Amikor húsvétvasárnap megnyílt a 2020 óta felújítás alatt álló Citadella, még nem lehetett tudni, hogy 16 év után kormányváltás következik, s az épületet reprezentatív célokkal felújíttató országvezetésnek már csak egy hete van hátra.

A Gellért-hegy tetején álló erődítményt 2026. április 5-én, a választási kampány hajrájában adták át, négy évvel a munkálatok megkezdése után. Azóta eltelt néhány hónap, és közben kormányváltás is történt. Ami akkor még a leköszönő kormány egyik utolsó nagy építészeti és politikai gesztusának tűnt, arra ma már valamivel nagyobb távolságból tekinthetünk. A kérdés ezért már nem pusztán az, hogy sikerült-e felújítani a Citadellát, hanem az is: mit kezdünk vele most, hogy az a politikai rendszer, amelynek egyik reprezentatív szimbólumaként sokan értelmezték, már a múlt része?

Ideje tehát újra megnéznünk a Citadellát. Nemcsak azt, hogy mit látunk, amikor belépünk a frissen felújított kapukon, hanem azt is, hogy néhány hónap és egy politikai korszakváltás után mit jelent számunkra ez a hely. Egy újabb monumentális állami beruházást? Egy turisztikai látványosságot? Vagy valóban egy olyan közösségi teret, amely képes túllépni azon a politikai narratíván, amelyben megszületett?

A felújítást több vita és kritika övezte, kezdve Taraczky Dániel vezető tervező szerepével és a túlméretezett kereszt beépítésével. Egy olyan országban, ahol önmagában politikai kérdéssé válhatott, ha egy építész rendszeresen állami megbízásokhoz jut, nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy ki, mikor, milyen céggel és mekkora összegből valósít meg egy építészeti projektet.

A Citadella belsejében létrehozott kiállítótér a magyar szabadságküzdelmek történetét egy határozott politikai-etikai keretben mutatja be: összekapcsolódik a politika és az építészet, a monumentális tér és a múlt értelmezése, az emlékezet és a hatalom. A Citadella így nem csupán látványossággá, hanem egy korszak politikai kultúrájának egyik szimbolikus építészeti lenyomatává is vált.

Taraczky Dániel neve és korábbi állami megbízásai tovább erősítették ezt az értelmezést. Ettől még önmagában nem következik, hogy az épület ne képviselhetné a nemzeti összetartozást vagy a szabadság eszméjét. Éppen ellenkezőleg: néhány hónappal a megnyitás és a kormányváltás után talán most válik igazán érdekessé a kérdés, hogy egy politikai korszak által létrehozott építészeti gesztust képes-e a társadalom később saját jelentéssel megtölteni.

Ahogy a Citadella honlapján is olvashatjuk: „aki a hegyet birtokolta, az az ország fölött is hatalmat gyakorolt”. A mondat ma talán még többet jelent, mint a megnyitás pillanatában. A hatalom változik, az épület viszont marad.

Elsőre nehéz eldönteni, jó helyre érkeztünk-e, vagy letértünk az útról, és valahol Az éhezők viadala Kapitóliumában kötöttünk-e ki. A Valton biztonsági őrei – akikből nincs hiány, és jelenlétük erősen befolyásolja a látogatók közérzetét – hangos füttyszóval és kiabálással tették egyértelművé a megnyitón, hogy hol nem érezhetjük magunkat otthonosan: például a korlátokon ülve.

Minden, ami körülvesz minket, tekintélyt parancsoló: a hatalmas kereszt, a szobrok és a 72 négyzetméteres nemzeti lobogó. Vakítóan fehér falak, frissen kialakított sétányok és egy olyan beépítés fogad, amelyről nehéz eldönteni, hogy rehabilitációról vagy inkább identitáscseréről van-e szó. A kontraszt nem finom, hanem egyértelmű vizuális ütközés.

A túlzásba vitt elemek, amelyek szinte azt kiabálják, hogy „modern vagyok!”, valójában inkább elidegenítő hatást keltenek. A Citadella teljes területét többféle színes virággal ültették be. Ezek kétségtelenül kelthetnek kellemes benyomást, ugyanakkor messze állnak a Gellért-hegy természetes élővilágától, ezért a környezet sok helyen mesterségesnek hat.

A szárazárok, a keresztszárny, a boltozatos kazamaták és a régi belső udvar szintviszonyainak jelentős része eltűnt. A kőfalak helyett a „szablyacsapásokként” kialakított, meredeken széthasított falszakaszok, üvegkubusok és vakítóan fehér betonfelületek kerültek a középpontba. A műemlék anyagát és a múltbeli formát mintha nem elsősorban a megőrzés, hanem a látványos gesztus diktálná.

A Citadella-projekt műemlékvédelmi és szakmai szempontból is vitákat váltott ki. A kettévágások, a feltöltések, a régi szintviszonyok megváltoztatása és az elbontott részek mennyisége mind azt a kérdést vetik fel, hogy hol húzódik a határ műemlékvédelem, rekonstrukció és újraértelmezés között. A tervezés mögött ráadásul egy politikailag erősen szimbolikus narratíva is meghúzódik: az erődöt nem pusztán történelmi emlékként, hanem a szabadság és a jelenkori közösség jelképévé kívánja tenni.

Bár az új építőanyagok bizonyos pontokon találkoznak a múltból fennmaradt épületelemekkel, és ezzel azt szeretnék érzékeltetni, hogy nem veszett el minden a történelemből, ebben a steril környezetben mégis nehéz elhinni ezt. Mintha Taraczky Dániel fogott volna egy fehér ecsetet, és lefestette volna vele mindazt, amit „a századok rákentek” a Citadellára.

Nem kérdés, hogy a megújult Citadella vonzza a turistákat. A panoráma továbbra is lenyűgöző, a körítés pedig látványosabb, mint valaha. Az új Citadella egyik kulcseleme a látogatóközpont és a hozzá kapcsolódó kiállítás, amely modern, interaktív élményt kínál. A Szabadság Bástyája című kiállítás, a digitális bemutatók, a panorámás terek és az új közpark mind azt a célt szolgálják, hogy a látogató ne pusztán kilátást, hanem komplett élményt kapjon.

Ez azonban talán éppen a legfontosabb kérdést veti fel: kinek szól mindez?

A turistáknak, akik gyorsan végigsétálnak, fotóznak, isznak egy kávét, majd továbbállnak? Vagy a helyieknek, akik számára ez a városuk része? Mit nyújt ez a magyaroknak: egy újabb helyet, ahová évente egyszer felmegyünk, vagy egy olyan teret, amely valóban kapcsolódik Budapest és az ország történetéhez?

A megújult Citadella ma már nyitottabb és átjárhatóbb, mint korábban: a több mint 6000 négyzetméteres új közpark, az új bejáratok és a sétányok valóban közelebb hozzák az erődöt a városhoz. Ez fontos változás, és nem érdemes figyelmen kívül hagyni.

Mégis van valami zavarba ejtő abban, ahogyan mindez megvalósult. A látványosság győzött, miközben a műemléki anyag és a hely történeti egysége sok ponton sérült. A Citadella két világ között lebeg: egy Instagramra szabott panorámapont és egy történelmi helyszín között.

A turisták számára minden adott. Tiszta, látványos, könnyen fogyasztható. Gyors séta, néhány fotó, egy kávé, és már mehetnek is tovább. De mi van a városlakókkal? Nekik a Citadella korábban nem csupán egy kilátó volt, hanem Budapest egyik furcsán őszinte, kissé kopott, de éppen ezért valóságos darabja. Most mintha ez az őszinteség tűnt volna el.

Több kritika szerint nem egyszerű felújítás történt, hanem „műemlékrombolás”. A múlt lerombolása – szó szerint? De vajon hol húzódik a határ restaurálás és újraépítés között? Mennyibe kerül az emlékezet, és mennyibe kerül egy politikai beruházás? Bár hivatalos költségadatok léteznek, az összkép sokak szerint továbbra sem egyszerűen átlátható. A történelem átírása pedig néha valóban költségesebb, mint a megőrzése.

Felmerül a kérdés: ez Budapestnek szól, vagy inkább egyfajta kirakat a külvilág számára?

Néhány hónappal a megnyitás után, egy politikai korszak lezárását követően ez a kérdés már máshogy hangzik. Amíg a Citadella a korábbi kormány egyik utolsó nagy beruházásaként állt előttünk, könnyű volt az egész projektet annak politikai szándékával azonosítani. Most viszont már az a kérdés is feltehető: képes lesz-e az épület levetkőzni ezt a politikai jelentést?

Lehet-e egy politikai korszak örökségéből közös tér? Meg lehet-e úgy örökölni egy épületet, hogy közben új jelentést adunk neki?

A Citadella romantikája nem tűnt el. A Gellért-hegy tetejéről továbbra is a város panorámája hever a lábunk előtt. A Duna, a hidak és a túldimenzionált városkép régóta Budapest egyik legkülönlegesebb látványává teszik ezt a helyet. De vajon el tudja-e feledtetni ez az átalakulás mindazt, amit az elmúlt években a város közös tereivel tettünk?

A kordonokkal körülvet – majd nem véletlenül látványosan „felszadított” – Karmelitát és Budai Várat. A Parlamentet és a közbeszerzéseken keresztül politikai jelentéssel is felruházott nemzeti szimbólumokat. A fizetőssé vált Halászbástyát. A luxusépületekkel egyre sűrűbben beépített Balatont. A lassan Dubajt idéző épületekkel gazdagított Kopaszi-gátat. Az országunk adta lehetőségeket, amelyek közül egyre több válik a turisták számára könnyebben hozzáférhetővé, mint a helyiek számára.

Ezek az épületek és terek azonban nem lehetnek „az övék”. Ahogy a politikai hatalom változik, úgy változik az is, hogy ki milyen jelentést tulajdonít nekik. Egy város építészete hosszabb életű annál a kormánynál, amely megrendelte.

Talán éppen ezért most van itt az ideje újraértelmezni a Citadellát. Nem kell elfelejtenünk, milyen politikai és kulturális közegben született meg. De nem is kell örökké annak foglyává tennünk.

A történelem tanításának egyik alapelve, hogy nem felejthetjük el a múltat. Az építészet esetében sincs ez másképp. Nem az a feladat, hogy letagadjuk, mi történt, hanem hogy megtanuljunk együtt élni az örökségével.

A Citadella nem a leköszönt kormányé. Nem is az új kormányé. Budapesté.

És ha valóban így van, akkor talán most kezdődhet el az a munka, amely nem a Citadella újabb átépítéséről, hanem a jelentésének visszavételéről szól.