A Horizont Galéria január 21-ig megtekinthető Spread The Field című kiállítása Ciprian Mureşan és Széll Ádám munkáit hozza közös térbe, látszólagos formai homogenitás mentén, miközben eltérő politikai és perszonális hangsúlyok feszülnek egymásnak. A tárlat alapélménye nem a narratív koherencia, hanem az egymás mellé helyezett, részben autonóm műegyüttesek közötti vizuális és konceptuális súrlódás.

Első benyomásra a kiállítás nem vált ki határozott érzelmi reakciót. A térben homogén felületek rajzolódnak ki, középen egy zavaros, töredezett hatású papírobjektummal, valamint néhány arc- és végtagtöredékkel a falakon, amelyek az összképben inkább vizuális zajként működnek, semmint egyértelmű jelentéshordozó elemként.

A tér belseje felé haladva Domokos Ferenc kísérőszövegének olvasása kínál értelmezési kapaszkodót. A szövegben hangsúlyos „széthúzás” fogalma kezdetben disszonáns élményként jelenik meg: a bemutatott művek ekkor még nem a szétesés, hanem sokkal inkább egyfajta tömörödés, koncentráció, egyetlen pontba sűrűsödés érzetét keltik.

Mureşan papíralapú munkái és Széll indigóval létrehozott absztrakt felületei vizuálisan kiegyensúlyozott, közel egyenletes textúrát alkotnak. Közelebbről vizsgálva felismerhetővé válnak az egymásra montírozott hírlap- és újságoldalak, amelyek révén a szövegek politikai és közéleti utalásai olvashatóvá válnak. A címben szereplő sportmetafora szintén ezt a reflexív irányt erősíti. Mindezek ellenére a kiállítás előrehaladtával sem következik be az a fajta intellektuális vagy érzéki áttörés, az az „aha-élmény”, amely egy igazán markáns kiállításélményt tartósan meghatározna.

Ciprian Mureşan kolozsvári, nemzetközileg elismert művész, aki munkáiban rendszeresen foglalkozik politikai és közéleti kérdésekkel. Művészetének egyik alapvető módszere a sűrítés és az egymásra rajzolás, ugyanakkor az objekt jellegű munkák is fontos szerepet kapnak életművében. Az alkalmazott anyagok következetesen nélkülözik a nemes vagy drága matériákat: a választott hordozókat tudatosan kapcsolódja a közéleti kérdésekhez. A kiállításon négy papíralapú munkával szerepel, amelyek közül egy keményített papírból készült szobor emelkedik ki: ez talán a legerősebb alkotása a tárlaton. Ez a válogatás nem feltétlenül reprezentálja Mureşan életművének legmarkánsabb vonulatát, összességében inkább kísérő jellegű: jelenléte Széll munkáinak kontextualizálását és súlyát erősíti – emeli azokat.

Széll Ádám fiatal magyar művész, akinek érdeklődése hangsúlyosabban fordul a perszonális témák felé. Munkáiban nagyobb teret kap az individuum, a személyes történetek, valamint a betegség és a mentális egészség kérdésköre. Mureşanhoz hasonlóan grafitmunkákkal dolgozik, ugyanakkor alkotásai az indigópapír következetes használata révén különös feszültséget hordoznak. Művei közvetlenek és nyitottak, vizuálisan zajosak, miközben az általuk érintett, „gyötrelmes” témák nem jelennek meg direkt módon. Hermeneutikai értelemben azonban létrejön a kapcsolat: érzékelhető a szorongás, az ADHD-jelenségként is értelmezhető figyelem-szétszórtság, amely végső soron egyetlen elmében, egyetlen képi struktúrában összpontosul.

A tér belseje felé haladva a középen elhelyezett papírobjektum ismét hangsúlyossá válik. Ekkor válik felismerhetővé, hogy egymásba omló női és férfitesteket ábrázol. Ez a felismerés intenzívebb vizuális és jelentésbeli érdeklődést generál, ugyanakkor egy alapvető kérdést is felvet: milyen megfontolás vezethette ahhoz a kurátort, hogy ezt a tárgyat kívülről szemlélve szinte felismerhetetlenné tegye, és ne biztosítsa annak lehetőségét, hogy a mű értelmezhető vizuális párbeszédbe lépjen a tér többi munkájával?

Nem vált egyértelművé számomra, hogy mindez tudatos koncepcionális döntés eredménye-e, vagy inkább egy problematikus térbeli elrendezés következménye. A kiállítótér egészét tekintve az az érzet alakul ki, mintha az egyes nagyobb műegyüttesek önálló kiállításként működnének a térben, nem pedig egy koherens narratíva elemeiként.

Ezzel egyidejűleg a kaotikus, egymásra satírozott felületek erős vizuális kapcsolatot teremtenek a két művész munkái között, miközben konceptuális szinten jól elkülönülnek egymástól. Mureşan alkotásai erősebben kötődnek a közéleti és politikai diskurzushoz, míg Széll munkái elsősorban az individuum, a szubjektív tapasztalat és az identitás kérdéseit tematizálják.

A kiállítás zárópontját jelentő diptichon valódi fordulópontként értelmezhető. Széll Ádám egymásra rajzoló technikájával Mathieu Kassovitz La Haine (A gyűlölet)  című 1995-ös filmjének ikonikus tükörjelenetét dolgozta fel egy termékenyebb értelmezési mezőt nyitva meg. A széthasadt elme motívuma a filmen keresztül plasztikusan artikulálódik, és ettől a ponttól kezdve a gondolati párhuzamok keresése valódi intellektuális feszültséggel telítődik. A művek innentől nem pusztán személyes témák hordozói, hanem képesek szorosabb érzelmi és konceptuális azonosulást létrehozni a befogadó gondolkodásával és belső folyamataival.

A film azt a folyamatot mutatja meg, miként alakul át a kilátástalanság és a folyamatos megalázás dühvé, majd erőszakká. Széll diptichonja hasonló módon sugároz erőszakot, szétszórtságot és agressziót: egy döntésképtelen, felfüggesztett állapotot rögzít. Ahogyan a Kassovitz alkotása sem kínál egyszerű válaszokat, úgy a kiállítás sem zárja le egyértelműen a felvetett kérdéseket, inkább egy tragikus végkifejlet lehetőségét, egyfajta „földet érést” villant fel, párhuzamban a film zárójelenetével.

„A zuhanás közben nem az számít, hogyan esel, hanem a földet érés.” –La Haine (A gyűlölet), Mathieu Kassovitz, 1995.