Hirdetés
Hirdetés
— 2022. október 23.

„Most mindenki felszabadultan fest” – Egy 1984-ben készült és újra előkerült mű

A nemrég zajlott Art Market Budapest kortárs művészeti vásáron, a Knoll Galéria a standján bemutatott egy eddig nemigen látott művet. Egy régi-új festményről van szó, Birkás Ákos munkájáról: 1984-ben készült, egy tulajdonképpen azelőtt és azóta is példa nélkül álló összművészeti eseményre, a budapesti Plánum fesztiválra.  

Klasszikus értelemben vett felbukkanásról nincs szó, hiszen a kép nem lappangott, sokkal inkább „felszínre jövetelről”, azaz arról a folyamatról, hogy a 2018-ban elhunyt művész hagyatékának most zajló felmérése, feldolgozása során előkerülnek munkák, amelyek még azonosításra várnak. Ez a négy részből álló, nagyméretű festmény is pontosabb azonosításra várt, hiszen a csomagolásán csak annyi szerepelt, Almássy tér, 1984.

„Nagyon dinamikus év volt” – mondja A mű-nek Pilinger Erzsébet művészettörténész, a Birkás Ákos Művészeti Alapítvány kurátora, a Knoll Galéria munkatársa, akit a festménnyel kapcsolatos kutatásról kérdeztünk. A kis túlzással az új szenzibilitás tetőpontjának is nevezhető év a mából nézve talán beleolvadhat a nyolcvanas évek egyöntetűen szürkének tűnő időszakába, pedig, ha közelebb lépünk, sem a korszak művészeti élete nem volt szürke, sem maga a ’84-es esztendő. Ha 1988-89-ből tekintenénk, ez már az egyértelmű gazdasági, társadalmi hanyatlás, a bomlás ideje, csak még politikai következmények nélkül, hiszen a rendszer monolit és erős, de 1976-77 felől tekintve a fellazulás, a „nem hivatalos” kultúra pezsgésének időszakát látnánk.

A nem hivatalos jelzőt használja maga Birkás Ákos is, Die Budapester Szene című, ’84 májusi előadásában, a Kép 84 kiállítás-sorozat záróvitáján: “Tegnap Klaniczay Júliával összeszámoltuk, hogy 1984. január 1. óta mi minden történt abban a szférában, ami minket érdekel. Az egyszerűség kedvéért mondjuk: a nem hivatalos művészet szférájában. Kiderült, hogy több mint 50 kiállítás, performansz akció, elméleti előadás, fontosabb koncert stb. zajlott le. Ez meglepően sok. Ha ezt összevetnénk a napok számával és azzal, milyen szűk közönséget érint mindez, egy nagyon erős, felfokozott kulturális periódusnak látszana. Pedig én úgy érzem, mintha nem történt volna semmi.”

Birkás Ákos: Cím nélkül (Plánum), 1984, olaj/vászon, 4 db, összméret: 465 x 119 cm.
Fotó: Rosta József, A Birkás Ákos Művészeti Alapítvány és a Knoll Galéria jóvoltából.

Ez a semmi azonban nagyon izgalmas eseményeket takar, amelyek egy részét a szóban forgó Birkás-kép azonosítása állít ismét fókuszba. A mű keletkezési körülményeit tisztázó kutatáshoz csak néhány töredékes adat állt rendelkezésre, egyebek mellett a művész CV-jében  a ’84-es évnél olvasható Plánum szó. A fent említett Almássy-val összeolvasva azonban ez már megadta a kiindulópontot: 1984 novemberében ugyanis egy nagyszabású, hat napon át tartó, mondjuk úgy, összművészeti fesztivál zajlott a VII. kerületi Almássy téri Szabadidőközpontban Plánum’84 Művészeti Fesztivál címmel. Gyanítható volt hát, hogy Birkás Ákos képe is ehhez kapcsolódott valamilyen módon.

A fesztivál a kortárs zene köré szerveződött, de a képzőművészet, az irodalom, a performatív művészet és a film is megjelent mellette. Az Ifjúsági Rendező Iroda szervezte (egy bizonyos lépték fölött, a nagyobb, nemzetközi rendezvények szervezése nyilvánvalóan a központi állami szervek monopóliuma volt), méghozzá a Kortárs Művészeti Fórum nevű entitás kezdeményezésére. Erről a szerveződésről úgy tudni, másfél évig létezett, programokat valósított meg, és tagjai  dr. Chikán Bálint, Ablonczy Anna, Starkbauer László, Simon Zsuzsa (aki nem sokkal korábban a szocialista korszak első kvázi magángalériáját hozta létre Budapesten, Rabinec néven) és Szabó András voltak. A Plánumon az Új Zenei Stúdió, a 180-as csoport, az Amadinda, mondhatni a kortárs zene akkori sztárjai mellett a Balázs Béla Stúdió (BBS) filmjeit láthatta a közönség, az új zenéhez kapcsolódó, nemzetközi video-dokumentációkat, performanszokat (Szirtes János például a művház uszodájában performált). Elhangzott egyebek mellet Eric Satie Vexation című, 23 órás zeneműve, de színpadra lépett Paul Panhuysen holland zeneszerző, Johan Goedhart képzőművész-zeneszerző és Arnold Dreyblatt amerikai komponista is.

A képzőművészeti szekciót illetően Ádám Zoltán, Bak Imre, Birkás Ákos, Bullás József, Erdély Miklós, Forgács Péter, Galántai György, Gulyás Gyula, Mazzag István, Maurer Dóra, Méhes Lóránt, Nádler István, Nagy Péter, Nyári István, Sóskuti Tibor, Szirtes János, Vető János nevét sorolja fel az Artpool adatbázisa. A koordinációért Forgács Péter felelt, a zenei programért Szemző Tibor, a képzőművészetért pedig Gyetvai Ágnes, akinek a (ma úgy mondanánk, kurátori) szövege az Artpool adatbázisában olvasható is. Ebből kiderül, hogy száz (!) műalkotás is született a Plánum-ra időzítve.

Gyetvai, az új festőiség áttörését is beexponálva így ír: „Az elmúlt egy-két évtized elvont, intellektuális művészetfelfogása után (…) most mindenki felszabadultan fest. Sokat oldódott az előző korszak száraz költőietlensége, esztétika és tradícióellenessége. A végsőkig lecsupaszított strukturális-dinamikai képletek költészete után újra az emóciókkal, emberi indulatokkal töltött festői nyelv újrafelfedezésén, a korábban elutasított művészettörténeti tradíciók újraértékelésén, a kulturális minták sztereotípiáktól mentes új megközelítésén van a sor.”

Plánum fesztivál, 1984, az Almássy téri Szabadidőközpont átriuma. Fotó: Pácser Attila

Egyértelműnek tűnt tehát, hogy a száz műből az egyik az, amelyet most a Birkás Ákos Művészeti Alapítvány azonosítani igyekezett, azonban ehhez még a klasszikus kutatás módszerei szerinti megerősítésekre volt szükség. Pácser Attila eddig nem publikált fotói közvetlen bizonyítékot jelentettek: azokon ugyanis látszik, hogy a négyrészes mű a művház átriumában a függőfolyosóra installálva, úgy a harmadik emelet magasságában volt bemutatva, több más művel együtt. A Plánum egyébként anyagot is biztosított a művészeknek, erre – mint Pilinger Erzsébet elmesélte –, Bullás József is emlékezett, aki a kutatás során segített az azonosításban, és aki azt is elmondta, a „zene” volt az a megadott tematika, amely köré a művek épültek.  Nem mellesleg felismerte a saját művét is Pácser Attila fotóin, de az a munka már nincs meg. 

Ma már furcsának tűnhet, hogy egy „szabadidőközpont” játszik meghatározó szerepet a nem hivatalos kultúra fontos helyszíneként. De egyrészt a korszakban, minthogy más nem létezett, szükségképpen a közművelődés egyes, nagyon is hivatalos tereiben, másrészről privát terekben bukkant föl (talált menedéket?) az ellenkultúra. Másrészt a nem sokkal korábban átadott ház a maga variálható tereivel, mozgatható falaival, akkor a nyugatias korszerűség levegőjét hozta és önmagában is valamiféle vonzást gyakorolt.      

Az Almássy téri Úttörő és Ifjúsági Ház, Szabadidőközpont 1983 májusában nyílt meg, tehát a Plánum idején másfél éves. Nagyon hamar, ahogyan a budapesti underground (alternatív, vagy egyszerűen csak nem hivatalos?) zene bekerül a „külvárosból a belvárosba”, fontos fellépőhellyé válik, ahol a zene mellett jónéhányszor megjelennek más művészeti ágak is. Miközben a korszak egyes kommersz pop előadóinak is teret biztosít, nagyon sok minden van itt jelen. Például a folkzene, a táncház, az új irodalom is, illetve a kor hangját meghalló, és az ellenkultúra „tektonikus rengéseit” pontosan detektáló népművelők (mint például Hevesi István) munkája nyomán a valóban legfiatalabb és legújabb zenekarokra célzott tehetségkutató akciók központja is lesz az Almássy. Egy idő után pedig a profilt sokkal inkább az olyan esemény- és koncertsorozatok határozzák meg, mint a Menyhárt Jenő kezdeményezésére indult Club2000, majd ClubMM. Pesten a Ráday klub és a Kassák, Budán a Lágymányosi Közösségi Ház vagy a Bercsényi válnak az új zenekarok és új szubkultúrák fontos helyszíneivé, míg az Almássy a legnagyobb befogadóképességű, legkorszerűbb és legjobban felszerelt hely.

Birkás Ákos: Cím nélkül (Plánum), 1984, olaj/vászon, 4 db, összméret: 465 x 119 cm – részlet.
Fotó: Rosta József, A Birkás Ákos Művészeti Alapítvány és a Knoll Galéria jóvoltából.

Vannak pillanatok és platformok, amikor ezek a mozgások összeérnek a kortárs képzőművészet mozgásaival is – Birkás Ákos képének keletkezése és maga a kép kétségtelenül az egyik ilyen pillanat lenyomata. De hogy Birkás életművében mit képvisel, arról megint csak Pilinger Erzsébetet kérdezzük. „Feltűnnek rajta kalapácsos alakok, amelyek más művein is, de itt a zene összefüggésében és a fal, faltörés képzetével együtt. Másrészt már feltűnik az ovális forma, amely egy következő nagy korszakának alapmotívuma lesz. Van tájkép-referencia is a képen, tájkép struktúrák, és mintha egy csendéletről került volna oda, megjelenik memento mori-ként egy koponya. Az egész mű valamiképp Birkás Ákos mély művészettörténeti érdeklődésének és tudásának tükre is, miközben nagyon is kapcsolódik ahhoz a korszakhoz, ahhoz a dinamikus Budapesthez, amelynek akkor a tanúja és aktív szereplője is volt egyben.”

Birkás Ákos: Cím nélkül (Plánum), 1984, olaj/vászon, 4 db, összméret: 465 x 119 cm – részlet.
Fotó: Rosta József, A Birkás Ákos Művészeti Alapítvány és a Knoll Galéria jóvoltából.

A Plánum fesztivál kitűzőjén – amelyet e sorok írója is őriz valahol – egy rovar látható, olyan módon megrajzolva, mintha lexikon-illusztráció, vagy tankönyvi kép volna. Ránézésre szöcskének mondanánk, de lehet, hogy tücsök. Talán jó is, hogy megmaradnak a termékeny ambivalenciák: nappal vagy éjszaka aktív, ugrik-e vagy zenél. A Plánum fesztivál most mindenestere egy nagyon izgalmas festmény kapcsán előugrott a múltból: Birkás Ákos munkája pedig éles fényt vetít a nyolcvanas évtized közepére. Pilinger Erzsébet jelzi is, hogy a kutatás folytatódni fog, a Plánum időszaka, a dinamikus ’84-es esztendő mélyebb rétegei felé. Gyetvai Ágnes így ír a pillanatról és az Almássy térre készült művekről: “atavisztikus élmények, kulturális töredékek, erőszak, banalitás, szorongás, fantasztikum, tömegkulturális elemek és európai modern stílusjegyek irodalmias szerveződése, manierisztikus keveredése, montázsa. Az 1980-as évek élményvilága ezekben a víziókban keveredik anélkül, hogy a művész le akarná kerekíteni, egyértelmű programmá akarná szervezni a világképet.”

1984 Budapestjét, Magyarországát akár orwellinek is láthatnánk, és ami a jövő akkori kilátásait illeti, van is benne valami. Négy évvel később azonban minden megváltozik itt, újabb egy év elteltével pedig összeomlik ami addig volt, és valami más kezdődik el. A Plánum nemcsak tervet jelent (illesszük ide: a terv, mégiscsak a szocializmus egyik alapszava), hanem elképzelést is, de nyilvánvaló, hogy a közelítő változásokat senki nem érezhette még. Ám mintha ez a négyrészes nagy kép a művház átriumában arról is beszélne, hogy – ha kevesen is tudnak róla – létezik olyan művészet, amely elevenebb, válaszkészebb és tettrekészebb, mint a megdermedt ország, és, ahogy Birkás Ákos mondja, a már idézett szövegében: „Egyet tehet: a helyzet belső feszültségét egy offenzívában a szcénére viszi.” Mint ahogy létezik most is, a helyzet belső feszültségével együtt.