Nem a pénz miatt, nem is azért, mert nem bízik meg az örököseiben, de a 91. évében járó Hermann Gerlinger kalapács alá viszi több tízmillió euró értékű gyűjteményét. Az utólagos sajnálkozás már kevés, szétszóródhat egy rendkívül értékes magángyűjtemény. Elmondjuk, milyen szövevényes történet áll a műgyűjtő döntése mögött.

Gerlinger évtizedeken keresztül igyekezett gyűjteményét múzeumokban bemutatni s végső helyüket is ezekben álmodta meg, de a kezdetben gyümölcsözőnek induló együttműködések néhány év után mindenütt zátonyra futottak. Az okokat persze az érintett felek rendszerint nem egyformán látják; a gyűjtő a múzeumok hanyagságára és szerződésszegéseire hivatkozik; utóbbi intézmények Gerlingernek a valóságtól elszakadó elképzeléseit, kompromisszumokra való képtelenségét emlegetik.

Ismerkedjünk meg először magával a gyűjtővel! Az 1931-ben Würzburgban született és szülővárosához napjainkig is erősen kötődő, mérnök végzettségű Hermann Gerlinger egy épületgépészeti berendezéseket gyártó, jól menő üzemet örökölt apjától, s 1987-ig annak vezetőjeként dolgozott. Országszerte és a határokon túl azonban nem üzleti sikerei tették ismertté, hanem az a gyűjteménye, amit kezdetben egyedül, majd feleségével, Herthával együtt közel 70 éven keresztül épített, ritka elszántsággal és példamutató következetességgel. Figyelme középpontjában kezdettől fogva, s mindvégig a német expresszionizmus történetében kiemelkedő szerepet játszó Brücke (Híd) művészcsoport, annak alapító tagjai, Ernst Ludwig Kirchner, Fritz Bleyl, Erich Heckel, Karl Schmidt-Rottluff, valamint a később hozzájuk csatlakozott Max Pechstein, Otto Mueller és Cuno Amiet álltak.

Fenti művészektől Gerlinger nemcsak a Brücke működése alatt, 1905-1913 között született műveket emelt be kollekciójába, hanem igyekezett dokumentálni pályájuk kezdetét – több művész iskolai vázlatfüzeteit is felkutatta – és nyomon követte munkásságukat a későbbi években is, amikor azok már elváltak egymástól. Mint mondja, kezdetben, azaz az 50-es-60-as években még nagyon olcsón hozzá tudott jutni a Brücke festőinek munkáihoz – akkoriban még kevesen gyűjtötték őket és rajtuk volt még az „elfajzott művészet” hírhedt náci bélyege. Később természetesen gyökeresen megváltozott a helyzet.

A 90-es évek közepére a gyűjtemény már csaknem elérte mai dimenzióit; ekkor, 1995-ben jelentette meg Heinz Spielmann művészettörténésszel közösen A Brücke festői című gyűjteményi katalógust, ami a mai napig is az expresszionizmus-irodalom egyik alapművének számít. És ekkorra érlelődött meg benne az az elhatározás is, hogy a kollekciót hozzáférhetővé teszi a nagyközönség számára. Először szülővárosa egyik múzeumával, a Mainfränkisches Museummal tárgyalt, amelynek épp akkoriban bővítették a kiállítóterét. (A múzeum ma Museum für Franken néven ismert; fenntartója néhány éve már nem Würzburg város, hanem a bajor állam.) Megállapodás azonban nem jött létre, Gerlinger szerint vélhetően azért, mert az ő kollekciója nem illeszkedett a múzeum addigi profiljához és a benne szereplő művészek közül egyedül Erich Heckelnek volt kötődése a városhoz.

Ezért a gyűjtő kénytelen volt távolabb helyet találni a műveknek és hesseni, valamint bajorországi sikertelen próbálkozások után 1995-ben az egyik schleswig-holsteini tartományi múzeummal, a Gottorf Kastéllyal kötött megállapodást; gyűjteményének egy része 2001-ig itt volt látható tartós letétként. Az együttműködés azonban nem volt zökkenőmentes: Gerlinger nem volt elégedett a művek prezentálásának módjával és úgy érezte, a tartományi vezetés igyekszik nyomás alá helyezni őt, hogy a tartós letétbe helyezett munkák tulajdonjogát is adja át a múzeumnak. A következő állomás 2001 és 2017 között a szász-anhalti Kunstmuseum Moritzburg Halle (Saale) volt, ahol az együttműködés igen jól alakult – egészen addig, amíg a múzeumba új igazgató érkezett, akinek más elképzelései voltak arról, miként integrálható a Gerlinger-gyűjtemény a múzeum kiállításának egészébe és nem volt hajlandó biztosítani a gyűjtő által igényelt kiállítási területet sem.

A sajtó egyöntetűen úgy tekint Gerlingerre, mint akivel nagyon nehéz tárgyalni – szinte mindenütt szenvedélyesnek, akaratosnak, kompromisszumra képtelennek írták le, de jó szándékát nem lehetett kétségbe vonni.

Hirdetés

Hirdetés

A töréspontot végül az jelentette, hogy a múzeumból szőrén-szálán eltűnt – és azóta sem került elő – egy fontos Karl Schmitt-Rottluff-önarckép, amiért ugyan a biztosító kártalanította a gyűjtőt, de annak bizalma végképp megingott az intézményben és szerződésének arra a pontjára hivatkozva, ami a megállapodás egyik fél általi megsértése esetén lehetővé teszi az azonnali felmondást, élt is ezzel a lehetőséggel.

A képek 2017 májusáig maradtak a múzeumban, de Gerlinger már két hónappal korábban bejelentette, hogy tíz évre szóló, meghosszabbítható letéti megállapodást kötött a bernriedi Buchheim Múzeummal. Kétségkívül ez volt a legígéretesebb megállapodása, hiszen gyűjteménye itt egészen más kontextusba került, mint a korábbi helyszíneken. A hivatalosan a Fantázia Múzeuma nevet viselő, a festői Starnberger-tó partján 2001 májusában megnyílt múzeum ugyanis etnográfiai gyűjteménye mellett elsősorban szintén német expresszionista kollekciójáról ismert, amit névadó alapítója, a 2007-ben elhunyt festő-kiadó-filmrendező Lothar-Günther Buchheim épített fel, lényegében Gerlingerrel párhuzamosan. A két gyűjtemény együtt olyan anyagot tudott felvonultatni, amivel, legalábbis, ami a minőséget illeti, egyetlen más múzeum sem tudta felvenni a versenyt, még a berlini Brücke Múzeum sem. Egy példa ennek illusztrálására: Buchheim és Gerlinger időszakosan egyesített kollekciójában egyedül Erich Heckeltől 500 (!) mű volt található. 2017-es nyilatkozataiban Gerlinger arról beszélt, hogy úgy érzi, gyűjteménye a Starnberger-tó partján végleges otthonra talál – és ebből indult ki a német művészeti színtér szinte minden szereplője is.

Az együttműködés kezdetben jól is alakult, az első közös kiállítások jelentős szakmai és közönségsikert arattak. A két fél között azonban csakhamar „kibékíthetetlen véleménykülönbségek” alakultak ki – ezek mibenlétéről kevés információ szivárgott ki, de a viták vélhetően itt is a prezentáció módja és az ehhez rendelkezésre bocsájtott terület nagysága körül éleződtek ki –, így a szerződést alig több, mint 4 év után, 2021 szeptemberében felbontották. Gerlinger még meg nem nevezett összegű kompenzációt is kész volt fizetni a szerződéses viszony idő előtti befejezéséért. Közben, miként korábban is, rendszeresen próbálkozott Würzburgban is; akár a Buchheim Múzeumban letétbe helyezett anyagból is kész lett volna lecsippenteni, hogy gyűjteménye szülővárosában is jelen legyen, de a helyi intézmények továbbra sem voltak fogadókészek.

Miután viszont kiszállt a Buchheim-féle megállapodásból, életkorára és rossz tapasztalataira tekintettel úgy döntött, nem kísérletezik tovább és – ahogy fogalmazott – átadja kollekcióját a gyűjtők új nemzedékeinek, azaz értékesíti azt. Erről az egyik legnagyobb német aukciósházzal, a müncheni Kettererrel állapodott meg, mely négy külön katalógusban dolgozza fel a csaknem ötven festményt és majdnem ezer egyéb tételt; egyedi és sokszorosított grafikákat, szobrokat és számos dokumentumot is tartalmazó anyagot, majd több részletben, várhatóan négy év alatt viszi azt kalapács alá.

Az első árverésre már idén júniusban sor kerül. A gyűjtő azt is előre bejelentette, hogy az árverések teljes bevételét három közhasznú szervezet, a Német Műemlékvédelmi Alapítvány, a Természetvédelmi Szövetség és a würzburgi Julius kórház alapítványa között osztja majd el, pályázható projekttámogatások formájában.

Hogy ez a bevétel mennyi lesz, nehezen megjósolható, egyrészt a műtárgypiacot ma jellemző komoly ingadozások, másrészt amiatt, mert ilyen minőségű és mennyiségű német expresszionista mű régóta nem került már a piacra,

az azonban bizonyosnak tekinthető, hogy a bevétel – euróban – nyolcszámjegyű lesz, s az is valószínű, hogy hatása hosszabb távon is érzékelhető lesz, újból ráirányítva a gyűjtői figyelmet a német művészettörténet eme fontos fejezetére. Ami tehát a múzeumi színtérnek nagy veszteség, az a műkereskedelem számára nem várt ajándék, hiszen egy-két éve még csaknem bizonyosnak tűnt, hogy ezek a művek véglegesen múzeumba kerülnek és nem bukkannak fel többet aukciókon vagy műkereskedésekben.

A kollekció eladásából származó teljes bevétel jótékonysági célú felhasználása sem védi meg Gerlingert a kritikától. Több, a sajtóban is megjelent nyílt levél nehezményezi, hogy hagy szétesni egy pótolhatatlan értékű gyűjteményt, némelyik írás épphogy nem vádolja meg a nemzeti kulturális örökség elkótyavetyélésével. Mindeközben nyilvánvaló, hogy a gyűjtő komoly erőfeszítéseket tett a gyűjtemény egyben tartására, s ezt Németországban szerette volna elérni – külföldi múzeumokkal azt követően sem tárgyalt, hogy otthoni kísérletei kudarcot vallottak. Most viszont eljött az idő, mondja, „hogy a művek közvetlenül a gyűjtők új generációinak rendelkezésére álljanak. Ha ez a generáció együtt tud élni e munkákkal, megtalálja a maga útját a Brücke-művészekhez és a Brücke-művészethez”. Nem titkolja ugyanakkor, hogy a gyűjtemény széthullását maga is „mélységesen fájlalja”, de „döntésének az ő életkorában már nincsen alternatívája”. Ami megmarad, az nem más, mint a kölcsönös sajnálkozás egy elszalasztott nagy lehetőség miatt.