Németország kultúrdiplomáciájának legfontosabb kitüntetését, a Goethe Intézet érmét (Goethe-Medaille) nyerte el 2023 nyarán az OFF-Biennálé Budapest kurátori csapata, mely 2022-ben jelen volt a kasseli documenta meghívott résztevői közt. A díjat olyan személyek vagy csoportok kaphatják, akik illetve amelyek kiemelkedő munkát végeztek a nemzetközi kulturális csere területén vagy a német nyelv oktatása érdekében. A díjazottakat köszöntő január 10-i fogadáson Róka Enikő mondott laudációt, melyet az esemény horderejére tekintettel megosztunk A mű felületén, ezúton is gratulálva az OFF csapatának.

A hivatalos indoklás szerint az OFF Biennálé a kirekesztett közösségek láthatóságának növelése és társadalmi diskurzusokba való beemelése, a kortárs művészet és a civil társadalom összekapcsolása, valamint az aktuális társadalmi-politikai és ökológiai kérdések tematizálása miatt vált méltóvá e rangos díjra. Szerepet játszott a medál odaítélésében az az elmúlt majd tíz évben végzett nemzetközi kulturális hálózatépítés is, amelyen belül fontos helyet foglaltak el a németországi kapcsolatok, s amelynek kiemelkedő sarokpontja az OFF 2022-es documenta szereplése volt. 

A Goethe-érmet épp az első kasseli documenta megrendezésével egyidőben, 1955-ben alapították, s mindkettő szorosan összefüggött az NSZK hidegháborús kulturális politikájával, ami – annak globális kontextusával együtt – az utóbbi években számos revelatív és példaszerűen önreflexív kiállításnak volt a témája Németországban. ( A Haus der Kulturen der Welt 2017-es Parapolitik. Kulturelle Freiheit und Kalter Krieg vagy a Deutsches Historisches Museum 2021-es documenta Politik und Kunst című kritikai kiállítása például rámutatott az „apolitikusnak” és „autonómnak” nevezett kulturális jelenségek mélyen ideologikus és poltitikailag elkötelezett hátterére.)

Ezek az intézmények nyilván ma is az aktuális, a hidegháború óta persze többször és jelentősen megváltozott német kultúrpolitikai keretbe illeszkednek. Ma olyan értékeket képviselnek/támogatnak, amelyek a közép és kelet-európai egyre inkább autokratikus és antidemokratikus rendszer(ek) perspektívájából lassan legalább annyira elérhetetlennek és távolinak tűnnek, mint a kasseli documenta az ötvenes években a keleti blokkban alkotók számára. A történeti analógia persze mindig sántít, s ha a hidegháború bipoláris világa mégoly nehezen is vethető össze a maival, tudatosítanunk kell, hogy annak számos geopolitikai, gazdasági, ideológiai és intézményi eleme tovább él, és a mai napig meghatározza a gondolkodásunkat, kulturális és politikai környezetünket.

Gondoljunk csak egyes regionális konfliktuszónákra, a gyarmatosítás korának kirekesztő mechanizmusaira, a (neo)liberális kapitalizmus tarthatatlan növekedési modelljére, vagy a művészettörténeti kánon aránytalanságaira, a kanonizáció mögött húzódó gazdasági érdekekre. 

Hirdetés

Hirdetés

Hogy mindezt mégsem kell teljesen elfogadnunk, s hogy a legkülönbözőbb aktivitásokkal tehetünk a világunkat domináló hatalmi mechanizmusok megértéséért és az azokat szolgáló képzetek eltérítéséért, megváltoztatásáért, arra épp a különbözőképpen radikális kulturális és művészeti projektek, gyakorlatok a legjobb példák.

Talán legfontosabb feladata az analízis, az önvizsgálat és az edukáció, a szembenézés és a jövő alternatíváinak közös keresése. Ha visszatekintünk 2015-től az OFF-Biennále különböző verzióira és a 15. documenta megfogalmazott missziójára (s persze nem hagyjuk, hogy a világsajtót bejáró botrány elterelje a figyelmünket a kasseli rendezvény eredendően nyitott és innovatív alapkoncepciójáról) logikusnak és szinte egyértelműnek tűnik, hogy e felismerések és a fenti célok mentén a kettőnek (OFF és documenta) valahol, valahogyan találkoznia kellett.

Nézzük először az OFF-Biennálét és közegét, Magyarországot. A kortárs művészeti szcénán a 2010-es évek közepére az intézményrendszer összeomlása/bekebelezése, a korlátozás és öncenzúra mechanizmusainak eredményeként a kritikai művészet és kritikai gondolkodás szinte teljesen az intézményeken kívülre szorult.

Az OFF-Biennále 2015-ben az egyre szűkülő keretek között, súlyosbodó kultúrpolitikai közegben példaértékű összefogási, kitörési kísérletként indult. Az OFF álláspontját határozottan deklarálta: nem pályázik a hazai politika által kontrollált alapokhoz, és államilag fenntartott intézményben nem mutat be projektet.

A rendkívül sikeres, alulról szerveződő, szakmai civil kezdeményezésként létrehozott első nemzetközi „garázs-biennáléra” a szcéna, különösen a közép-európai kortárs művészeti világ azonnal reagált, s az OFF-stáb már 2016-ban átvehette Ljubljanában a szlovén művészeti íróról elnevezett, komoly elismerésnek számító Igor Zabel díjat. 

A 2017-es második OFF-Biennále továbbvitte az állami szférától való elhatárolódás és a szcéna aktivizálására vonatkozó koncepciót, de azzal, hogy egy tematikus fókuszt választott, keretet adott, jobban orientálta és még erőteljesebb önreflexióra ösztönözte a résztvevőket. A kiindulópont ezúttal a Gaudiopolis története volt: Sztehlo Gábor evangélikus lelkész a német megszállás alatt mintegy kétezer ember életét mentette meg, majd 1945 és 1950 között háborús árvák számára egy demokratikus elveken nyugvó árvaházat tartott fenn.

Sztehlo Gábor és Gaudiopolisa a diktatúrák árnyékában a tolerancia, a demokratikus elvek, a humanizmus, morális tartás, és a személyes felelősségvállalás jelen elé állítható pozitív történeti példája.

Amikor ismét szűkülnek a nyilvánosság keretei, a kirekesztés, a megbélyegzés újra társadalmi normává válik a civil közösségek erősítése, a szolidaritás, az alulról szerveződés, vagy a demokratikus oktatás kérdései égetően aktuálissá válnak; a második OFF pedig éppen ezekre az értékekere helyezte a hangsúlyt. 

A pandémia miatt egy év késéssel, számban kisebb, de koncepcionálisan hasonlóan erős programmal indult az OFF 3, amely József Attila 1935-ben írott Levegőt! című versét választotta mottójául.

A lélegzetvétel utáni kiáltás éppúgy utalt a fojtogató társadalmi-politikai légkörre, mint a világjárvány miatt minden korábbinál fenyegetőbbnek érzékelt klímakatasztrófára, s ehhez magyarként és külföldiként, művészként vagy befogadóként egyaránt lehetett kapcsolódni.

József Attila szövege tudatosságra, aktivitásra, szüntelen tanulásra sarkall, legyen szó a mindenkori jelen társadalmi valóságáról vagy a globális problémákról. A korábbi években a magyarországi kulturális szférában végbement politikai tisztogatások fényében a két világháború közötti, s vállaltan kommunista József Attila versének példaként állítása a művelődés színtereiből és a közbeszédből lassan kiszoruló baloldali kulturális és történeti hagyomány relevanciájára is felhívta a figyelmet. 

Az OFF 3 keretében megvalósult RomaMoMA projekt megnevezésével a New York-i modern múzeumra enged asszociálni, amelynek a hidegháborús szerepvállalása (lásd pl. a bevezetőben említett németországi kiállítások tanulságait), vagy a kanonizációs folyamatokban betöltött szerepe évtizedek óta újra és újra az intézménykritika célkeresztjébe kerül.

A RomaMoMA esetében azonban éppen ellentétes törekvésről van szó, hiszen pont a kisebbségi reprezentáció hiányára kívánja felhívni a figyelmet, s a – hatalmi viszonyokat (is) leképező – kánonból kirekesztett kulturális értékekről indít párbeszédet.

Az itt elképzelt modern/kortárs roma művészeti múzeum nem épületben, hanem projektekben létezik, rugalmas, egyszerre lokális és transznacionális, így valójában bárhol helye van, mindenhol helye lehet – s így talált otthont és széles közönséget a kasseli documentán is.

Ha lehetek talán picit szubjektív, külön öröm, hogy magam is megtapasztalhattam mit jelent a közös gondolkodás ebben a körben: egyik meghatározó élményem, amikor 2020-ban Péli Tamás születés pannójának kiállításáról a Budapesti Történeti Múzeum barokk csarnokában Erős Nikolettel, Szász Anna Lujzával, György Eszterrel és Szűcs Terivel – a kiállítás későbbi kurátoraival – elkezdtünk beszélgetni, egyeztetni.

Először fordult elő, hogy az OFF egy múzeumot választott partneréül, ami bár nem állami, hanem önkormányzati fenntartású, de mégis közintézmény: a maga nehézkedésével és lehetőségeivel. A kapcsolatfelvétel mindkét részről kölcsönös bizalmon alapult és pozitív értelemben határokat feszegetett.

A későbbiekben én már nem vettem részt a munkában, ezért talán nem elfogultság azt állítanom, hogy

a Közösen kihordani címen megvalósított kiállítás nem csak az OFF életében, de a magyar múzeumi szcénában is különleges helyet foglal el, talán az eddigi egyik legerősebb, legkomplexebb hazai kritikai múzeumi projekt.

Az együttműködés eredményeként a múzeumi terepen alapvető történeti és művészettörténeti elemzés kortárs értelmezési keretet kapott, a kánon- és a múzeumkritika intézményen belülre került.

Az egykor gyermekotthonként funkcionáló tiszadobi kastélyból „kidobott” Péli-festményt Kaszás Tamás installációja olyan pozícióba helyezte, hogy annak összes aspektusát szó szerint és képletesen is körbe lehetett járni: a roma identitás narratív és vizuális megkonstruálásának kérdését, a hatvanas évek roma értelmiségi törekvéseinek történetét vagy a gyermekotthonok megszűnésének fájóan aktuális problémáját egyaránt megismerhette a látogató.

Az egymástól finoman eltartott lapok a pannó további sorsát illető bizonytalanságra utaltak, a festmény előtt kialakított megemelt pódium pedig – ahogyan egykor Tiszadobon a gyermekek ebédlőjében a kép előtti terület – közösségi térként funkcionált, az edukáció és a diskurzus helyszíneként működött, számos rendezvénynek, beszélgetésnek, vitának, foglalkozásnak és játéknak adva helyet. 

A 2022-es documenta nagyot vállalt: saját intézményének korábbi működésmódját kívánta megújítani, megörökölt struktúráját felülírni, amikor nem egy kurátort, hanem egy művészcsoportot, az indonéz ruangrupát bízta meg a 15. kasseli bemutató koncepciójának az elkésztésével. A megszületett misszió a kollektív munkát, a közösségi működést helyezte előtérbe, s ennek szellemében a kiállítótereket iskolaként, agóraként értelmezte újra. Ebben a közegben az OFF – mint a fentiekben láthattuk – azonos értékeket képviselő és hasonló gyakorlatokat folytató meghívott kollektívaként vehetett részt, a koncepcióba tökéletesen illeszkedő RomaMoMA projekt pedig az egykori múzeum főépületében, a Fridericianumban kapott helyet. 

Mindennek a jelentőségét a hazai kortárs kultúra szempontjából nem lehet eléggé hangsúlyozni, ahogyan a most elnyert Goethe-érem is rendkívül rangos kitüntetés.

Köszönet a kurátoroknak, Erőss Nikolettnek, Lázár Eszternek, Somogyi Hajnalkának, Szakács Eszternek, Szalai Borbálának és Székely Katalinnak, valamint az egész OFF stábnak az elmúlt évtizedben végzett munkájukért, és az őket támogatóknak a különböző szintű elismerésekért. 

Mondhatnánk, hogy egy reménytelen helyzetből így lesz pozitív példa, a lehetetlen misszió ezzel teljesítve lett! De nem mondjuk, mert várjuk a folytatást abban a reményben, hogy a hazai közönség kortárs művészetre és társadalmi párbeszédre egyaránt éhes, és a kölcsönösség és együttműködés tanítható és tanulható.

S hogy mindez működjön, ahhoz meg lehet találni a műveket, formákat, eszközöket, támogatókat, kereteket és – talán ami a legfontosabb – a közös nyelvet.