Finom, befelé figyelő, érzékeny munkák, legalábbis első látásra. Megfoghatatlan terek, lebegő helyzetek, amelyekben egy apró, sárga figura mozog, vagy inkább létezik. Másodikra már azt is észrevesszük, hogy mi az, ami ezekbe a munkákba beszűrődik a válságokat élő világból. Vécsei Júliával új kiállítása, a Kísérleti szünet apropóján beszélgettünk, Marrakech, Bécs és Budapest között, egy körúti kávézóban.

Kísérleti szünet a címe Vécsei Júlia kiállításának, amely a Kisterem Galériában látható. Hogy a világ szünetel-e addig, amíg egy kísérlet zajlik éppen, vagy ellenkezőleg, a kísérlet szünetel, amíg a világ kap egy kis haladékot, az nehezen eldönthető.

Ha az elmúlt évek kényszerű elzártságára gondolunk, amelyre a kiállítás kísérő szövege is utal, akkor az első esetről van szó. A második eshetőség már tényleg a valószerűtlen és valószínűtlen birodalmába vinne – bár, ezzel sem tévednénk nagyot, hiszen a bizonytalanság, a lebegő kétértelműség, a jelentések eltérítése, légiessé tétele nagyon is jellemző erre az anyagra. Finom grafikák, áttetsző festmények, amelyeken valamiféle történet jelenetei zajlanak. Csak éppen nehezen megfejthető, mi is történik a képeken. Főszerepben egy emberszerű, apró lény, színe sárga, különös ismertető jele, hogy nem látjuk az arcát, maszkban van. Van benne valami kedvesség, van benne valami nagyon is emberi: tud félni, tud azonossá válni a közegével és róla leválni is. Álomszerűség és elvágyódás, ezek rögtön eszünkbe juthatnak, miközben szó sincs itt menekülésről: érzékeny, finom reflexiókat kapunk a világra, amely…tudjuk, milyen. Tényleg tudjuk?

Éppen Afrikában dolgoztál, amikor a Covid miatti lezárások kezdődtek szerte a világban, és téged ki kellett hozni Marokkóból. Mi történt? És hogyan kapcsolódik mindahhoz, ami most a Kisteremben látható?

Évek óta dolgozom Marrakechben, és éppen 2020 márciusában is ott voltam. Hirtelen úgy döntött a marokkói kormány, hogy lezárja az országot. Már napokkal korábban érezni lehetett, hogy valami készül, mert az emberek teljesen máshogy kezdtek reagálni ránk, külföldiekre. A Covidot a luxushotelek vendégei hozták be az országba, és a helyiek az utcán elkezdték ellenségesen mondogatni, hogy Covid-Covid, engem például valaki le is köpött. És egyszer csak lezárták az összes repteret, kikötőt, határállomást, és közölték, hogy se ki, se be, és jó pár ezer ember az országban ragadt. Megkezdődtek az egyeztetések a különböző kormányok részéről, hogy kimenekíthessék az  állampolgáraikat, engem végül az osztrák konzulátus segítségével Ausztria evakuált, de körülbelül az ötödik gép volt az, amelyikkel el tudtam jönni. A repülőtéren teljesen elszabadultak az indulatok, valami nagyon nem emberi… végül is, ez a tapasztalat, mint kiindulópont fontos ebben az egészben.

Mit csinálsz te Marokkóban?

Egy szociális vállalkozásnak dolgozom, amelyet egy osztrák magánszemély hozott létre mozgássérült nőknek. Különböző hímzett termékeket készítenek és én ezeket fotózom, tervezek nekik, illetve az intézmény kommunikációját végzem. A művészeti munkámból is élek, de az önmagában nem volna elég a megélhetéshez. Az nagyon szerencsés, hogy ha nem Marokkóban vagyok, hanem Európában, akkor két napot dolgozom egy héten, szóval, emellett tudok koncentrálni a saját tevékenységemre is.

Arra mindenképpen térjünk majd vissza, hogy hol és hogyan élsz, meg hogy miért mentél el – bár ez manapság már nem kíván különösebb magyarázatot, inkább az ellenkezője, hogy valaki miért marad itt. Először viszont beszéljünk arról az anyagról, ami most a Kisterem Galériában szerepel. Feszült időszakról beszéltél, ezek viszont csendes, finom munkák. Ha nem ismerjük a kontextust, akkor egyáltalán nem is gondolunk arra, hogy milyen világhelyzetben születtek.

Ha ezeket a munkákat nézed, nem is annyira fontos információ, hogy mi előzte meg őket, anélkül is tudnak működni. De azt háttérként hozzátenném, hogy aztán Bécsbe kerültem, ahhoz a családhoz, amelyik a műhelyt és alapítványt működteti, akiknek dolgozom. Karantén, egy kis bőrönd nyári ruhával.

Szeretem azt a fajta munkakörnyezetet, ami minimalista, azaz tényleg nem vesz körül semmi.

Ott volt ez a kisebb traumatikus élmény a hátam mögött, ezután indult el a munka, és ebből az élményből próbáltam kimenekülni ezzel a sorozattal. Elég színes és eléggé más, mint amiken én dolgozni szoktam. Arra törekszem, hogy nagyon tiszta, minimalista dolgaim legyenek, hogy egy-egy téma kerüljön a középpontba, itt meg azért több dolog kerül egymás mellé. Közben törekedtem arra is, hogy maga az üres tér is hangsúlyt kapjon. A képeken lebegő helyzetek – építmények, installációk, növények és köztük áttetsző, sárga figurák jelennek meg. A jelenetek egyes részletei többször is felbukkannak, egymás variációiként asszociatív történeteket hoznak létre. Kezd kialakulni egy saját világ, amin már régebb óta gondolkozom, és Gulácsy Nakonxipánja jutott eszembe, a kiszabadulás, nem foglalkozni semmivel. De végül mégis belekerült sok minden, ami abban a két-három évben történt, az aktuális események, hírek, meg politika, például a Pinokkiós rajzokon, amik arról a fajta álságosságról szólnak, amit a politikusok, a vezetők részéről tapasztaltunk, a hazugságokról, melyeket végig kellett hallgatnunk.

Elég szubtilis módon kerülnek bele ezek a dolgok, és a néző első benyomása inkább az, hogy a valóságtól elemelt, eltávolított munkák ezek. Mintha apró jelenetecskéket látnék egy nagyobb narratívából, és akár össze is olvashatnám ezeket a képeket.

Olyan, mintha a képeken szereplő lények különböző buborékokban élnének, ahol ezek a történetek megteremtődnek. Én is más környezetbe kerültem, átrendeződött a napi életem, összefolytak a nappalok, meg az éjszakák, és sok álomszerű dolog is beszűrődött ezekbe a rajzokba. Olyan álmok, amelyeknek képzőművészeti vonatkozásaik is voltak. Előfordult a karantén időszakban, hogy installációkat álmodtam meg, és azok elemei meg is jelennek a rajzokon. A Kincsem Palotában a Kisterem galéria által 2020 szeptemberében megrendezett Végre tanulhatunk valamit kiállításra nagyobb, installációs munkát készítettem, talán ez is szerepet játszott ebben. Valahogy ezen pörgött az agyam, és akkor rengeteg ilyen installációs álmom és tervem volt.

A lezárások alatt több művész is arról számolt be, hogy többet dolgozik, mint máskor. Lehet, hogy azért, mert az egyéb megélhetési munkák leálltak, vagy csökkentett üzemmódban működtek, de egyszerűen mindenki azt mondta, hogy figyelj, sokkal többet dolgozom, sokkal jobban pörgök.

Nekem ez a helyzet végső soron jót tett, kicsit légüres tér volt, amilyen mondjuk egy residency-program. Fókuszáltabban tudtam dolgozni. Miközben persze nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy körülöttem súlyos veszteségek vannak.

Hol élsz most tulajdonképpen?

Nem nagyon tudom megmondani, mert pár éve már folyamatosan úton vagyok Budapest, Bécs és Marokkó között. A Covid-időszak alatt és után, közel két évet leginkább Bécsben töltöttem. A harmincas éveimben kezdtem residency-programokon részt venni, és egyre jobb volt, hogy távol lehetek Magyarországtól, mondjuk három hónapig vagy fél évig. Most már nem érzem azt, hogy itt tudnék élni folyamatosan, leginkább a politikai helyzet miatt, közben viszont a családom nagyon fontos számomra. Az, hogy külföldön dolgozom, megteremti a lehetőséget, hogy máshol legyek, és rövidebb időszakokra haza tudjak jönni. És így talán az egész itteni szituációt máshogy látom. Közben azt vettem észre, hogy attól, hogy másutt vagyok, még ugyanúgy ez foglalkoztat.

Ugyanúgy megszenveded?

Ott is folyamatosan érkeznek a kérdések, hogy miért van ez, ami ma Magyarországon van, miért létezhet ez a helyzet? Az előző, Budapest Galériás Winterreise című kiállításon szereplő Áthelyezés című sorozatom is azzal foglalkozott, hogy azért se változnak itthon a dolgok, mert nem dolgozzuk fel a múltat, és ez egyszerűen blokkolja a folyamatokat. Mostanra meg beállt egy olyan állapot, amin talán már ez a fajta feldolgozás se tudna segíteni.

Azt hiszem, hogy vannak még helyek a világon, ahol a múltfeldolgozás szintén deficittel küzd, és mégis lehet élni.

Persze. És nem mondom azt, hogy sokkal jobb akár Ausztriában vagy Marokkóban, de azt igen, hogy az emberi viszonyok máshogy alakultak itt. Ahogy mi kommunikálunk egymással, az egy nagyon másfajta mód, mint ahogy ez mondjuk Bécsben történik. Úgy érzem, hogy ott az emberek többnyire pozitív dolgokról beszélnek, arról, ami foglalkoztatja őket, a jövőről, erre próbálnak koncentrálni, és tisztán, érthetően közvetítik azt, amit mondani akarnak.
Persze elképzelhető, hogy rosszul látom, mert egy nagyon szűk körben mozgok. Itthon meg – lehet, hogy a szocializmusból, vagy a kommunizmusból maradt ez itt –, elég furcsa módon kommunikálunk. Kerülő úton, hogy így is lehessen érteni, meg úgy is, és esetleg később egyszerűbb legyen kimagyarázni a szituációt.

Elég éles szemmel figyeled magad körül a társadalmat, akár itt, akár máshol. Közben a munkáidra meg valamiféle szelídség jellemző, így reagálnak arra, ami van.

Nem politikai művészetet csinálok. A munkáimban finoman a háttérben jelennek meg társadalmi, politikai kérdések. Jó, volt olyan is, amelyben hangsúlyosabban van jelen a politika, például a Playground című vas installáció, mely a Kiállás minden héten projektre készült vagy a Realitás gyakorlatok sorozat, akkor mentem el itthonról. Ez a menekülthullám alatt történt, számomra felfoghatatlanok voltak bizonyos reakciók, ahogy a menekülteket fogadtuk. Egyszerűen azt már nem tudtam elviselni. Akkor döntöttem úgy, hogy megpróbálom. Csakhogy mi van akkor, amikor a semmiből kell új életet kezdeni, olyankor mit csinál az ember, vagy mihez nyúl?

Erre rávághatnánk, hogy a képzőművészek szerencsések, hiszen a vizualitás nem nyelvhez és nem helyhez kötött.

Persze, csak ahhoz, hogy ezt máshol is lássák, és figyeljenek rá, be kell kerülni a megfelelő közegbe. Voltak kapcsolataim, mert korábban például a Krinzinger Galériánál vettem részt residency-programon, kiállításokon, de nem volt meg a kapcsolatrendszerem ahhoz, hogy fenn tudjam tartani magam. Akkor kezdtem gyerekekre vigyázni. Emellett tudtam élni, és csinálni a saját dolgaimat. Azokban a napokban mentem el Budapestről, amikor a menekülthullám megérkezett, először Tibor Zsolték lakásába, akik éppen elutaztak és kérdezték, hogy nincs-e kedvem Bécsben náluk lakni két hónapig. Ott indult az egész.

Aznap, amikor Magyarországon a menekültek vonultak az utak mentén, mi is elindultunk, egybeesett ez a két dolog, és ezután úgy éreztem, hogy már nem tudok itthon létezni.

Nem vagyok képes elfogadni azt a fajta gondolkodást, amely embereket megkülönböztet. Hogyha a mostani rajzokra nézünk, megjelennek rajtuk ezek a figurák, antropomorfok, nem körvonalazható, hogy milyen nemzetiséget, vallást vagy identitást reprezentálnak.

Nem azonosíthatók? Emberek, vagy inkább lények…

Ezt nem tudom megmondani. Lebegő lények. Nincs meghatározva a terük, nincs horizont, nincsenek árnyékok. Valahol vannak, de még sincsenek igazán. Arcuk sincs. Csak a maszkoknak van arca. A körvonalaik sem annyira tiszták, és a színük is olyan derengő, és talán egyetlen egy helyen jelenik meg rajtuk ruha. Ahol az egyik figura felteszi a kezét, a nagy, hosszú orrú, finom maszk előtt, az az egyetlen pillanat, ahol emberi jelleget ölt ez az egész.

Miért éppen sárgák?

Ezt a lebegő, fényszerű jelleget próbáltam ezzel is elérni, de utólag jöttem rá, hogy az a sárga, amit használok egyfajta ellenállást vált ki, olyan dolgokkal párosítjuk ezt a színt, amik veszélyesek. Közben ezek a lények teljesen ártatlannak tűnnek.

Előkerül a függöny, mint tárgy és mint motívum, függönyöket látunk a kiállítási térben is. Mi a függöny számodra?

Nemcsak függönyök jelennek meg, hanem falfestés is van, ezekkel próbáltam kitágítani a rajzok terét, és ki bővíteni egy olyan motívummal, ami felbukkan néhány rajzban is. Megjelenik a pepita motívum, sakktábla, egy végtelenített sakktábla. Az emberi viszonyok, helyzetek színtere. A függöny mögött is megjelenik, amivel a teret akartam növelni. A függöny pedig, hogy visszatérjünk a hatalom kérdéséhez, a bezártság, hogy elfüggönyöztük az életünket, leválasztottuk, elzártuk önmagunkat.

Szóval, eltakarás, vagy kitakarás...

Ha megnézed, akkor azt hiszem, látszik a japán jelleg. Norennek hívják azt a függönypárt, amit az ajtók elé tesznek, régebben védelmi funkciót töltött be, védett a széltől, portól, esőtől, most pedig már egy másfajta jelentése van. A másik egy egyedülálló függöny, aminek Rész és egész a címe. Annyiban kapcsolódik ehhez a szituációhoz, hogy a pandémia láthatóvá tette, hogy mennyire összefüggünk, kapcsolódunk egymáshoz. A rész és egész kérdése foglalkoztatott több munkámban is, például az Egy nap és a 24 című ciprusfa objekteknél vagy az Elmozdulás című fém installációban. Ezen a függönyön egy kör jelenik meg, ami több négyzetből épül fel, amik mégis egy egészet alkotnak. Ott a különbözőség, de mégis van egyfajta összetartozás. A függönyök szerintem azért tudnak jól működni a rajzokkal, mert mind a kettő lebegő, nagyon könnyed.

A lebegés és a testetlenség az egész anyagra jellemző.

A függönyök selyemből készültek, könnyűek, áttetszőek is, és ha mögéjük nézel, a falon megjelennek a négyzetek, azaz a négyzetek árnyai, ki rajzolva a háttérben egy önálló világot. Marokkóban készültek kézi szövéssel és festéssel, elég időigényes folyamat során.

A most kiállított anyagnak meddig mutatnak vissza az előzményei a munkáidban? Vagy csak ehhez az említett, speciális időszakhoz kötődik?

Intermédia szakon végeztem a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, kezdetben média installációkat készítettem. 28-29 éves korom körül jött egy válság az életemben, akkor váltottam a rajz műfajára, mert akkor szükségem volt arra, hogy azonnal ki tudjam fejezni azt, ami foglalkoztat. Korábban egy média installáción fél évet vagy akár egy évet is dolgoztam. Elkezdtem egy sorozatot, ami a Magánügy? kiállításon volt bemutatva a Műcsarnokban, 207 rajz drótokra csíptetve. Azokon is ilyen kitalált, egy-egy körvonallal megrajzolt, játékos figurák szerepeltek. Egyszerű kifejezésmóddal jelenítettek meg mindennapi emberi viszonyokat és gondolatokat, néhány figura életén, beállításain és gesztusain keresztül. Petrányi Zsolt volt ennek a kiállításnak a kurátora, és ezzel kezdődött a rajzos időszakom. És akkor még voltak nagy terek is, ahol ki lehet állítani, valamint nagyobb tematikus kiállítások.

Az a térvesztés, ami jellemző az elmúlt évtizedre, befolyásolta a te pályádat is?

Szerintem igen. Nagyon nagy probléma, hogy a középgenerációnak nincs tere, ahol megjelenhetne. Vagy csak minimális. Az én munkáim mostanában inkább kisméretűek, de ez abból is következik, hogy annyit utazom, és ez a legegyszerűbb számomra, ez az a lépték, ami kezelhető, amit magammal vihetek és amin folyamatosan dolgozni tudok.

A Kísérleti szünet c. kiállítás a Kisterem Galériában június 2-ig látható.

A borítóképen Vécsei Júlia és Playground című munkája, a Kiállás minden héten sorozatban. Fotó: Csoszó Gabriella