Hogyan lehet egy téglával betörni a bank ablakát, ha még ahhoz sincs erőnk, hogy kikeljünk az ágyból? – teszi fel a kérdést a Trafó Galéria aktuális kiállítása. Abban az intézményben, amelynek szinte teljes pénze az ukrajnai inváziót követően felszámolás alá került orosz Sberbanknál volt. A kártalanítás még mindig bizonytalan, és bár a kiállítás – noha adja magát az asszociáció – nem erre a helyzetre reflektál, de a címet adó, Johanna Hedva Sick Woman Theory 2016-os szövegéből vett idézet, ahogy a tárlat is, a tehetetlenség össztársadalmi élményét osztja.

A pici Trafó Galériában akár két-három órát is el lehet tölteni a Szalipszki Judit kurátor által összeállított kiállításon; mialatt ott időztem, a látogatók mégis inkább csak 15-20 percet szántak rá. „Megnézték”, mi van kiállítva, de a szövegeket, amelyek megtámogatják, értelmezik a kiállítást, időnként pedig a kiállított installáció részét alkotják, nem fogadták be. Ha így közelítünk ehhez a kiállításhoz, akkor valószínűleg nem hagy mély nyomot, mert nem szerepeltet látványos, első blikkre befogadható, különös virtuozitásról tanúskodó műveket. Ellenkezőleg, a kiállított munkák többségét, bármilyen magasan jegyzett művészek alkották is, mintha valamiféle anti-esztétika motiválná – talán Eperjesi Ágnes fotogramjai kivételével, azonban bármilyen szépek is ezek, mégis konceptuális alkotások is.

A videók gyenge minőségűek, a kameraszögek kényelmetlenek, vagy azt a Zoom-os látványt idézik vissza (Adelita Husni-Bey), amelyből, gondolom, nem csak nekem lett elegem az elmúlt két évben. A vágás ügyetlen (Oreet Ashery), a digitális munka (Mary Meggic) trash esztétikát tükröz, a rajzok (Trapp Dominika) kezdetlegesek, a festmény (Omara) „naiv művész” alkotása. A kiállításnak időt kell adni, de ezt az időt nem azzal követeli ki magának, hogy elvarázsolja vagy zsigerileg megmozgatja a nézőt, hanem azzal, hogy a kérdések, amelyeket feltesz, mindenki számára a szó legszorosabb értelmében életbevágóan fontosak. Mi a viszonyunk a halálhoz? Milyen helyzetbe kerülünk, amikor egészségügyi szolgáltatást használunk? Kik gondoskodnak rólunk, amikor kórházba kerülünk, és hogyan állnak ők a saját munkájukhoz? Hogyan tudunk nem pusztán túlélni egy krízist, hanem építkezni belőle? Hogyan fordulhatunk egymás felé empatikus figyelemmel, ha az empatikus figyelem fárasztó és megterhelő?

A kiállítás kérdései nem állnak össze igazán egy rendszerré, viszonylag lazán, az egészségügy és a test viszonyát firtató kérdéseken keresztül kapcsolódnak, de a legtöbb mű rendkívül radikálisan kérdez. Ez egy aktivista kiállítás. A kortárs művészet aktivista ága lényegében lemond a művészet tizenkilencedik század végén – huszadik század elején kivívott autonómiájáról, hogy szorosabban kapcsolódhasson a társadalmi mozgásokhoz, problémákhoz. Állást foglal, intervenciót hajt végre, kérdez, szembesít, és feszegeti a zárt művészeti világ határait. Nem mindenkinek kedvére való ez a fajta művészet, az a radikális baloldali utópizmus, ami gyakran jellemzi, tőlem is elég távol áll, de kétségkívül olyan lépést tesz, amihez lehetne kapcsolódni, ha közlésként, s nem puszta látványként vagy művészi megoldásként tekintenénk a művekre.

A kiállítás Omara (Oláh Mara, a nemrégiben elhunyt, önmagát naiv művészként meghatározó roma festő) két képével indul, amelyek az egészségüggyel kapcsolatos élményeit örökítik meg. Omara gyakran kommentálja is a képet egy felirat segítségével, ilyen módon narratív dimenziót adva neki: az egyik festmény például azt az élményt adja vissza, amikor egy orvosi vizsgálat során az orvos durván, lekezelően bánik vele mint pácienssel, „ítélkezik”, „nótorius ügyeletre járónak” nevezi. A kép így színpadi jelenet lesz és nagyon pontosan felidéz egy szociokulturális helyzetet, amelyben a megaláztatás mindennapos bizonyos csoportok számára.

A következő munka az izraeli születésű brit Oreet Ashery videóinstallációja: a Revisiting Genesis, amely egy nagyobb 2016-os munka egy része. A két egymás mellett futó videón azt látjuk, ahogy krónikus betegséggel küzdő betegek arról beszélgetnek, milyen digitális nyomot szeretnének hagyni maguk után, ha meghalnak: mit üzennének az életükről és az életükkel haláluk után. A beszélgetések nem drámaiak, egy hétköznapi helyzetet látunk, amelyben a halál természetes tényként jelenik meg, és olyan szolgáltatások tárgyaként, amelyek a halál utáni élet menedzselésére irányulnak.

A beszélgetéseket ellenpontozza egy megkomponált jelenet, amelyben az elhunyt barátai jelet kérnek, hogy melyikük gondozza a digitális hagyatékot. A videók kommentár nélkül, egy elkapott beszélgetés tárgyilagosságával hatnak, nincs színpadi elem vagy dráma, fokozatosan kell felfognunk, hogy ezek az emberek minden nap gondolkodnak a halálukról, és hogy egyszer mi is feltesszük majd a kérdést, mi marad utánunk a digitális térben.

Eperjesi Ágnes két színes fotogramja a kiállítás esztétikailag legkellemesebb része, és kicsit ki is lóg az egészből, ha nem olvassuk el a kurátor magyarázatát, amely szerint a fotópapírba csomagolt virágcsokor az egészségügyi dolgozók felé mutatott hála jele, így kapcsolódik a többi munkához. A két fotogram – a műfajt Eperjesi a pályája kezdete óta használja – a fotográfiai eljárást egyedi, fizikailag megmunkált művé teszi, amelyben gesztusok lenyomata látszik (a képek címe Felcsavart gesztus), a mű egyszerre közvetíti az eljárás fizikalitását és a fotó személytelenségét.

Adelita Husni-Bey egy több csatornás videót állít ki, amely egy projekt eredménye: a járvány idején több amerikai és dán ápolónővel készített interjút a munkakörülményeikről, a munkához való viszonyukról, a panaszaikról és az igyekezetről, hogy a szakszervezeteik segítségével változást érjenek el. A videó a több csatorna ellenére inkább dokumentáció, mint vizuális műalkotás, és a dokumentációt talán kissé zavarja is a vizuális megoldás. Az mindenesetre kiderül, hogy az ápolónők a világ minden részén a hierarchia alján állnak, és elnyomottnak, kifosztottnak érzik magukat.

A következő mű Mary Maggic videója (Molecular Queering ügynökség), amely egy digitális képalkotással készült kisfilm a hormonoknak (különösen az ösztrogén) a testre tett hatásáról. A munka a jelenleg Bécsben élő Maggic hosszú ideje kutatott témájához kapcsolódik: filmek, animációk és performance-ok segítségével próbálja megragadni a hormonok szerepét a nemi identitásban.

Trapp Dominika rajzai és festményei több különböző művészi korszakából erednek: a kifacsart, meggyötört női testet ábrázoló rajzokat még kamaszkorában készítette, amikor orthorexiától, egy új evészavartól szenvedett – az orthorexia lényege az egészséges táplálkozással kapcsolatos túlzó aggodalom, az evés korlátozása, szigorú szabályozása. A festmények egy újabb kutatási irányához kapcsolódnak: női misztikusok belső szerveit, beleit ábrázolják, akik gyakran szintén az étkezés korlátozásával törekedtek Istenhez közelebbi életre.

Az utolsó mű egy installáció a Feminist Health Care Research Grouptól, amely két berlini művész, Julia Bonn és Inga Zimprich komplex társadalmi projektje. E projekt bevallottan aktivista, baloldali, gender-fókuszú és intézményellenes egészségügyi beavatkozásokat képzel el vagy valósít meg és dokumentál: inspirációit a ’70-es évek Nyugat-Berlinjében gyakori alternatív életformából, a megszállt házakban létrejövő közösségekből meríti. Az installáció lényegében egy szöveges munka, amely különféle beavatkozások elveit mutatja be, meglehetősen mereven törekedve a kortárs baloldali kulturális nézőpontok és értékek megjelenítésére. Ezek a baloldali utópisztikus beavatkozások inspiráló kérdéseket tesznek fel, de a válaszaikat elég naivnak érzem: ami működhetett az NSZK által finaszírozott Nyugat-Berlinben a ’70-es években, az nem feltétlenül működik egy neoliberális kapitalista társadalomban, nagy méretekben: nem skálázható.

Az FHCRG installációja világítja meg talán a legjobban az aktivista művészet ambivalens helyzetét: jó kérdéseket tesz fel, de ritkán ad meggyőző válaszokat – ami nem is baj, amíg nem merevedik bele valamilyen dogmatizmusba, amely akadályozza a kérdések árnyalt átgondolását.

Hogyan lehet egy téglával betörni a bank ablakát, ha még ahhoz sincs erőnk, hogy kikeljünk az ágyból? – Trafó Galéria, 2022.10.16-ig

Borítókép: Eperjesi Ágnes: Felcsavart gesztus 4 , színes fotogram (részlet), 2022