A közösségi szerepvállalás elmélyítése érdekében – és egyéb praktikus megfontolások miatt – a világ múzeumai közül egyre több intézményben döntenek úgy, hogy kevesebb kiállítást rendeznek.

A The Art Newspaper szerzője írt a nyár elején összefoglaló cikket arról, hogyan válaszolt néhány múzeum arra a fejleményre, hogy az elmúlt két évtizedben soha nem látott fordulatszámra pörgött fel a művészeti világ – beleértve nemcsak a kiállításokat, hanem egyéb kísérőprogramokat, sőt a múzeumi gyűjteményezést is.

Az utóbbi években, talán anélkül, hogy a közönség észrevette volna, egyes intézmények ellentmondani kezdtek a gyorsuló trendnek. Ugyanis amellett, hogy a munkatársak kiégésre panaszkodtak, a műtárgyak szállítása és a tárolása minden eddiginél költségesebbé vált, egyúttal az intézmények vezetőire is egyre növekvő nyomás nehezült.

Többekben fogalmazódtak meg olyan releváns kérdések, mint:

Miért kell bezárni egy kiállítást, amelynek összeállítása három évig tartott, mindössze három hónap után? Megéri 500 művet beszerezni, tárolni és megőrizni egy adományozótól, amikor a kurátori csapat valójában csak kettőt szeretne?

Hirdetés

Hirdetés

Hajlamosak vagyunk a pandémiával azonosítani a lassulás kezdetét, azonban bizonyos folyamatok már a világjárvány előtt megkezdődtek. Igaz, a Covid-19 a kortárs élet rohamtempójával az egész kultúránkra kiterjedő számvetést váltott ki, egyes múzeumok már azelőtt elkezdtek visszavenni a sebességből, hogy a világ bezárt volna.

A New York-i Solomon R. Guggenheim Múzeum például 2013-ban 12 kiállítást nyitott meg; öt évvel később ez a szám a felére csökkent. Naomi Beckwith, a Guggenheim igazgatóhelyettese és főgondnoka azt nyilatkozta, hogy amikor 2021-ben megérkezett az intézménybe, „megtörtént a lassulás, melyet kodifikálni akartam”.

Beckwith még tovább kívánja csökkenteni az ütemtervet, és évente három helyett két kiállítást tart a múzeum szerteágazó rotundájában. Azt is fontolgatja, hogy a kisebb galériákban rendezett kiállításokat „olyan kutatásokkal és különleges előadásokkal tarkítja, amelyek esetleg nem lesznek nyilvánosak”.

A Guggenheim számára, amelynek közönsége többnyire turistákból áll, ez a stratégia praktikus. „A látogatottság nem a kiállítások megnyitóitól, hanem a szezonalitástól függ” – mondja Beckwith. Vagyis a múzeum számára fontosabb, hogy a csúcsidőszakokban, például a téli és a tavaszi szünetben legyen hangsúlyosabban jelen, ne a kiállítások folyamatos forgatásával, tehát az eymást érő megnitókkal.

Ez a beosztás kissé eltér a turizmusra kevésbé támaszkodó intézmények esetében, mint például a pittsburghi Carnegie Művészeti Múzeum. Eric Crosby, a múzeum igazgatója elmondta, hogy amikor 2015 és 2020 között kurátorként dolgozott a Carnegie-nél, az évente körülbelül tíz kiállítást rendezett; tavaly azonban már csak hatnak adott otthont. Elmondása szerint így most minden tárlat nagyobb mélységet kapott. Ez több egyetemi vezetést, családi workshopot jelent a közönségnek – és szakmai fejlődési lehetőséget a munkatársaknak. Crosby szerint ez a megközelítés legalább annyira vonzó a helyi közönség számára, mint egy gyorsan változó kiállítási menetrend.

„Úgy döntöttünk, hogy inkább a közösséggel való kapcsolatunkba fektetünk több energiát; továbbá a művészekkel folytatott hosszabb távú beszélgetésekbe és a mélyebb művészettörténeti kutatásba” – mondja Crosby. „Ez is visszahozza a látogatókat. Nem csak az új keresése.”

Crosby így vélekedik a felvásárlásokról. „A múzeum többet szerzett meg, mint amennyit feldolgozni, kutatni és bemutatni tudott, és ez nagyrészt azért volt, mert a kurátorok mind függetlenül dolgoztak”. Vezetése alatt a kurátoroknak most csoportokban dolgozva kell meghatározniuk gyűjtési prioritásaikat. Ez lelassítja a folyamatot, de egyben „okosabbá és mélyebbé is teszi, mert kollektív”.

Kim Conaty, a New York-i Whitney Amerikai Művészeti Múzeum új főkurátora is mérsékelni szertné a gyűjtés ütemét. „Az ajándékok nem ingyenesek” – mondta áprilisban a New York Timesnak, utalva a műalkotások tárolásának és megőrzésének költségeire. „Rendkívül tudatosan építjük fel a gyűjteményt.” (A Whitney már csökkentette kiállításainak ütemét. 2016-ban, a kibővített Meatpacking District-i otthonába való költözés utáni évben 22 bemutatót rendezett, tavaly már csak 13-at.)

Annak érdekében, hogy az egész iparágra kiterjedő lassulás fenntartható legyen, a múzeumoknak meg kell győzniük a mecénásokat és az alapítványokat arról, hogy a mindennapi, a fenntartást elősegítő műveletek éppúgy megérdemlik a finanszírozást, mint a kirívó, nyilvános projektek. „Rugalmas finanszírozásra van szükség” – mondta Deana Haggag, a Mellon Alapítvány programfelelőse a Talking Galleries közelmúltbeli New York-i szimpóziumán, mely azt jelentené, hogy a mecénásoknak nem feltétlenül egy-egy kiemelkedő programot, kiállítást vagy szerzeményezést kellene támogatniuk, hanem – bízva az intézmény szakmai kompetenciájában – bárhogyan felhasználható összeget ajánlhatnának fel az adott múzeum munkáját segítendő.

Természetesen a lassú múzeumi modell nem fog mindenkinek tetszeni. A kurátorok felháborodhatnak amiatt, hogy öt évet vagy többet kell várniuk arra, hogy egy kiállítás bekerüljön a naptárba. A művészek nehezményezhetik, hogy kevesebb a bemutatási lehetőség. A gyűjtők csalódottak lehetnek amiatt, hogy a múzeumok nem fogadják olyan szívesen művészeti adományaikat. Az gyűjteménykezelők aggódhatnak amiatt, hogy munkaterletükön az állások minimálisra csökkennek vagy megszűnnek.

Ezek jogos szorongások. De ha kevesebbet teszünk az egyik színtéren, akkor lehetőség nyílik arra is, hogy egy másikban többet tegyünk. Ha nem kölcsönzések adatait dolgozzák fel, a gyűjteménykezelők alaposabban áttekinthetik a gyűjteményeket, vagy gazdagíthatják adatgyűjtési gyakorlatukat. A múzeumok tartalmasabb beszélgetésekbe vonhatják be a művészeket, a kurátorokat és a nyilvánosságot. (A gyűjtők és a mecénások profitálnak a legkevésbé ebből a változásból – de talán arra ösztönzi őket, hogy tudatosabbá váljanak saját vásárlásaikkal kapcsolatban.)

„Csak azért, mert kevesebb kiállítást rendezünk, ez nem jelenti azt, hogy lassabb a munka” – mondja Crosby. „A múzeumi dolgozók mindig kihasználják a teljes munkaidőt. Ez a lassítás csupán valamivel több választási lehetőséget kínál fel az eddig tapasztalt »tűzoltógyakorlatok« sorozata helyett.”