Festmények kerülnek elő szemétkupacokból, milliárdos perek zajlanak Modigliani-képek miatt, a mesterséges intelligencia pedig már a műkincsnyomozók munkáját is segíti. A második világháború után nyolc évtizeddel sem zárult le a nácik által elrabolt műalkotások visszaszolgáltatása: az ügyeket ma már nemcsak az idő múlása, hanem a felbecsülhetetlen piaci érték és az egyre összetettebb öröklési viszonyok is nehezítik.

A második világháború lezárása után több mint nyolcvan évvel is folytatódik a nácik által elrabolt műkincsek felkutatása és visszaszolgáltatása. Bár az elmúlt évtizedekben nemzetközi elvek és jogi mechanizmusok is létrejöttek a restitúció megkönnyítésére, a folyamat ma sokszor bonyolultabb, mint valaha: a tanúk meghaltak, az örökösök köre egyre szélesebb, a műalkotások értéke pedig az egekbe szökött. Miközben egyesek erkölcsi küldetésként, mások professzionális üzletként tekintenek a restitúcióra, a szakértők szerint százezernél is több, de akár hatszázezer eltűnt műtárgy is várhat még arra, hogy előkerüljön.

A Financial Times összeállítása szerint a folyamat egyik legismertebb szereplője a holland Arthur Brand, akit gyakran csak „műkincsnyomozóként” emlegetnek. Brand a közelmúltban újabb jelentős sikert ért el: visszaszolgáltatott egy Hendrick van der Burgh-festményt Jacques Goudstikker örököseinek. A neves zsidó műkereskedő 1940-ben menekült Hollandiából Angliába, de több mint ezer darabból álló gyűjteményét Hermann Göring emberei kifosztották. Goudstikker maga a menekülés során, egy hajóbalesetben vesztette életét.

A most visszakerült festmény története jól mutatja, milyen váratlan helyeken bukkanhatnak fel az elveszettnek hitt művek. Az amszterdami Nieuwe Kerk templomot ábrázoló alkotást egy helyi lakos találta meg évtizedekkel ezelőtt egy utcára kitett szemétkupacban.

Brand számára ez már a második Goudstikker-ügy volt két hónapon belül: korábban Toon Kelder Fiatal lány portréja című festményét is sikerült azonosítania. Az áttörést akkor egy újságcikk hozta meg: a nyilvánosság hatására a kép tulajdonosa felismerte a hátoldalon található Goudstikker-címke jelentőségét.

Brand számára ez semmiképp sem üzlet: elmondása szerint az ilyen ügyeket többnyire ingyen vállalja, megélhetését könyvek, előadások és tanácsadói munkák biztosítják. Úgy fogalmazott: számára ezek az esetek elsősorban azokról a zsidó családokról szólnak, amelyek a holokauszt során nemcsak szeretteiket, hanem teljes vagyonukat is elveszítették.

Nem mindenki dolgozik azonban hasonló feltételekkel. A torontói Mondex Corporation például kifejezetten üzleti alapon működik: a cég aktívan kutat olyan műalkotások után, amelyek esetében restitúciós igény merülhet fel, és sikeres ügy esetén a mű értékének 39 százalékát kéri díjazásként. Alapítója, James Palmer szerint a magas jutalékot indokolja, hogy vállalatuk 98 százalékos sikerességi aránnyal dolgozik.

A cég jelenleg Oscar Stettiner örököseit képviseli egy nagy visszhangot kiváltó ügyben. Az antikkereskedő 1939-ben menekült el Párizsból, üzletét hátrahagyva. Hosszú pereskedés után egy New York-i bíróság kimondta, hogy Amedeo Modigliani Ülő férfi bottal című festményét jogellenesen vették el tőle a második világháború alatt, ezért azt vissza kell szolgáltatni örököseinek. A képet a világhírű műkereskedő és gyűjtő David Nahmad vásárolta meg 1996-ban, de az ügy még korántsem zárult le: bár júniusban harminc napot kapott a festmény átadására, a bíróság később ideiglenes halasztást engedélyezett számára. Nahmad ügyvédei szerint ugyanis a Stettinertől elvett mű nem azonos a jelenlegi Modigliani-képpel, álláspontjukat két szemtanú vallomásával is alátámasztanák.

Az ilyen viták jól mutatják, milyen összetett kérdéssé vált a műkincsek restitúciója. A tulajdonosi lánc sokszor hiányos, az iratok elvesztek vagy megsemmisültek, a bizonyítékok értelmezése pedig gyakran hosszadalmas bírósági eljárásokat eredményez.

Fordulópontot jelentett az 1998-as washingtoni konferencia, ahol 44 ország fogadta el a Washingtoni Alapelveket. A 11 pontból álló ajánlás célja az volt, hogy iránymutatást adjon a náci üldözések során elkobzott műkincsek „igazságos és méltányos” rendezésére. A Christie’s restitúciós részlegét vezető Richard Aronowitz szerint ez gyökeresen megváltoztatta a műkereskedelmet: ettől kezdve egy festmény provenienciája, vagyis tulajdonosi múltja ugyanolyan fontossá vált, mint maga az alkotás.

Ha egy olyan mű kerül piacra, amelynek múltja nem teljesen tisztázott, az aukciósházak ma már gyakran közvetítőként lépnek fel a jelenlegi tulajdonos és az örökösök között. A cél rendszerint nem a hosszadalmas pereskedés, hanem egy megállapodás, amely után a festmény értékesíthető, a bevételt pedig megosztják egymás között. A pontos arányokat nem hozzák nyilvánosságra, de a szakmában gyakori az ötven-ötven százalékos felosztás. Így került kalapács alá 2025-ben Paul Cézanne egyik tájképe is, amelyről bebizonyosodott, hogy egy berlini zsidó gyűjtő akarata ellenére került ki a család birtokából.

A Washingtoni Alapelvek ugyanakkor nem kötelező érvényű szabályok, inkább ajánlások, ráadásul elsősorban múzeumokra szabva. Az egyes országok eltérő módon alkalmazzák őket, és nem mindenhol működik külön restitúciós testület. A helyzetet tovább nehezíti az idő múlása. Alexander Herman művészeti jogász szerint ma már gyakran dédunokák próbálják érvényesíteni a család jogaikat, miközben egy-egy ügyben akár tucatnyi örökös is érintett lehet, és már senki sem él, aki első kézből emlékezne a történtekre. Éppen ezért felértékelődött a provenienciakutatók szerepe, akik archívumokban és levéltárakban próbálják rekonstruálni egy-egy mű útját.

A restitúció gazdasági tétje is egyre nagyobb. A visszakapott művek többségét az örökösök végül értékesítik, mivel sokszor több családtag osztozik rajtuk. Közben a 20. századi mesterek – például Gustav Klimt, Wassily Kandinsky vagy Modigliani – alkotásainak ára az elmúlt évtizedekben megsokszorozódott. A Stettiner-ügyben szereplő Modigliani-festmény például 1996-ban még 3,2 millió dollárért cserélt gazdát, ma viszont már mintegy 25 millió dollárra becsülik az értékét. Ez érthető módon még nagyobb motivációt jelent a jogi igények érvényesítésére.

A szakértők szerint azonban a jövő még összetettebb ügyeket hozhat. Felmerül például, hogy a kényszerértékesítés fogalmát ki kellene terjeszteni az 1945 utáni évekre is. Mi történik például azokkal a családokkal, amelyek ugyan megmenekültek, de új életük finanszírozása érdekében kénytelenek voltak eladni műtárgyaikat? Ezek az értékesítések is tekinthetők-e valójában kényszereladásnak?

Abban sincs egyetértés, valójában hány műtárgy hiányzik még. Alexander Herman körülbelül százezer eltűnt alkotásról beszél, míg Christopher Marinello, az Art Recovery International vezetője szerint a szám akár hatszázezer is lehet, ha beleszámítják azokat a műkincseket is – például beolvasztott ezüst Tóra-díszeket –, amelyek valószínűleg örökre elvesztek.

Marinello szerint a Washingtoni Alapelvek nem váltották be maradéktalanul a hozzájuk fűzött reményeket, ugyanakkor új eszközök jelennek meg a kutatásban. Az általa vezetett szervezet már

mesterséges intelligenciát is használt egy sikeres felderítés során, amely nemcsak egy régóta keresett festmény megtalálását segítette, hanem további, mintegy 15 millió dollár értékű ellopott műkincs nyomára is vezette a kutatókat.

A restitúció így nyolc évtizeddel a háború után sem lezárt fejezet. Inkább egy olyan folyamat, amelyben a történelem, a jog, a műkereskedelem és az emlékezetpolitikák találkoznak – és amelynek még korántsincs vége.

Forrás: FT