Milyen mondanivalója van Európa központi, digitális kultúrával foglalkozó fesztiváljának a jelenünket átszövő technológiák állapotáról? Miféle (digitális) ellenállásra szólíthat fel egy rendezvény, mely maga is évekkel ezelőtt kivonult a főbb közösségi média oldalakról? Hogyan ér össze a posztkolonialista kritika a posztinternet állapottal, vagy épp az Afrikában bányászott nyersanyagok Hirosimával?

Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ a transmediale 2021-2022 kapcsán. Az évente megrendezett, berlini központú transmediale alapításakor elsősorban videófesztiválnak számított, de az évek során folyamatosan bővítette fókuszát, így mára a művészet és digitális kultúra egyik megkerülhetetlen eseményévé nőtte ki magát. A koronavírus módosította a megszokott menetrendjét: a pandémiás helyzetre reagálva a szervezők a 2021-es rendezvényt elnyújtva, a központi tematikát az év során online eseményekkel, esszékkel, beszélgetésekkel vezették fel, míg végül – bár még mindig keményen a Németországban bevezetett szigorítások közepette – idén január végén megrendezhették a fesztivál első felvonását, mely a konferenciát, a központi kiállítást, filmvetítéseket és Byung-Chul Han sztárfilozófus előadását foglalta magában. A második felvonás, mely az elektronikus zenei programot, azaz a CTM fesztivált foglalja magában, a tervek szerint májusban zajlik majd Berlinben.

Szegülj ellen! De minek?

Az idei transmediale központi témájául az ellenszegülés, az elutasítás aktusait választották a szervezők. Céljuk az volt, hogy bemutassák, nem a passzivitás jeleiről van szó, sokkal inkább a reformok, az alternatívák kikényszerítésének eszközeiről, többek közt a bojkottálás, a sztrájkolás, a visszalépés által. Véleményük szerint ugyanis az ellenszegülés alkalmas lehet a képzelet inspirálására: arra, hogy el lehessen gondolni a fennálló renden túlmutató működési formákat. A fesztivált előkészítő, Almanacnak nevezett online gyűjteményükben az elmúlt év során a feszültség, a skálázódás és az összefonódás fogalmain keresztül az ellenszegülést mint politikai közvetítőt igyekeztek elővezetni.

A feszültséget, súrlódást úgy határozták meg mint ami a politikai akarat mellett és annak ellenében is működhet – ilyen értelemben a klímaváltozás vagy a koronavírus tagadása, az oltás ellenzése mind az ellenszegülés aktív manifesztációi, ahogyan a 2019-es hongkongi, vagy a reproduktív jogok korlátozása miatt szított lengyel tiltakozások is. A skálázódás ügye ott lesz jelentős, amikor az apró, mindennapi, sok esetben egyéni tetteket kellene kihangosítani, a kérdés pedig, hogy a mikrogesztusokból hogyan válik kollektív cselekvés? A kollektív kiállásnak többnyire a publikum ad súlyt, ezáltal várható tőle politikai nyomásgyakorlás. Az összefonódás kérdése, mely talán a legizgalmasabb e három kategória közül, azt vizsgálja, hogyan olvadnak egybe a pénzügyi, a személyes és a technológiai szempontok – például milyen folyamatok vezettek oda, hogy a Zoom telekonferencia-cég részvényei bezuhanjanak a koronavírus elleni oltások bejelentésével. Témaválasztásával a fesztivál célként tűzte ki azt is, hogy leleplezze, technológiai környezetünk építése során miféle adósságokat halmoztunk fel – úgy gondolják ugyanis, hogy csakis ezek felismerése és orvoslása által teremthetünk egyenlőbb jövőt.

Rend a káoszban?

Bár a transmediale eredendően művészeti fesztivál, a This is Not Anarchy, This is Chaos címre keresztelt kétnapos konferencia programja bőven túlmutatott a művészet, a technológia és digitális kultúra határain. Ebből is adódhatott, hogy az előadások helyenként esetlegesnek hathattak, nehézkesen lehetett csak összekötni a nagyon különböző pozíciókból felrajzolt pontokat. A kissé kuszának tűnő válogatás persze illeszkedett a címhez, és ahhoz a valósághoz is, melyről az előadók beszélni próbáltak: a kaotikus, átláthatatlan ellátási láncokról, az internet láthatatlansága mögött megbúvó kizsákmányolásról, az egyenlőségnek álcázott kiváltságosságról.

Miután a kétnapos szimpózium véget ért, első körben leginkább hiányérzetem támadt: bár rengeteg előadás és panelbeszélgetés valósult meg, mégsem igazán esett szó (vagy maximum érintőlegesen) a nagy technológiai cégek kritikájáról, a formálódó Metaverse árnyoldalairól, vagy akár a műtárgypiacot felforgató NFT-lázról – holott ezekkel kapcsolatban bőven lenne mondanivaló az ellenszegülés témájában egy digitális kultúrával foglalkozó konferencián. A transmediale azonban absztraktabb és tágabb keretben igyekezett tárgyalni a kérdést, így – bár nem túlzás azt állítani, hogy talán túl sokat akart markolni, de keveset sikerült fognia – mégsem haszontalan végigvenni azokat a főbb állításokat és kérdésfeltevéseket, melyeket a címben is deklarált káosz jegyében elénk tártak a szervezők.

A konferenciát leginkább a posztkolonialista kritikai szemlélet szőtte át, különös tekintettel a tartozás, az adósság kérdéseire: miként lehet a rabszolgatartásért, a gyarmatosításért, a láthatatlan munkáért, a bioszféra károsításáért kárpótolni annak elszenvedőit? Hogyan lehet meghaladni az egyenlőtlen elosztás történelmi tendenciáját, mely szerint a javak elsősorban a Globális Északot illetik, míg e javak előállításának hátrányait a Globális Dél szenvedi el? A terhek és javak egyenlőbb újraelosztása mentén újrateremthető-e a világ? Az adósságról szóló panelbeszélgetés egyik visszatérő fogalma a „visszafizethetetlen tartozás” volt, mely nemcsak pénzügyileg, de morálisan és politikailag is értendő: ugyanis nemcsak arról kellene szólni, hogyan vált a gyenge az erős adósává, hanem arról is, mivel tartozik az erős a gyengének.

A szimpózium másik visszatérő fogalma a spekuláció volt, azon belül is nagy hangsúlyt fektetve a technológiai képzelet és károkozás kapcsolatára. Felhívták a figyelmet arra, hogy

a technológiai fantáziák megalkotói az esetek többségében ugyanazt a demográfiát képviselik,  mint akik a jelen összeomlani látszó világrendet is megalkották, ezért az innováció ugyanazokat az egyenlőtlenségeket látszik leképezni, mint amelyeket már jól ismerünk.

Az ellenállás, a kivonulás azonban sokaknak elérhetetlen privilégium; kiváló – bár nyilván szélsőséges – illusztráció ehhez Elon Musk, aki a klímakatasztrófa következtében egyre élhetetlenebb Földről a Mars felé tervez előre menekülni. Természetesen szó esett a napjaink kőolajaként emlegetett adatról, az azt övező mítoszokról, a monitorozási mániáról, leginkább az adatok objektivitásának kérdését feszegetve: vajon a viselkedésünkből kinyert információpontok tényleg magukért beszélnek? Vagy teljesen mást állítanak attól függően, hogy ki és mit kérdez tőlük? „A fikció realitása mögül a realitás fikciója bukkan elő” – idézték a szlovén filozófus, Slavoj Žižek szavait. És bár a konkrét cselekvéshez nem igazán adtak útmutatót, az előadók megfontolni valóval azért így is bőven szolgáltak.

Ki itt belépsz…

A transmediale központi kiállítása, melyet a berlini Akademie der Künstében rendeztek meg, a konferencia széttartó és kaotikus jellegéhez képest nagyon erős állítást fogalmazott meg: elérkeztünk a Pokol fortyogó kapujába. A címet (abandon all hope ye who enter here) Dante Isteni színjátékából kölcsönözték, a kurátori koncepció szerint pedig céljuk nem más, minthogy felszámolják az idealizált képet, miszerint a technológia sima és zökkenőmentes élményeket generál és valós megoldásokat kínál a világ égető problémáira, illetve hogy rávilágítsanak: a csillogó interfészeken keresztül a technológia nemcsak toxikus módon furakodik be és avatkozik bele az életünkbe, de azt is elfedi, hogy mindezért másoknak, a világ másik végén milyen árat kell fizetniük.

A simaság vizsgálatakor nem lehet megkerülni Byung-Chul Han német filozófust (már csak azért sem, mert idén ő tartotta a transmediale keynote előadását, a fesztivál történetében nem először.) Han A szép megmentése^[1] című kötetében egy egész fejezetet szentel a simaság esztétikájának: állítása szerint a simaság kellemes érzéséhez semmiféle negatív érzület nem kapcsolódhat, mára pedig a szépség felé is a simaság igényével fordulunk – többé nem rendít meg, csak tetszeleg, „lájkra csábít.” Nem több, mint „optimalizált felület negativitás nélkül.”^[2] Jeff Koons műveinek tükröződő felületeit hozza példának, melyek nem tesznek lehetővé elmélyülő, esztétikai tapasztalatot – mindössze visszatükröznek bennünket, mindenféle átformálás nélkül. Épp úgy, mint az okostelefonunk kijelzője.

Az effajta simasággal igyekszik szembehelyezkedni a kilenc művész, illetve művészcsoport szereplésével létrejött kiállítás, melynek fő kérdésfelvetése: milyen ellenszegülési lehetőségek adottak a technológia tévútra jutott valóságával történő szembehelyezkedésre? Hogyan lehet megvilágítani a diszfunkcionális működésmódokat, melyek többek közt az ásványkincsek kisajátításán, a sötét működésmódok, mintázatok alkalmazásán, a kolonialista címkék fenntartásán alapulnak?^[3]

A kifejezetten szorongást keltő kiállítás leginkább zavarba ejtő munkája Stine Deja Dawn Chorus: Beta című installációja: a babakocsikba szerelt monitorokon megjelenő, furcsán amorf arcok kórusa egy elképzelt jövő bétaverzióját villantják fel. Egy olyan jövőét, melyben a (ma még igen költséges és tudományosan nem igazolt) krionika valósággá válik, így a haláluk után hibernált emberek valamilyen formában visszatérhetnek az életbe. Deja spekulatív munkája leginkább az élet rendjének kijátszására irányuló technológiai fejlesztést, annak áruba bocsátását és az ebből fakadó morális vetületeket igyekszik felvetni.

A kiállítás leglehengerlőbb műve az Annex művészcsoport Entanglement című gigantikus installációja. Az adatközpontokat egyfajta tábortűzként elképzelő, interaktív monitorokkal ellátott többméteres szobor materialitást kíván adni a többnyire láthatatlan internetnek, és ezzel egyidőben reflektál annak nagyon is kézzel fogható hatásaira. A tábortűz hasonlat kiválóan ötvözi az internetet övező diskurzusok főbb csapásirányait: a közösségteremtő, a társasági életet szervező, pozitívumok tömkelegével bíró entitást vázolja fel, mely energiafelhasználásával és infrastruktúrájával azonban elképesztő ütemben melegíti tovább a földet.

Többek közt hasonló okokból éri temérdek kritika a művészeti piacot felforgató NFT-lázat is, mellyel a transmedialén Constant Dullaart installációja foglalkozott, Unluck című munkája egy hosszabb távú projekt, az aura.lol részét képezte. A holland művészt a generatív művészet kérdései, a szerzőiség problémája mellett leginkább a blokklánc alapú műkereskedelem spekulatív jellege izgatja: a kiállítótérben elhelyezett nyomtatóból időről időre váratlanul előbukkanó NFT-manifesztójának újabb és újabb verzióin keresztül igyekszik felvetni az NFT-k manipulációjának kérdését, a művész módosításhoz való jogát egy áruba bocsátott token esetében.

A központi kiállításon többek közt felmerül még a kolonialista-militarista képalkotás és algoritmusukba plántált előítéletek problémája (Alaa Mansour: The Mad Man’s Laughter) vagy épp a kézimunka robotizálása, és az ebből eredő társadalmi és spirituális következmények (Ibiye Camp: Remaining Threads). Az elmúlt napok eseményei azonban a kiállított művek közül a Lo-Def Film Factory The Subterranean Imprint Archive című munkáját ruházták fel elkeserítő aktualitással: a VR-alapú mű rejtve maradt forrásokból álló ellenarchívum prezentálásával mutatja meg, hogyan jutott el védőfelszerelés nélküli kongói bányászok kezén át az uránium a Hirosimát letaroló Little Boy atombombába. Ennél pedig alig lehetne hátborzongatóbb képet festeni a globális láncok folyamatairól.

---

^[1] Byung-Chul Han: A szép megmentése. Ford. Csordás Gábor. Typotex Kiadó, Budapest, 2021.

^[2] Uő. 26.

^[3] A hazai közönségnek eszébe juthat párhuzamként Vladan Jolernek a 2021-es OFF-Biennálén bemutatott, Egy automatizált jelen allegóriái című kiállítása, melyen szintén az internet globális ellátásai láncai, illetve ezek egyenlőtlenségeinek feltárása játszotta a főszerepet. (Fontos hangsúlyozni, hogy ez egyébként egyáltalán nemcsak a technológiai szcéna sajátossága: a divatipar is hasonló kihívásokkal küzd, ahol szintén a bojkottálás, a cégek számonkérése és a vásárlói attitűdök radikális újradefiniálása az elérni kívánt változás motorjai.)