Abban nincs semmi rendkívüli, hogy egy múzeum – főként vásárlóként, de egyre többször eladóként is – megjelenik a piacon; a lépést az ügyletekbe bevont műtárgyak árai teszik hírértékűvé.

Az elmúlt napokban például történetük második legnagyobb értékű akvizícióját jelentették be, ami némiképp a meglepetés erejével hatott, ismerve a múzeumok pandémia okozta anyagi problémáit; igaz, az olyan csúcsintézmények esetében, mint a Metropolitan Museum, a kieső bevételeket nagyobbrészt pótolták a mecénások nagyvonalú adományai.

A múzeum 18 éve, 2004-ben eszközölte történetének eddigi legnagyobb beszerzését; ekkor a nagy sienai mester, Duccio Madonna a gyermekkel című festményét vásárolták meg az akkor még kiugróan magasnak számító 45 millió dolláros áron. Ennek az összegnek most valamivel több, mint a felét, 23 millió dollárt fizettek ki a londoni Daniel Katz Gallerynek egy 42 cm átmérőjű kerek bronz domborműért (ún. rondelért), ami minden bizonnyal az Andrea Mantegnával együtt a mantovai Gonzaga-háznak dolgozó Gian Marco Cavalli műhelyében született 1500 körül. A Marsot, Vénuszt, Vulcanust és Ámort ábrázoló kompozíció értékéhez kiemelkedő művészi kvalitásain túl ritkasága és a meglehetősen jól visszakövethető provenienciája is hozzájárul. A dombormű minden bizonnyal 1746-ban került el Itáliából, ahol George Treby brit politikus vásárolta meg és egészen 2003-ig leszármazottjainak birtokában volt. Utóbbiak ekkor árverésre bocsájtották Londonban a Christie’s-nél; a ház a mű értékét még „csak” 1-1,5 millió fontra becsülte.

A Met, pontosabban annak az európai szobrászati részlegért felelős kurátora, James David Draper már ekkor felfigyelt a műre, amit „emberemlékezet óta a piacon felbukkanó legizgalmasabb reneszánsz bronznak” nevezett. A múzeum harcba is szállt a műért, ám a licitcsatát nem ők nyerték, hanem a katari uralkodói család egyik tagja, országa kulturális minisztere, Saud al-Thani sejk, aki végül csaknem 7 millió fontot fizetett a bronzért. Amikor azonban al-Thani ki akarta vinni azt az országból, a britek ideiglenes exporttilalmat rendeltek el. Ekkor lépett a ringbe a londoni Victoria and Albert Museum, ahol a mű hosszabb ideig volt letétben és kiállításokon is szerepelt; a neves intézmény kész lett volna megadni a hétmillió fontot. Al-Thani azonban inkább lemondott a kivitelről, így a bronz az ő tulajdonában, de Nagy-Britanniában maradt. Néhány évvel halála után örökösei eladták a művet egy inkognitóját őrző vásárlónak, akitől aztán az említett londoni galériához került. Az illetékes brit hatóságok ekkor ismét átmeneti kiviteli tilalmat hirdettek meg, azonban a pandémia miatt anyagi nehézségekkel küzdő brit múzeumok, köztük a Victoria and Albert Museum nem tudták előteremteni az ekkor már 17 millió fontra becsült vételárat, így a kiviteli tilalmat feloldották. A Met előtt tehát újból megnyílt a lehetőség, amivel ezúttal éltek is és a 17 millió fontnak nagyjából megfelelő áron, 23 millió dollárért övék lett a régóta megszerezni vágyott rondel. James David Draper, aki közel két évtizede „kiszemelte” a művet múzeuma számára, ezt már nem érte meg; 2019-ben elhunyt, ám ez az akvizíció így is szorosan kötődik nevéhez, tekintve, hogy a 23 millió dollárhoz az az összeg is hozzájárult, amit ő hagyott a múzeumra.  

A Met gyakorlatában az eladások sem számítanak ritkaságnak. Máig nincs konszenzus arról, hogy közgyűjtemények elidegeníthetik-e a birtokukban lévő műtárgyakat – van, ahol ezt törvény tiltja, másutt szigorú feltételekhez kötik – a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a hozzáállás egyre megengedőbb, s még inkább azzá vált a pandémia által a múzeumoknak okozott nagyon komoly anyagi veszteségek miatt. Az USÁ-ban például az ottani múzeumigazgatókat tömörítő szervezet, az Association of Art Museum Directors (AAMD) az említett okból két évre átmenetileg enyhítette a kódexében előírt követelményeket a műtárgyak elidegenítésével szemben. (Ez az átmeneti időszak idén április 20-án jár le és valószínűleg nem is hosszabbítják meg.) A pandémia okozta veszteségeket egyedül 2021-ben 100 millió dollárra becsülő Met már korábban is rendszeresen adott el műtárgyakat, elsősorban adományként a múzeumba került fotókat és sokszorosított grafikákat – legutóbb tavaly ősszel „egy menetben” 219 darabot –, melyekből több példánnyal is rendelkezett. A többletpéldányok értékesítése, bármilyen észszerűnek is tűnhet, nem mindig egyszerű; sokszor előzetes egyeztetést igényel az adományozóval – aki annak idején kiköthette például az elidegenítés tilalmát – vagy annak örököseivel.

Van olyan vélemény is, miszerint még az indokoltnak tűnő esetekben is kontraproduktív az adományként kapott műtárgyak eladása, mert visszavetheti az adakozókedvet. Most azonban egy igazi kapitális darabtól kíván megválni a múzeum: Picasso 1909-es Női fej (Fernande) című bronzától, amely májusban 30 millió dollár körüli becsértékkel kerül majd kalapács alá a Christie’s egyik New York-i árverésén. Vélhetően ez az eladás sem vált ki komolyabb kritikát, tekintve, hogy a szoborból, amiből világszerte kb. 20 példány létezik, magának a Metnek is van még egy. Felmerül a kérdés, hogy miért ilyen magas a Picasso szeretőjét, Fernande Oliviert megörökítő szobor becsértéke, ha egyszer viszonylag sok példány létezik belőle. A válasz legfontosabb eleme a plasztika művészettörténeti jelentősége, ez ugyanis a szobrászként is igen jelentős életművet alkotó Picasso első és a szakértők által kiemelkedő kvalitásúnak tartott kubista alkotása. Értéknövelő tényező az is, hogy a példányok közül alig egy-kettő maradt már csak magántulajdonban, így műpiaci felbukkanásának rendkívül kicsi az esélye. Többek között olyan jelentős múzeumok birtokolnak egy-egy példányt, mint a New York-i MoMA, a washingtoni National Gallery of Art, a párizsi Musée Picasso vagy a zürichi Kunsthaus. Aki a hozzánk legközelebbi Fernande-fejet szeretné megcsodálni, annak a prágai Nemzeti Galériába kell ellátogatnia.

A most piacra dobott példány az 1995-ben elhunyt Florene M. Schoenborn jóvoltából került a múzeumba, míg a birtokukban maradó másik példány Leonard Lauder kubista munkákból álló későbbi adományának részét képezte.

A Met bejelentette, hogy az eladásból származó teljes bevételt kollekciójának gyarapítására fordítja, azaz nem él az átmeneti szabályozás adta lehetőséggel, ami egyelőre az ilyen bevételek más irányú – például a fenntartási költségek fedezésére szolgáló – felhasználását is engedélyezi. A múzeum máris biztosan tervezhet ezzel a bevétellel – ami persze az árverés eredményeként lehet több is –, a szobor ugyanis garantált tételként kerül kalapács alá, azaz vagy az aukciósház, vagy általa közvetített harmadik fél már kötelező ajánlatot tett megvásárlására. A 30 millió dollár egyébként pontosan a duplája annak az összegnek, amihez a Met átlagosan éves szinten jut műtárgyak értékesítéséből, így egymagában is jelentősen megdobja az akvizíciós büdzsét.  

Borítókép: Flickr / mirage1210