William Holman Hunt egyik leghíresebb alkotása, A lelkiismeret ébredése a megváltás és a megbánás pillanatát ragadja meg.

A kép ma is sokakat lenyűgöz: a közösségi médiában százezrek osztják meg róla gondolataikat, értelmezéseiket – ezért vette górcső alá az Artnet News szerzője.

Pazar viktoriánus szalon. Egy csipkeszegélyes ruhát viselő nő félig felemelkedik egy heverő férfi öléből, tekintetét valami olyanra szegezi, amit sem a férfi, sem a néző nem láthat. A pár mögötti, gazdagon keretezett tükör felfedi, mi vonja magára a nő figyelmét: napsugár szűrődik át a lombokon.

Ez a lenyűgöző, a mozdulat és dermedtség közti pillanatot ábrázoló jelenet William Holman Hunt egy 1853-ban készült festménye. Az angol művész a preraffaeliták csoport alapító tagja volt, olyan alkotókkal eyüt, mint John Everett Millais és Dante Gabriel Rossetti. A mozgalmat a 15. századi olasz művészet inspirálta – elutasították Raffaello munkásságát és annak hatását a festészet későbbi fejlődésére, innen a ‘Raffaello előtti’ elnevezés. Műveiket gyakran keresztény témák, a történelmi festészet hagyományai és a valósághű ábrázolás vágya jellemezte, tele szimbólumokkal és metaforákkal.

A lelkiismeret ébredése (The Awakening of Conscience) egyfajta vizuális erkölcsi tanmeseként született meg – ez a középkori történetmesélés egy olyan műfaja, amely tökéletesen illeszkedett a preaffaeliták erkölcsi és esztétikai nézeteihez.

Hunt, akárcsak kollégái, gazdag színvilágot, aprólékos kidolgozott részleteket és bonyolult szimbolikát jelenített meg munkáin. Nagy hatással volt rá John Ruskin, az elismert műkritikus, aki az olyan művészetet támogatta, amely „igaz hűséggel” ábrázolja a természetet, és keresztény értékeket közvetít. E hatások összegzése nyilvánvaló A lelkiismeret ébredése című műben.

Bár a jelenet hátteréül szolgáló szoba fényűzőnek tűnhet, a viktoriánus kor mércéje szerint giccses, már-már ízléstelen: egymást túlharsogó minták, túlzott aranyozás, díszes fabútorok zsúfolják a teret.

Első pillantásra a pár akár házaspárnak is tűnhet, ám több szimbolikus részlet is elárulja: a nő szerető, a férfi pedig a pártfogója.

A szoba hivalkodó berendezése egy „maison de convenance”-re emlékeztet – így nevezték azokat a lakásokat, ahol férfiak a szeretőiket tartották. A nő összekulcsolt kezei jól láthatók a kép közepén, minden ujján gyűrű van, kivéve a bal gyűrűsujját, amelyen nincs jegygyűrű. Ezzel szemben a férfi jobb keze kesztyűtlen, kesztyűje hanyagul a földre dobva – talán utalás a nő jövőjére? –, míg a bal keze (ahol az ő jegygyűrűje lenne) továbbra is fedett.

A bal alsó sarokban egy kottalap fekszik: Edward Lear Lord Tennyson Tears, Idle Tears című 1847-es versének, amely az elmúlt időkről és elveszett szerelemről szól, megzenésítése. A zongorán egy másik kottalap is látható: Thomas Moore Oft in the Stilly Night című dala, ennek szintén az emlékezés, az elmúlt boldogság a témája.

A festmény formája önmagában is szimbolikus: egy üvegbúra alakját idézi: hasonló ahhoz, amely a zongorán álló aranyórát borítja. Ez a nő helyzetét jelképezi: olyan életet él, amelyben minden szükséges dolog megvan, mégis korlátok között, elszigetelten, a világtól elzárva tölti napjait.

A kép jobb szélén egy rongyos gobelin látható az enyészetet és a széthullást sugallva. Az asztal alatt egy macska épp abbahagyja egy kismadár üldözését, mintha megérezné a gazdáját megragadó lelki átalakulást.

A férfi ezzel szemben érzéketlen: bal keze még a zongora fölött lebeg, mintha újabb hangokat akarna leütni, jobb kezével vissza akarja húzni a nőt, tekintete pedig csak annak testére szegeződik. A nő viszont valami másra figyel, valami olyasmire, ami kívül esik a szobán, önmagán, sőt, még a festményen is.

Hunt azt a pillanatot kívánta megörökíteni, amikor a nő felismeri saját helyzetét, és ráeszmél arra, hogy más út is nyitva áll előtte.

Érdekesség, hogy a nő arckifejezése, amelyet ma látunk, nem az eredeti.

Sir Thomas Fairbairn angol iparmágnás és műgyűjtő megrendelésére készült a kép, 1854-ben állítottak ki a londoni Royal Academy-ben. Ekkor egy másik Hunt-mű, The Light of the World is szerepelt mellette, amelyet a művész e fenti párdarabjának szánt.

Az akkori látogatók a nő tekintetét fájdalmasnak és rémültnek írták le, olyan erőteljesnek, hogy sok műkritikus el is fordult tőle. Egyesek úgy vélték, hogy The Light of the World Krisztus alakját mutatja lámpással a kezében kopogtat egy kilincs nélküli, indákkal benőtt ajtón, a makacs elme szimbólumaként —, és talán ez a látomás az, ami A lelkiismeret ébredése nőalakját megrendíti.

Fairbairn azonban nem tudott együttélni a megrázó tekintettel, így megkérte Huntot, hogy változtassa meg a nő arckifejezését. A művész engedett: a tekintetet lágyabbá tette, ezt látjuk ma.

A festmény hatással volt más alkotókra is: például Augustus Egg Past and Present (1858) című művére, és közel egy évszázaddal később Evelyn Waugh Brideshead Revisited (1945) című regényében is utalnak rá – mindkettő az emberi kapcsolatok széthullásáról szól.

Bár a kép szimbólumai és témái mára elavultnak tűnhetnek, A lelkiismeret ébredése ma is sokakat lenyűgöz. A közösségi médiában, például TikTokon és Instagramon százezrek osztják meg róla gondolataikat, értelmezéseiket.

A részletekben és szimbólumokban gazdag festmény vizuális rejtvényként működik, amely nemcsak a kép korát idézi meg, hanem olyan örök emberi kérdéseket is felvet, amelyek minden korban aktuálisak maradnak.