A legnagyobbat ütő projekt a 61. Velencei Biennálén: Florentina Holzinger ipari méretű testhorrorja
Az idei velencei biennálé egyik legtöbbet emlegetett és legmegosztóbb nemzeti pavilonja az osztrák lett. Florentina Holzinger Seaworld Venice című projektje a performanszművészet, a testpolitika és a színház határán mozog, miközben az egész pavilont egy működő, nedves, zajos, biomechanikus rendszerré alakítja át. A kurátor Nora-Swantje Almes volt.
Holzinger az elmúlt években az európai performanszszcéna egyik legerősebb és legprovokatívabb alakjává vált. Elég felidézni egyik korábbi munkáját, a Sanctát, melynek a stuttgarti Staatsoperben 2024-ben színpadra vitt két előadása után tizennyolc néző panaszkodott erős hányingerre és rosszullétre, három esetben pedig orvost is kellett hívni.
Holzinger munkái rendszeresen foglalkoznak a női test reprezentációjával, az erőszak esztétikájával, a cirkuszi és kaszkadőrtechnikák, valamint a pornográfia és a body art vizuális nyelvével.
A velencei projekt ezt a gyakorlatot extrém léptékben viszi tovább.
A pavilonba belépve egy folyamatosan működő performatív gépezet fogadja a nézőt. Meztelen előadók mozognak ipari szerkezeteken, fémrudakon és emelvényeken, miközben a tér egyszerre idéz uszodát, szennyvíztelepet és posztindusztriális színházat. Az egyik legismertebb jelenetben egy nő saját testével kondít meg egy monumentális harangot a pavilon homlokzatánál. Beljebb jetski köröz a térben meztelen vezetővel, miközben más performerek függesztett szerkezeteken mozognak.
A kiállítás másik legismertebbé vált eleme egy víztartály-installáció lett. Egy búvármaszkot viselő performer órákon át egy medencében lebeg, amelyhez mobilvécék csatlakoznak. A látogatók által használt vécékből származó vizeletet szűrés után visszavezetik a tartályba. A rendszer egyszerre működik szó szerinti biológiai körforgásként és a társadalmi infrastruktúrák metaforájaként. A háttérben egy másik térben csövek és szivattyúk nyers szennyvizet mozgatnak, barna folyadékkal beterítve az ablakokat.
A projekt sok néző számára a biennálé legerősebb ökológiai allegóriája lett. A harang motívuma végigkíséri az installációt, mintha folyamatos vészjelzés hangzana egy összeomlás előtt álló rendszerből. Más értelmezések a női test kizsákmányolását, az infrastruktúrák láthatatlanságát vagy a késő kapitalizmus önpusztító működését emelik ki.
A performansz körül már a megnyitó hetében hosszú sorok alakultak ki. Az osztrák pavilon egy napra bezárt az Art Not Genocide Alliance által szervezett sztrájk idején, amely Izrael részvétele ellen tiltakozott. A projekt ennek ellenére végig a biennálé egyik központi beszédtémája maradt.
A kritikai fogadtatás szélsőségesen megoszlott.
Egyesek a kortárs performanszművészet radikális csúcspontját látták benne, mások öncélú sokkolásként írták le.
Abban viszont szinte teljes konszenzus alakult ki, hogy Holzinger pavilonja olyan fizikai intenzitást hozott Velencébe, amely a központi kiállításokból szinte teljesen hiányzott.
