A győri Torula hét végén záruló kiállításáról Laura Amann, a Kunsthalle Wien kurátorának írásával számolunk be.

Hogy Pintér Gábor figurális festő volna, nem éppen valótlan állítás, de minden bizonnyal túlságosan is leegyszerűsítő.

Bár a fiatal magyar művészt kétségkívül érdeklik a festészet klasszikus problémái, mint a tér-, fény és formaábrázolás, vagy a keretes kompozíció, egy mélyebb szinten azt mondhatnánk, hogy a legfőbb gondja az érzékelés mikéntje. Hol találjuk a belépési pontot egy festmény kompozíciójába, merre vándorol a tekintetünk, és vele együtt a gondolataink? Merre jár a figyelmünk? Vannak-e olyan tárgyak, elhelyezések vagy részletek, amelyek mintegy gravitációs erővel vonzzák a tekintetünket, és ha igen, mikor engednek minket kilépni erről a pályáról, hogy szemgolyónk tovább vándoroljon a galaxisban – jelen esetben a kiállításon – mint szökevény exobolygó az örök sötétség zegzugos útján?

Pintér művészeti gyakorlatának egy másik feltűnően festői aspektusa, amelyet érdemes közelebbről is megvizsgálnunk: a stílus. Technikailag kifogástalanul alkalmazza a legkülönfélébb stílusokat, de ami ennél is több, egyenesen halmozza azokat. Ezt persze akár kritizálhatnánk is mint egy bizonyos stílus hiányát, vagy le is kicsinyelhetnénk mint puszta eklekticizmust, ámde valójában egy nagyon is sajátos stílusról van szó. Olyan stílusról, amely – legyen szó lakásunk bútorzatának összevisszaságáról vagy városképeink építészeti kuszaságáról – a megélt valóságainkhoz és az ezek által egybeolvasztott történetekhez kísértetiesen hasonlító időtlenséget hoz létre. Pintér nagy gonddal rendezi be a képeit: először meghatároz egy vezérmotívumot, amely viszi a hátán a kompozíciót, majd kialakítja a díszletet, a hátteret, és jöhetnek a mellékszereplők. A különböző elemek olykor hatalmas fotó- illetve rajzgyűjteményéből származnak, de néha spontán módon, emlékekből születnek. Az alanyok és tárgyak dramaturgiája, valamint a nekik tulajdonított stílus olyan, mint egy felület, amelynek különböző részei különböző sebességgel és különböző „felbontásban” „töltődnek be” – mivel a naturalisztikus és precíz részletektől az elmosódott, absztrakt elemekig terjednek. Vagy, hogy egy másik, a digitális világból származó párhuzammal éljek: mondhatnánk, hogy Pintér festményei annak az „analóg” megfelelői, mintha a böngészőnkben megnyitva hagyott tucatnyi (nyilvánvalóan pótolhatatlan és elmenthetetlen) fület varázslatos módon képesek lennénk egybeolvasztani.

Na de mit is látunk tulajdonképpen ezeken a festményeken, installációkon és rajzokon? Intuitíve persze érezzük a művész egyértelmű szándékát a munkáin, ugyanakkor érezhető egyfajta homályos tartózkodás is, nehogy túl sokat felfedjen, így tulajdonképpen magunkra maradunk a napjaink problémáira valamint az időtlen idők metafizikai kérdéseire utaló jelenetek megfejtésével. Minden ecsetvonás megtervezettnek tűnik, ami talán a művész a graffitis és porcelánfestő múltjából fennmaradt szokás. Maga a képi világ – legyen az egy reklámra emlékeztető, fotorealisztikus, vízbe csobbanó eper egy malevicsi fekete négyzetben, vagy egy cigarettázó és szó szerint széteső képregény-csontváz, egy túlméretezett hungarocell macaron, amelynek krémtölteléke egy római stílusú emberalak-reliefet rejt, vagy egy fejét kétségbeesetten tartó Mondrian-öltözetű nő – arra szolgál, hogy beindítsa a képzeletünket és a gondolatainkat, a megismeréssel és elménk működésével kapcsolatos önreflexióra késztessen, miközben kritikusan reflektál napjaink fogyasztói társadalmának buktatóira, valamint a lehetséges – idealista és reális – kilépési stratégiákra.

És ha minden más kudarcot vall, akkor fogjuk a fukszot, a csajokat, a stukkereket, és irány a Proxima b.

1 A Proxima b egy exobolygó, amely a Naphoz legközelebb álló csillag, a Proxima Centauri nevű vörös törpe lakhatósági zónájában kering, és egy hármas csillagrendszer, az Alfa Centauri része. A Földtől körülbelül 4,2 fényévre található a Kentaur csillagképben, így a Proxima d-vel együtt a Naprendszerhez legközelebbi ismert exobolygó.