​​Képzeljünk el egy vihart, amely megváltoztatja bolygónk mágneses mezejét és elpusztítja az elektromos hálózatokat, haszálhatatlanná téve a digitális technológiát. Hogyan alakulna át az élet a földön, és mi lenne a művészet szerepe egy ilyen kataklizma után? Miként alakulna át eddigi értékrendünk? A  Napvihar X című kiállítás tizenegy alkotója ennek a szimbolikus traumának a feldolgozására keres megoldásokat a Mymuseum Gallery-ben, még április 20-ig. 

Érdekes felvetés ez épp egy olyan galériában, amely kifejezetten a digitális művészet felé fordult. A Mymuseum Gallery változatos technológiákkal kísérletező alkotókkal dolgozik együtt és felületet biztosít, hogy munkáik a műtárgypiacon is megjelenhessenek. A most záruló Napvihar X is a digitális médiumhasználat tág spektrumát vonultatja fel, jelen van a videóművészet, a grafika, a fotográfia és az installációs művészet is, hogy az antropocén kor jellegzetes problémáit, ember és természet viszonyát, a digitális túlfogyasztást és az elembertelenedés jelenségét mutassa fel. A csoportos tárlat fiktív szcenáriója szerint a Nap, ebben az elképzelt, disztópikus jövőben 11 éves ciklusokban változik, működését napkitörések, napviharok kísérik, az elektromágneses robbanások, melyek az égitest felszínéről indulnak, űrvihart képezve landolnak a Föld felszínén, így mérve végzetes csapást a technológiai civilizációra. Az egyén az események passzív elszenvedője lesz, képtelen befolyásolni a körülötte zajló eseményeket. A kiállított művek a jelenből kiindulva segítenek szembenézni e spekulatív helyzettel, a jövő kihívásaival, hiszen ahogy Fülöp Tímea, esztéta, elméleti szakíró is hangsúlyozta megnyitóbeszédében, “Katasztrófa az, amit annak gondolunk.”

A digitális túlfogyasztás jelenségét mindannyian érzékeljük hétköznapjainkban, eszközeink, applikációink folyamatosan lekötik figyelmünket, nehéz kikapcsolódni és monitorok nélkül érzékelni a valóságot. Lázár Dóri aktuális divathullámok által generált munkáit egyaránt jellemzi az interdiszciplinaritás és az irónia. Az elektronikus eszközöket ért katasztrófa utáni időket is humorral közelíti meg Security camera obscura című projektjében, mely a biztonsági kamerák működésével foglalkozik: a digitális kontroll szerkezeteit camera obscurává alakítja, így helyezi újra működésbe őket a nyilvános térben. A szerkezetek ugyan megtartják eredeti funkciójukat, de képrögzítő képességük lényegesen megváltozik. Martinkó Márk is interdiszciplinárisan közelít témájához, élesre húzza a határt ember és természet között: Blow Up című anyaga pszeudo-tudományos eszközökkel vizsgálja a körülöttünk lévő világot, mesterségesen tervezi meg a természetes valóságot.

Németh Domonkos Tamás is a természet megfigyelésére keres szokatlan megoldást: faleveleket szkennel be, majd az így kapott részletes reprodukciókból térképet készít. Az apró részletek felnagyításával léptékváltásra, az organikus utak felfedezésre invitálja a befogadót. Ákos Levente Odú Projektje annak példája, hogy hogyan használhatjuk a technológiát a természet relációjában – egyben pedig ő is az egyszerűbb és fentarthatóbb tehcnológiai felé keresi a megoldást. Saját készítésű fényképezőgépét az odvas fák sötét üregeiből alakította ki, hogy az odú nézőpontjából képezze le annak környezetét. A korai camera obscura elvét alkalmazva teljesen kihagyja a digitális képalkotási technológia mára természetessé vált használatát. Vadászi Zoltán a művészet és a tudomány határterületeire, a képalkotás technológiai változásaira fókuszál. Sorozataiban gyakran az orvoslás és a biotechnológia eszköztárát használja fel a képalkotáshoz, a fényképezés hagyományosan elfogadott folyamatát alakítja át. X190 című munkájában megfordítja a fejlődés irányát és űrszondák digitális képét viszi át egy materiálisabb hordozó, a polaroid felületére.

A kiállítás többi munkája a technológiafüggő kultúra után kialakuló új életmód minőségét keresi, ahol már digitális eszközök nélkül kell élni és együttélni környezetünkkel. Ehhez adnak iránymutatást Üveges Mónika, Bányász Anna, Szécsi Noémi és Piti Marcell művei. Üveges jellemzően természetes és mesterséges anyagokat vegyít, hogy posztantropocén kori, hibrid élővilágot teremtsen. Flor de Coco című installációja ezúttal az emberi bőr és a biolumineszcens gomba közötti hasonlóságot keresi, hogy a kölcsönös szimbiózis ideáját valósítsa meg emberek és gombák között. 

Bányász Anna Már a jövő sem a régi című diplomamunkája a gazdálkodó életmód szokatlan reprezentációja. Absztrakt tehénportréi lelassítják az időt és az állatok bensőséges világát kutatják. Szécsi Nem eshet örökké című sorozatának központjába olyan nők állnak, akik hisznek a szertartások erejében, így a boszorkányság ősi, mágikus természetvallásában keresnek megnyugvást, építenek összetartó közösségeket. Piti Marcell Maga ura című olyan alternatív életformákat mutat be személyes történeteken keresztül, amelynek szereplői hátrahagyva városi életüket, egy tudatos és független természet közeli életmód kialakítására törekednek. Rajnai Ákos képzőművész, fotográfus módszere a meditatív megfigyelés. Substance című videóinstallációja hétköznapi tárgyakat épít fel és bont le aprólékosan, hogy figyelmesen tekintsük meg a rohanó világban elvesző részleteket. Isabel Val videómunkája a tengereket mint legősibb, természetes létezőket állítja párhuzamba az emberben zajló belső, lelki folyamatokkal. Alkotásában egy hullámot követne végig a partról, a kamera azonban megsérül, a filmkockák pedig megsérülnek. A technikai probléma így az emberi dimenzióba átemelve a transzcendens metaforájává válik.

Napvihar X
MyMuseum Gallery
március 17. – április 20.