A félrement promptok nyomán született mesterséges intelligencia által generált képek már a magyar közösségi médiában is igen népszerűek, nem csoda, ha a művészek is felfigyeltek a jelenségre. Az AI hibáiból merít ihletet Charlie Engman amerikai fotós is, aki elméleti szempontból is figyelemre méltó módon foglalkozik az új képi kultúrával.

Charlie Engman szeptemberben publikált cikket az Art in America-ban Nem az AI-t utálod, hanem a kapitalizmust címmel, melyben arra tett kísérletet, hogy átkeretezze az AI-művészetről szóló leegyszerűsített és gyakran kétpólusúvá vált vitát.

Engman érvelése szerint rosszul gondolkodunk az AI-ról. Az AI-technológia kritikája – vagy inkább az AI iránti gyűlölet – arra az elképzelésre épül, hogy az másoktól lop és derivatív. Engman szerint azonban az AI csupán a saját előítéleteinket és vágyainkat tükrözi vissza, és rávilágít azokra a szinte mítikus és gyakran megkérdőjelezhető mechanizmusokra, amelyek meghatározzák az értéket a művészeti piacon.

Engman szerint ugyanakkor nem teszünk fel olyan kérdéseket, hogy a nagy techvállalatok kiket zsákmányolnak ki a tartalomgyártás során, és ugyanez igaz sokszor a művészeti világra is. „Kiket gazdagít, és kiket szegényít el?” – idézi a Logic(s) magazin 2017-es manifesztóját.

Habár Engman cikke a vége felé elkerülhetetlenül marxista kritikává válik,

ez az esszé az év egyik legátgondoltabb és legárnyaltabb írása a témában, tele olyan önállóan is működő, idézhető mondatokkal, amelyek egyenesen Guy Debord szellemét idézik.

„Amikor az AI kimeneteit nézzük, alternatívan idealizált vagy torzított pillanatfelvételeket látunk magunkról és közösségi struktúráinkról” – írja Engman. „Az AI képei a szociopolitikai valóság vidámparki tükröződései, amelyek már távolodnak is a visszapillantó tükörben.”

Engmant az AI-ról folyó jelenlegi diskurzusban az frusztrálja, hogy sokan úgy formálnak véleményt, hogy még ki is sem próbálták. „Nagyon absztrakt értelemben gondolkodnak róla” – nyilatkozta a The Art Newspapernek. „Talán láttak néhány mások által készített példát, vagy egy-két délutánt eltöltöttek vele, de nem kaptak izgalmas eredményt. Ezért az AI képességeiről, jelentéséről és használhatóságáról alkotott feltételezéseik általában az elmélyedés hiányából fakadnak.”

„Az én érdeklődésem – folytatta – abból fakad, amit kaptam tőle – mind művészi, mind misztikus szinten. Meglepett. És kénytelen voltam megérteni, honnan ered ez a meglepetés… Az emberek nem hajlandóak igazán megemrítkezni benne, ezért fontosnak éreztem megmutatni, hogy mit tesz például velem.”

Mindezt nemrég megjelent, a Paris Photo-n bemutatott könyvében kísérhetik figyelemmel az érdeklődők, melynek Engman a Cursed, azaz ‘átkozott’ címet adta. A könyvben látható képek bizarrak, viccesek és egyben felkavaróak, különösen azok, amelyeken édesanyja – aki művészetének visszatérő múzsája – szerepel. Engman az AI vizuális torzulásait karolja fel, mondván: „a furcsaság és a hiba – ahogyan helytelenül reprodukálja a tudást, vagy emberi szempontból gyakran inhumán módon szintetizál – számomra nagyon tanulságos. Sokat lehet tanulni a negatív példákból… Ahogyan »hibázott«, valójában egy lépéssel közelebb vitt ahhoz, amit kifejezni próbáltam.”

„A könyv egyfajta furcsa erotikával vegyes erőszakot is hordoz” – mondta kiadója, Bruno Ceschel. „Egyszerre kellemes és zavaró.” Ugyanakkor a képek merőben eltérnek attól a szürrealista hatású, generatív AI által gyártott „internetes nerd-kultúrás” ábrázolásoktól, amelyeket sokan már megszoktak.

„Mivel ilyen hatalmas tömegben áramlik ez a típusú képvilág, az emberek azt hiszik, hogy az AI csak erre képes” – mondja Engman.

Ami a könyvet illeti, az szinte teljesen az ellentéte az Art in America cikkének. Míg az esszé precíz és tiszta álláspontot fogalmaz meg, addig a „Cursed” szinte olvashatatlan a hagyományos értelemben.

„Ez az ő képkészítői kutatásának tanúsága” – mondja Ceschel. De miről szól mindez tulajdonképpen? „Az igazat megvallva – nem tudom. Éppen ezért érdekel. Vannak könyvek, amelyek egyértelműen azok, amik. De vannak olyanok, mint ez, ahol a képek rendelkeznek valami minőséggel. Valami hipnotikus erejük van… Az esszé megpróbálja racionálizálni ezeket az ötleteket. A könyv esetében viszont nem kell tudni, hogy AI által készültek. Ez egy képeskönyv, és akként is működik.”

Engman egyetért. „A könyv nem az AI-ról szól, ezért nem didaktikus. Szándékosan döntöttem úgy, hogy semmiféle magyarázó szöveget nem teszek bele, mert nem akartam, hogy beleszoruljon ebbe a technológiai diskurzusba. Számomra az érdekes rész az egészben az, hogy mit tesz lehetővé, milyen vizuális tulajdonságokat hangsúlyoz ki, amelyek más médiumokban nem voltak annyira gyakoriak.”

Furcsa látni, hogy ezt az új technológiát egy művész egy fizikai könyv elkészítésére használja.

De Ceschel szerint „A könyv maga a mű”. Még nem látott jó AI-képes nyomtatványokat vagy lightbox prezentációkat, „de a könyv rögzítette ezeket egy fix képpé”. A Cursed szerinte „egy radikális váltás hozománya, ahol egy művész valóban elgondolkodott azon, hogy az AI-t egy művészeti formaként használja és mutassa be. És majd eszerint ítélik meg”.