése végül bíróság elé került. Az 1978-as New York-i hagyatéki eljárás során megkérdőjeleződött Bátor Viktor tulajdonjoga, mivel a festmény a Bartók-hagyatékhoz tartozott. A bírósági döntés nyomán Berény lányainak lehetősége nyílt arra, hogy a festményt visszaköveteljék, ők azonban nem jelentek meg a tárgyaláson. Bartók Péter későbbi visszaemlékezése szerint ezt követően a Bartók-hagyaték – az ő terhére – visszafizette Bátor Viktor fiainak a 12 000 dollárt, és a festmény ismét a Bartók-örökség részévé vált.

Bartók Péter ezt követően floridai otthonában őrizte a képet. Különböző okokra hivatkozva azonban nem volt hajlandó kiállításra kölcsönözni. Így többek között a Musée d’Orsay nagyszerű, Allegro Barbaro című kiállításán sem volt látható Párizsban 2013-ban.

Mindezek ellenére, miután mintegy két évtizeddel ezelőtt meglepetésszerűen letétbe helyezte a festményt a bázeli  Paul Sacher Alapítványnál,  a festő unokái jelentették be igényüket a kép tulajdonjogára, ami hosszan tartó egyezkedési folyamathoz vezetett.

Ez a folyamat idén zárult le. A Sacher Alapítvány igazgatójának április 29-i tájékoztatása szerint a festmény immár véglegesen az alapítvány tulajdonába került.

Ezzel a több mint egy évszázados történet egy fontos fejezete lezárult. A kép most már olyan intézmény

tulajdona, amelynek egyik fontos gyűjteményi és kutatási területe Bartók Béla életműve.

Paul Sacher (1906–1999) kiemelt szerepet játszott Bartók életében és alkotói tevékenységében. A müvész sokszor megfordult Svájcban, ahol Sacherék vendége volt. Nem kevesebb mint négy Bartók-ősbemutatóra került sor Bázelben Sacher jóvoltából.

A bázeli karmester és mecénás megrendelésére készült el Bartók két remekműve, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára és a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre, amelyek ősbemutatóját 1937-ben, illetve 1938-ban tartották Bázelben. Az első művet Paul Sacher vezényelte, a második Bartók és felesége, Pásztory Ditta közreműködésével hangzott el.

Szintén Sacher felkérésére komponálta Bartók a Divertimento vonószenekarra című művet, amelyet 1940-ben mutattak be Bázelben.

Bartók 1907–1908-ban, fiatalkori szerelme, Steffi Geyer zongoraművész számára komponált és neki ajándékozott Hegedűversenyének első tételét csak 1958-ban mutatták be Bázelben. A művésznő közvetlenül halála előtt adta át Paul Sachernek a nála őrzött, ám soha elő nem adott művet.

Így nem meglepő, hogy Berény festménye is ahhoz az alapítványhoz került, amely jelentős Bartók-archívummal rendelkezik. Sacher Bartók művészetének és emberi magatartásának egyaránt nagy tisztelője volt.

Egy késői interjúban elmesélte, hogy felajánlotta Bartóknak – akinek kevés ideje maradt komponálni, mert zongoraleckék adásával kellett fenntartania magát –, hogy szeretné anyagilag támogatni. Bartók erre szó szerint a következő választ adta:

„Én csak elvégzett munkáért fogadok el pénzt, de nem azért, mert segíteni kíván nekem.”

Remélhetőleg Berény Róbert kongeniális Bartók-portréja, amely Budapesten született, nemsokára a mű létrejöttének városában, a magyar fővárosban is újra látható lesz.

Az előzményekhez lásd többek között Rockenbauer Zoltán: Apacs művészet, Noran Libro, Budapest, 2014; valamint Balla Eszter: Berény Róbert festményének kalandos története, Fidelio, 2005. december 22.