A tragikusan fiatalon, harminchat éves korában elhunyt Győri Andrea Évára egy korábbi intrejúval emlékezünk, mely a Műértő 2017. októberi számában jelent meg.

Győri Andrea Éva a Magyar Képzőművészeti Egyetemen eltöltött rövid idő után Németországba költözött, ahol a stuttgarti képzőművészeti akadémián tanult – többek között Christian Jankowskitól és Mike Bouchet-tól. Jankowski hívta meg a Zürichben megrendezett Manifesta 11 What People Do for Money című kiállításában való részvételre.

Jelenleg a Van Eyck Multiform Institute for Fine Art, Design and Reflection rezidenciaprogramjában vesz részt Maastrichtban, és idén önálló tárlata nyílt aberlini Grimmuseumban. Jelenleg a müncheni Haus der Kunst 2018-as kiállítására készül. Többnyire performatív munkákat hoz létre, különböző emberek együttműködésén alapuló projektjeihez rajzsorozatok, videomunkák kapcsolódnak. Munkáiban a (női) intimitás, a vágyak, fantáziák, a test és a tudat kapcsolatait kutatja erős analizáló és megismerésre törekvő alkotói módszer segítségével.

A tavalyi Manifesta 11 egyik magyar szereplője voltál Nagy Kriszta x-T mellett új, erre az alkalomra létrehozott VIBRATIONHIGHWAY című projekteddel (Műértő 2016. július–augusztus), amely idén a Grimmuseumban is látható volt. A Manifesta főkurátorától, egykori tanárodtól, Christian Jankowskitól érkezett a meghívás. Hogyan alakult ki a projekt?

Másfél évvel a Manifesta megnyitója előtt Christian megkérdezte, hogy mi a következő projektötletem, mivel foglalkozom éppen. A VIBRATIONHIGHWAY terve, azaz a női maszturbáció és az ahhoz tartozó fantáziaképek együttes vizsgálata, egy nőknek szóló „maszturbációs lexikon” létrehozása már korábban megfogalmazódott bennem, ráadásul előtte is készítettem olyan munkákat, ahol más szakmában dolgozókkal működtem együtt. Már ekkor úgy éreztem, hogy ez egy fontos terv, és létre kell jönnie valahol a világban, de intézményi háttér, apparátus kellett hozzá. Ezért volt nagyon jó a Manifesta támogatása. Mike Bouchet is egy korábbi elképzelését tudta megvalósítani a Manifesta alkalmából. Ebből a projektemből idén ősszel jelenik meg egy 240 oldalas művészkönyv, amely a „maszturbációs lexikon” elképzelést testesíti meg, és több könyvtárban, köztük a Haus der Kunstéban is elérhető lesz, valamint szexuálpszichológiai osztályok is alkalmazzák a praxisukban.

A Manifesta 11 kurátori koncepciója alapján olyan új művek születtek, amelyek a munka és a pénz összefüggésében az együttműködésen alapuló művészeti gyakorlatokat hozták előtérbe. A hálózatosság és a participáció nagyon jól hangzik, ám ennek a módszernek a sikere – leginkább a külső helyszíneken látható projektek tekintetében – megkérdőjeleződött számomra. Jankowski – saját művészetéből fakadóan – rutinosan, biztonsággal nyúlt ehhez a dologhoz, és a koncepció is konkrét, egyértelmű volt. Te hogyan látod ezt? Működött Zürichben Jankowski elgondolása, és a kooperáció a helyiekkel?

A projekt létrehozása érdekében nyolc hónapot töltöttem Zürichben, ahol nagyon magas az életszínvonal, és sokat dolgoznak az emberek azért, hogy ezt az életszínvonalat tartani tudják. Ettől az érdekes koncepciótól mindenki azt várta, hogy a más szakmából érkező együttműködők élvezni fogják a közös munkát. De ez nem mindig volt így. Ezek az emberek nem voltak külön megfizetve azért, hogy együtt dolgozzanak a művészekkel. Mert ugye nem erről volt szó, hanem egy közös dolog létrehozásáról, egy művészeti munka táplálásáról, ami által mind a két fél új élményekkel gazdagodik, és ezt nem lehet ki- vagy megfizetni. Mindez Zürichben egyes esetekben nehezen működött, és sok probléma kísérte majdnem az összes projekt megvalósulását.

Több munkát öncélúnak éreztem, ez számomra a módszer érvényességét tette kérdésessé.

Volt egy-két projekt, ahol én is ezt éreztem, illetve nem mindig illett a művészhez az általa választott szakma. Több alkotásnál viszont éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Amikor készültünk a kiállításra, sok találkozó volt, sok művészt megismertem, együtt laktunk, és jó volt látni, hogy másoknak hogyan alakul a munkája. Érdekes volt látni a feszültséget az együtt dolgozókkal, akik gyakran sokkal passzívabbak voltak a létrehozási folyamatban, mint a művészek.

A VIBRATIONHIGHWAY folyamatalapú munkád a nézőknek egy monumentális rajzsorozaton keresztül válik elérhetővé, amit te készítettél, és a workshop résztvevői. Az installálás is hangsúlyozta a barlangrajzszerűséget, ami ezeket az intenzív, mozgalmas, vibráló jeleneteket, tanulmányokat jellemzi. Hogyan készültek a rajzok, és milyen jelentést hordoznak számodra?

Az egész projekt 13 sorozatból, összesen nagyjából 120 rajzból áll. Egyes sorozatok szexuálpszichológiai könyvek illusztrációihoz hasonló magyarázó rajzokból állnak, mások egy-két vizsgálódás eredményei. Vagy grafikonok, vagy gyermekkorban, otthoni környezetben zajló történeteket illusztrálnak. Vannak akttanulmányok (Masturbation Portraits) azokról a nőkről, akik a műtermembe jöttek az ülésekre; a rajzokat a találkozás alkalmával készítettem. Ezek az akttanulmányok mindig visszahatottak rám is, amiből új dolgokat tudtam meg más vagy újabb szinteken. Megosztották velem a fantáziaképeiket is, ezek a Phantasy after Analyses címet kapták. Korábbi projektjeimben is fontos szerepe volt a rajznak. A szexuálpszichológus csoportjában fél évig segítő voltam a csoportvezetésben, illetve a résztvevők külön találkoztak velem is. Teljesen másképp beszéltek a szakemberrel, azaz egy olyan emberrel, aki megoldást vagy feladatot ad nekik – ez nem intim, barátságos viszony volt. Azokkal az emberekkel, akikkel én együtt dolgozom, bizalmon alapuló, intim szférát alakítok ki. Az egész praxisom egy mozgalmas alkotói vonalon zajlik, melynek során én mint moderátor különböző szociális hátterekből fakadó fizikai és pszichikai kapcsolatokat, történeteket, tapasztalatokat kötök össze személyek, szakemberek, páciensek és múzeumlátogatók között. E „keresztbeporzások” során teljesen más eredmény születik, mint például egy szakember tevékenysége során.

Beszéljünk a pályád kezdetéről! Már ebben az időszakban is születtek női intimitással foglalkozó munkáid.

A Képzőművészeti Egyetem legelején, de még előtte, a kisképző alatt is meghatározó volt számomra, hogy a nagymamámmal éltem együtt. Sok időt töltöttem vele, szinte többet, mint a kortársaimmal. Otthon performanszokat találtunk ki, és éveken keresztül folytattuk ezeket a saját örömünkre. Hétköznapi, általunk kitalált helyzeteket és történeteket játszottunk el egy intim szférában: megfürdetem, elalszunk, a nagymamám elmond egy receptet… Később anyukám is csatlakozott. Minden otthon történt, néző nélkül, és annyira intenzívek lettek ezek a helyzetek, hogy a munkámmá váltak. Mindez most is fontos számomra, mert olyan bizalom volt közöttünk, ahol lehetett akár viccelni is, sírni is, és bármi megtörténhetett. Ez egy folytonos dolog, a nagymamám már nem él sajnos, de anyukámmal szoktam együtt dolgozni. Erre az egész folyamatra univerzális dologként tekintek; ami akkor és most elhangzik, az teljesen univerzális. Ugyanezt látom a későbbi és a jelenlegi munkáimban is.

Úgy, mint a Mom Makes the Bed című videomunkádban, amelyben édesanyád felkelés utáni beágyazás közben általánosságban a párkapcsolatról beszél. Ebben a videóban nem derül ki, hogy abból, amit elmond, mi vonatkozik a saját párkapcsolatára.

Igen, belekerülsz egy intim viszonyba és személyes dolgokról van szó, de mindenféle konkrétum nélkül. Ez nem az ő személyiségéről vagy az enyémről szól.

Férfiakat is bevonsz a projektjeidbe?

Most gondolkodom rajta, hogy bevonok néhány férfit is.

Korábban beszélgettünk arról, hogy a munkáid explicit módon nem politikusak, ugyanakkor nem lehet őket elválasztani szociális vagy politikai kérdésektől.

Szerintem egy mű akkor tud politikai kérdésekben erősen működni, ha nem politikai céllal készült. Igen, minden munkámban van egy könnyed játékosság, ami a fülledt, politikus gondolkodást egy kicsit elviszi, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudok a mű politikai kontextusáról.

Talán a legszemélyesebb műved a Notoilette című folyamatos projekt, melynek során másoktól kérsz segítséget, hogy használhasd a fürdőszobájukat. Igaz, hogy Paul McCarthy is segített?

Igen, amikor a frankfurti Portikusban volt kiállítása, akkor látta a videómat, és mondta, hogy a hotelbe, ahol éppen lakott, elmehetek zuhanyozni. A zuhanyzás után hosszan beszélgettünk, és nagyon jó tanácsokat adott az élettel mint művészettel kapcsolatban. Ezt a munkát 2011-től csinálom folyamatosan, de mindig attól függ, hogy milyen élethelyzetben vagyok. Amikor Christian osztályába jártam, a műtermemben laktam, ahol nem volt zuhanyzó. Egyszerűen segítséget kértem, ami – úgy gondoltam – teljesen alapdolog. Ha valakit meghív az ember az otthonába vacsorázni, és ételt ad, vagy felajánlja az ott tartózkodási lehetőséget, és alvóhelyet biztosít, miért ne lenne alapdolog tisztálkodási lehetőséget nyújtani valakinek?

Milyen lehetőségeket ad számodra a rezidenciaprogram?

Nem szeretem, ha az ember kiállításról kiállításra gyártja a műveket, mint egy gépezet, mert az blokkolja a művészeti praxis természetes alakulását. Ez a program lehetőséget ad arra, hogy fejlesszem magam. Kurátorok, művészek jönnek stúdiólátogatásra, akikkel izgalmas megbeszélni a munkáimat. Most olyan új médiumokkal is foglalkozom, amikkel eddig nem volt időm vagy lehetőségem ezt tenni: a rajzok mellett kerámiákat, agyagszobrokat is készítek. Az itt készült munkámat jövő márciusban fogom bemutatni az Open Studio egy nagyobb tárlatán, és önálló kiállításra is van meghívásom. Az aktuális projektem a holland szexuális érdeklődés és szokások kapcsolatával foglalkozik, a résztvevőkkel való találkozások során videók, rajzok, szobrok segítségével dolgozom fel a témát. Ezeknek az üléseknek az alapmintája később a szexuál- és gyermekpszichológia területén lesz felhasználható. Jelenleg is van egy holland pszichiáter, akivel kommunikálok, őt az intézmény szervezte nekem.