Az életének 95. évében Bécsben elhunyt Daniel Spoerrit, az „eat art” atyját szoros szálak fűzték Magyarországhoz, alkotásai hazai köz- és magángyűjteményekben is helyet kaptak. A művészre azzal az interjúval emlékezünk, mely 2011 őszi budapesti látogatása és könyve magyarországi megjelenése alkalmából készült és eredetileg a Műértő 2011. októberi számában jelent meg.

Daniel Spoerri svájci képzőművész úgynevezett csapdaképeivel lett világhírű, melyek étkezések maradvány-együtteseit rögzítik az asztallapon, majd függőleges helyzetbe fordítva háromdimenziós csendéletekként függenek a falakon. A pillanatot csapdába ejtő művek védjegyévé váltak, s készítésükkel évtizedek múltán sem hagyott fel, de palettája ennél jóval sokszínűbb. Örök vándorként járja a világot s ahol néhány évre letelepszik, ott rendszerint nyomot hagy maga után – egy múzeum, egy szoborpark vagy akár egy általa indított étterem formájában. Mert Spoerri, az „eat art” megteremtőjének munkásságában a gasztronómia is a művészet részévé válik. Június végén, könyve magyar kiadásának megjelenése és a Kisteremben tartott – mint utóbb kiderült, kereskedelmi értelemben is sikeres – kiállítása alkalmából ismét Budapesten járt. Munkatársunk ekkor készítette vele az interjút – stílszerűen evés közben.

– Ön a művészi pályát a berni operaház szólótáncosaként kezdte, s ezt követően sem csak a képzőművészet különböző ágai között kalandozott; jelentős írói munkássága, s maradandót alkotott a gasztronómiában is. A sok radikális váltás a pálya tudatos építésének egy-egy lépése volt, vagy szerepet játszott bennük a véletlen is?

– A külső szemlélő számára sokszor talán megmagyarázhatatlannak tűntek a döntéseim, de azok általában nagyon is tudatosak voltak. Sok művész azzal a céllal vág neki a pályának, hogy fontos életművet hagyjon majd hátra pályája végén. Engem mindig más motivált: a kíváncsiság, hogy megismerjem és próbáljam megérteni a világot, tudjam, hogy mi miért van, s hogy én magam mi végre vagyok ezen a világon. 

– Nyolc évtizednyi élettapasztalattal a háta mögött ma mennyire érti a világot, s mit gondol, a világ mennyire érti Önt?

– Már nem hiszem, hogy a világot meg tudjuk érteni. Mennyi tudományos felfedezés után éreztük úgy, hogy most már közel a cél, alig maradtak titkok az ember előtt, hogy aztán mindig újabb rejtélyek előtt találjuk magunkat. De azért általában úgy csinálunk, mintha értenénk a világot és a világ is úgy csinál, mintha értene minket. Egy illúzió áldozatai vagyunk; amit mi gondolunk arról, milyen hatása van annak, amit csinálunk, rendszerint nem esik egybe azzal, amit az emberek érzékelnek belőle. Ihletett pillanatokban azért születhetnek olyan művek, amelyek üzenete eljut az emberekhez; én e tekintetben főleg a fiatalokban bízom. Ma is hiszek a művészet erejében; Hölderlin írta egyik művében, hogy az emberek álmokat szőnek ott, ahol tövis szúrja őket.

– Ön élete során számos országban és még több városban élt. Romániából gyerekként még menekülnie kellett Svájcba, életének későbbi állomásait, Franciaországot, Német-, Görög- és Olaszországot, az USA-t, legújabban Ausztriát már maga választotta. Mi a gyakori költözések oka: mindenütt otthon érzi magát vagy lehet, hogy igazából sehol sem?

– A gyerekkori élmények nagyon nagy hatással vannak az ember további életére. Biztos, hogy az Ön kérdésére is ezek adják meg a választ. Norvég zsidó származású, evangélikus lelkész apámat megölték a iasi pogromban, svájci származású anyámnak velem és testvéreimmel együtt menekülnie kellett. Egyik pillanatról a másikra kiszakítottak egy országból, egy nyelvi közegből, elszakítottak a családom egy részétől is. Azóta a lelkem mélyén hontalan vagyok és most már egészen biztosan az is maradok. Ez nem jó, viszont megkönnyíti az elválást egy országtól, amikor már úgy érzem, hogy ami feladatom ott volt, azt elvégeztem. Ez pedig számomra az élet minden területén nagyon fontos: csak addig csinálok valamit, amíg az feladatot jelent. Ha elvégeztem a dolgom, akkor mást kell keresnem. 

– Ezért hagyta abba 13 év után a tanítást is?

– Pontosan. Amikor a hetvenes évek végén meghívtak professzornak a kölni Képzőművészeti Főiskolára, az izgatott, mit tudok adni a diákoknak; mi az, amit tőlem esetleg jobban elsajátíthatnak, mint másoktól. Abban kezdettől biztos voltam, hogy nem rajzolni fogom őket tanítani, mert azt én sem tudok igazán jól. Azt hiszem, a leginkább arra tudtam rávezetni a diákjaimat, hogy hogyan nézzék a világot. Hogy ne maradjanak a felszínen, ne dőljenek be a látszatnak. Mondok egy példát. A kölni főiskola dékánját akkoriban Karl Marxnak hívták, festőként is elismert volt. Bizonyára el tudja képzelni, hogy ezzel a névvel nem mindig volt egyszerű a 60-as évek NSZK-jában élni. Kigyűjtettem a diákokkal a telefonkönyvből az összes olyan kölni lakost, akiknek a neve megegyezett egy híres emberével vagy akár egy közmondás szereplőjével. Marx mellé lett Engels, de volt például Goethénk és Schillerünk is. És mivel a dékánunk éppen akkor ünnepelte 50. születésnapját, rendeztünk egy nagy estét „Hommage à Karl Marx” címmel és meghívtuk rá az összes „híres embert”. Gondolhatja, mit szólt a város, amikor ez a cím megjelent a főiskolai plakátokon… de mindenki egyszer és mindenkorra megtanulta, hogy Karl Marx nem feltétlenül azonos a Kommunista Kiáltvány szerzőjével. Vagy egy másik példa: szokták mondani, hogy tartsunk görbe tükröt az emberek elé, ha rá akarjuk irányítani a figyelmet hibáikra. Számomra ilyen görbe tükör például egy folyamat fordított irányban történő felidézése. Engem még úgy neveltek, hogy kenyeret szemétbe dobni bűn. Ma sokan teszik. Egyszer egy banketten – tudja, sok ilyet szerveztem a diákjaimmal, aztán később is – olyan kenyeret szolgáltunk fel, aminek a belseje tele volt szeméttel. Kitűnő illata volt, szép volt, csak amikor felvágták, kiderült, hogy ehetetlen. Mindenki meg volt rökönyödve és biztosan nem mindenki értette a leckét: a szemétből nem lesz kenyér, de a kenyérből sem szabad hagynunk, hogy szemét legyen. 

– Műveit nézve, könyvét olvasva szembeötlő, milyen erősen foglalkoztatja az idő, a maradandóság, az értékállóság kérdése.

– Örülök, ha ez kitűnik a műveimből. Nézze, mi függ a nyakláncomon. Nem valamelyik vallás szimbóluma – most éppen nem is vagyok hívő – hanem egy meteoritdarab. Egy Szibériában a földbe csapódott meteorit része, a szakemberek szerint 4 és fél milliárd éves. Mindig emlékeztet arra, milyen kevés a mi időnk a világegyetem végtelenségéhez képest. És arra is, hogy milyen kevés az, amit tenni tudunk. De a mi rövid életünk is lehet egy teljes élet, mi több, még egy kérész egynapos élete is lehet teljes élet. A fű sem azt kérdezi, miért olyan rövid az élet, hanem igyekszik nagyra nőni.  

Konrad Klapheck német festővel, professzortársammal beszélgettünk egyszer arról, mi az érték és mennyire időtálló. Azt mondta, nagyon szeretné, ha időtállóak lennének a művei. Én meg úgy gondoltam, a téma megér egy kísérletet. Ez jó harminc éve volt. Egy Párizs környéki bankettem után a maradványokat asztalostul, edényestül, ételmaradékostul elástuk, majd tavaly, három évtizeddel később profi régészekkel igazi ásatásokat folytattunk a területen. Ez sok szempontból nagyon tanulságos volt. Az egyszerű, hétköznapokon használatos edények a földből szakemberek által „kimentve” máris értékes leletté magasztosultak, műtárgynak tűntek, s elgondolkodásra késztettek a „régi” és az „új” fogalmáról. És persze elvették az illúziókat az időtállóságról, hiszen az akkori vacsora sok alkotórésze épen került ugyan elő, más részük azonban elkorhadt, szétrohadt az idők során. Nagyon izgalmas volt megfigyelni az idősíkok keveredését is; a mi harminc éve elásott edényeink fölül háromszáz éves cserepek kerültek elő. Ennek egyszerű a magyarázata: közben többször szántottak arrafelé, s az eke bizony ráfordította a régebbi darabokat a mieinkre. 

– Mielőtt néhány éve Ausztriába költözött, hosszabb ideig élt a toszkánai Seggianóban. Egy égei-tengeri szigeten töltött évet leszámítva korábban mindig nagyvárosokban élt. Hogyan hatott munkásságára a természet közelsége?

– Korábban, őszintén szólva, egyáltalán nem értettem a természethez, a növényekhez, az állatokhoz. Ma már csaknem olyan érdeklődéssel figyelek egy virágzó fát, mint egy műtárgyat. Megtanultam, hogy a természet, velünk ellentétben, örökké új életre kel. Nemcsak egy új mű létrehozása okoz ma már örömöt, hanem annak a tájba történő beillesztése is. A természethez talán a bronz illik a leginkább, sok mindent bronzba öntöttem ezért. Még azt a nagyon szerény párizsi hotelszobát is, ahol az egész későbbi pályámat meghatározó időszakban, az 50-es-60-as évek fordulóján éltem. Körülbelül 40 művemet rejtettem el, építettem egybe a természettel egy 16 hektáros parkban. Saját munkáim mellett mintegy 50 művészbarátom, köztük Meret Oppenheim, Dieter Roth, Eva Aeppli, Bernhard Luginbühl művei is idekerültek. Barátaim között voltak, akik először nem értették, miért vannak a szobrok itt szinte eldugva, de később őket is megragadta a természet és a művészet ilyen szoros együttélésének varázsa. Egyikőjük aztán egy bronz kezet szinte beleoltott egy fába, ami az évek során valósággal körbenőtte a kezet és maga is a műalkotás részévé vált. 1997-ben a parkot, azaz a Giardinót megnyitottam a nagyközönség előtt és nagy örömömre szolgál, hogy azóta is rengetegen keresik fel. A Giardino tulajdonképpen egy befejezett projekt, de azért néha még mindig gazdagodik új munkákkal. 

– Saját művei keresettségének hullámzásán érzékelte-e a gyűjtői divatok változását?

– Ez a kérdés a műkereskedelem világába visz és ott én nem ismerem ki magam, nem is érdekel. Azzal persze pontosan tisztában vagyok, hogy az emberek többsége nem olyan műveket képzel el a lakásába, mint amilyeneket tőlem lehet vásárolni. Így aztán, gondolom, soha nem is voltam igazán divatos. Azt viszont tapasztalom, hogy amikor felkeres egy galéria vagy egy gyűjtő, akkor általában meglepődnek az áraimon. Nyilván abból indulnak ki, hogy egy ilyen ismertségű művész árai dollár-százezrekről indulnak. Amikor aztán látják, hogy nagyságrenddel kevesebbről, akkor rendszerint jól bevásárolnak. Remélem, hogy nem maradnak ezek a művek a galériák nyakán.

– Milyen tervek foglalkoztatják jelenleg?

– A legtöbb projekt hozza magával a következőt. Egy közelmúltbeli kiállításom előkészítése során kerültem kapcsolatba a bécsi Természettudományi Múzeummal, ahonnan most felkértek, hogy csináljak náluk egy kiállítást. „Inkompetens dialógus a Természettudományi Múzeummal” lesz a címe és többek között a fajok és a rasszizmus kérdését járom majd körül benne. Új kiállításra készülök az általam az ausztriai Hadersdorfban két éve létrehozott múzeumban is; itt az ősszel Vera Mertz fotóit mutatom be. Vera évtizedekkel ezelőtt történetesen az első feleségem volt, de ez egy másik történet. Láttam az új képeit és úgy gondoltam, nagyon illenek ehhez a múzeumhoz.

 – Mikor, hogyan került kapcsolatba Magyarországgal, a magyar képzőművészettel?

– Jónéhány kitűnő művészüket ismertem, persze főleg azokat, akik Nyugat-Európában éltek és dolgoztak. Vasarelyt azért említem elsőként, mert az Edition MAT projektünk keretében, melyben igyekeztünk a műalkotások limitált példányszámban történő sokszorosításának kérdését újfajta szemlélettel megközelíteni, az ő munkáit is kiadtuk. Nagy tisztelője vagyok Moholy-Nagy Lászlónak. Többekhez, így például Pán Mártához személyes kapcsolat is fűzött. Néhány művemmel folyamatosan is jelen vagyok Magyarországon. 2001-ben volt egy nagyobb kiállításom a budapesti Ludwig Múzeumban és a múzeum vásárolt is tőlem akkoriban. Két-három olyan magángyűjteményről is tudok, ahol szerepelnek a munkáim. Magyar motívumú csapdaképeim például kifejezetten az ő számukra készültek. Ezek egyike díszíti magyarul most megjelent kötetem, az Anekdotomania borítóját. Nagyon meghat, hogy ennek a németül írott könyvemnek az olasz utáni második idegen nyelvű változata Önöknél jelent meg, erre igazán nem számítottam. Ebben nagy szerepe van egy fiatal magyar esztétának, Ligetfalvi Gergelynek, aki rendkívüli odaadással kutatja az életművemet és ő ültette át a könyvem is magyar nyelvre. Remélem, a magyar olvasók is találnak írásaimban számukra érdekes gondolatokat.