A Bura Galéria Véget ért a jó élet című kiállítása Farkas Clara munkáiból és meghívott művésztársai alkotásaiból a női identitás, az anyaság, a trauma és a kulturális hovatartozás kérdéseit vizsgálja. Az alábbiakban Pócsik Andrea megnyitón elhangzott beszédét tesszük közzé.

Megnyitó szövegemet a Tér és az Idő szerkesztette, szervezte, talán nem véletlenül, hiszen akinek a munkáját mától itt megcsodálhatjuk, nem képzőművész, hanem filmes hátterű alkotó. Művészi alkatában érzékenysége, a filmes látása, gondolkodása és kivételes szervezői készsége (amely a filmgyártás tapasztalataiból ered) jó arányban egyesül.

csak baktattam, baktattam, baktattam – visszatérő mottó, vagy inkább refrén lesz a szövegemben, idézet egy filmből, Tarr Béla Sátántangójának kocsmajelenetéből, részlet Kelemen, a kocsis (Mihók Barna operatőr, a film társ-forgatókönyvírója) monológjából, amelyben Irimiás eljövetelénék hírét jelenti be. 

Farkas Clara most egy fontos helyen, fontos pillanatban, nem kevésbé fontos művészek közreműködésével lép színre, lép ki a nyilvánosság elé (mi kivételezettek először láthatjuk munkáit).

„Véget ért a jó élet” – hangzik a cím, José Saramago Káin c. regényét idézve, amelynek első fejezetében e szavak kíséretében űzi ki a Teremtő Ádámot és Évát a Paradicsomból. 

Bár az átokként ható kiűzetés mindkettőjüket sújtja, a kiállítás alapján, mivel nőművészek kaptak oda meghívást, itt mégis inkább a nőkre vonatkoztatjuk: „Jól van, mondta az úr, ha így akartátok, legyen így, mától fogva véget ért a jó élet, éva, neked nemcsak felette igen megsokasítom a viselősséged fájdalmait, undorodni fogsz és émelyegni, fájdalommal szülsz magzatokat, mégis epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik terajtad, Szegény éva, jól kezded, nyomorult sors vár rád, mondta éva, …” 

Ezek után a súlyos szavak után, mint Saramago hőse, Káin, én is időben, térben fogok bolyongani. 

Egyrészt azért, mert Farkas Clara életrajza, pályája, mint sok nőművész társáé, a kiállítás fényében politikai jelentést kap, másrészt a hely szelleme is valamiképp erre kötelez. 

S ha már Teremtő, áldjuk az eget, hogy ez a kiállítás a Bura Galéria független terében valósul meg, s bár szervesül a nyolcadik kerületbe, mégsem a Józsefváros „Éljenek a nők!” c. nőnapi ünnepségsorozatának részét képezi.

Mert ha azt tenné, akkor ez is csak egy „sokadik első lépés lenne”, mint ahogyan a kiváló német magyar beás roma képzőművész, André Raatzsch nevezte a roma kulturális intézményesülések sorát.

csak baktattam, baktattam, baktattam

Clarát 2011-ben, az ELTE BTK Média Tanszékén ismertem meg, ahol a doktori kutatásom részekén, egy romaábrázolásról tartottam kurzust, és alapítottam meg a Romakép Műhelyt (ezt többen tudják itt,  kiváló kollégám, Müllner András máig működteti). Az ott zajló beszélgetéseket – akárcsak most – Bordás Róbert, kiváló operatőr barátunk vette fel, ma is elérhetők a YouTube-on. Az első évad után a következőt közösségi filmklubként már együtt szerveztük az időközben összekovácsolódó műhelytagokkal, köztük Oláh Norberttel, ennek a térnek a művészeti vezetőjével. Clara szerepe a közös munkában, nemcsak érdeklődése és személyisége miatt volt különleges, hanem származása miatt is. A romasága felvállalásával és megélésével való küzdelemben – nevezzük így – megjelent kolumbiaisága, és bár tanulmányaiban mindig fontos szerepe volt a kettős identitás megértésének, feldolgozásának, munkáiban (leszámítva a most készülő dokumentumfilmjét) most jelent meg először.

Ennek, úgy vélem, nemcsak politikai jelentése, hanem politikai oka is van. És itt most akkor a Bura Galéria történetére térnék ki röviden. Épp két éve nyílt itt az első olyan kiállítás, az alapító-művészeti vezető Oláh Norbert kezdeményezésére, amely a mai szellemiség jegyében készült: a „Te nem vagy olyan” című, nőművészeket (talán nem véletlenül a most is itt szereplő Balázs Kittit, Horváth Anitát, Galyas Denerák Dórát és Takács Zsófiát) felvonultató tárlatot a remek feminista kurátor, Oltai Kata rendezte. A megnyitón itt György Eszter állt, és a kiváló szövegében ismétlődő, hol számonkérő, hol boldog megnyugvást, megérkezést sejtető „Hol voltatok eddig?” kérdés feltevésével azt hiszem tökéletes értelmezést, kontextust adott az akkor kiállított művekhez. Én magam a Balkonban írott kritikámban Ady Endrére utalva „új időknek új tárlataként” jellemeztem, s mégis győztes, mégis kortárs jelzőkkel illettem azt.

Az anyaság, mint a nőiség egyik meghatározó élménye az akkori tárlaton, akárcsak itt, kiemelt szerepet kapott. Most mégsem oda fogok visszanyúlni, hanem két olyan kiállításélményhez, amelyben a keretezésbeli, a formai és tartalmi párhuzam remélem, szépen kiemeli a Farkas Clara művészi megközelítésében rejlő kortársi szenzitív erőt és eredetiséget. Az egyik a nemrégiben a Trafó Galériában, Tinta a tejben (kurátorok Gadó Flóra és Szalipszki Judit) kiállított Fátyol Viola művekhez kötődik, amelyek a Nyugtalanító anyaság sorozatból származnak. „Folyamatban lévő sorozatában Fátyol Viola nyíltan beszél az anyasággal összefüggésben álló sötét és kellemetlen érzésekről. Saját tapasztalataiból kiindulva, két gyermek édesanyjaként a női test és identitás változásai, valamint az ezzel kapcsolatos megélések érdeklik: Milyen testi és lelki átalakulások mennek végbe a várandósság és a gyermekágy idején? Milyen új feladatok és felelősségek keletkeznek ebben az időszakban?” – olvashattuk a leírásban. Farkas Clara ebbe a megélésbe ágyazza a központi maszk motívum felhasználásával a kettős(magyar roma,  kolumbiai) önazonosság nyugtalanító, konfliktusos kérdéseit. A narratív installáció egy szülés utáni traumaidéző belső monológból és a technikailag összetett installációból áll, a karonülő gyermekét, Henriket ölelő, dél-amerikai maszkot viselő anyaalak, Clara fekete-fehér, fehér-fekete árnyképeiből. 

Ehhez tartozik szorosan formailag, tematikailag a méhszimulációként felépített térben elhelyezett videóinstalláció (Ennek létrehozásában édesanyja is részt vett, mint ahogyan  a szobor eredeti  horgolt símaszkja is tőle származik. A zene pedig Bálint, Clara párjának a munkája.)

A videón egy lézeres tetoválás eltávolítást láthatunk. Clara tarkójára, kolumbiai nagymamája, Micaela halála után tetováltatta annak nevét, a fizikai távolság, a fájdalom és a részvét jeleként. Az eltávolítás aktusa, annak művészi megformálása a javítás egy sajátos módja. Itt most a Ludwig Múzeum jelenleg is látható Golden Repair – Finom illesztések című kiállítás (kurátorok Dabi-Farkas Rita és Popovics Viktória) egyik munkájára utalok. Czene Márta Törések és illesztések c. művéről van szó, az alkotó szavait idézve: „A videó fő motívuma apai nagyanyám, Hikádi Erzsébet festőművész hagyatékában megmaradt, darabokra tört korsó, amit a törések után nagyanyám késő öreg korában, keze és szeme képességeihez mérten, újra és újra megragasztott. A videón ezt a tárgyat forgatom, miközben nagyanyám leveleit olvasom sorsának törésvonalairól, ahogy a nála sokkal elismertebb Czene Béla feleségeként a férjnek szánt ütéseket, a történelem és a női sors nehézségit tompította.

Végül, ennek a mintának elutasításaként, Ai Weiwei gesztusát idézve, elejtem a korsót. Sokszor látszólag segít az emlékek javítgatása, az elfelejtés és szépítgetés, de a valódi gyógyulás inkább radikális változásokból ered.”

Farkas Clara munkájában az identitáselemekként fellépő, képzeletünkben, akárha emlékeinkben megjelenő szereplők, nem elbeszélt történetekben lépnek színre, hanem testélmények, sűrű, intenzív érzelmek kiváltóiként.

csak baktattam, baktattam, baktattam

Farkas Clara, azzal, hogy megszólította, és ilyen csodák létrehozására inspirálta művésztársait, a közösség erejét is megjelenítette. Így gyümölcsözött a közös alkotófolyamat bátor, nem opportunista, világpolgári szellemiséget, nem provincialitást sugalmazó műveket. Ezzel létrehoz egy olyan glokalitást, amelynek megteremtésére Magyarországon bár sokan törekednek, hitelesen még nagyon-nagyon kevesen képesek.

A kiűzetés megtörtént. De azzal a történet még nem ért véget. 

Balázs Kitti, Dankó Boglárka, Farkas Alíz, Galyas Denerak Dóra, Horváth Anita, Takács Zsófia, Várhelyi Valentina és a velük közreműködő Coulibaly Miriam – és a voltaképpen kurátorként, művészként, Ilona és Micaela unokájaként, Clara Ines lányaként, Henrik anyjaként elsőként megnyilatkozó Farkas Clara kiállítását ezennel megnyitom.