Lopott időben, altatás után, kora hajnalban, vonaton, vagy épp játszóterezés közben a Jelenlétem evidens című kiállításról gondolkodom. Tele vagyok ambivalens érzésekkel, ráadásul az idővel és a szerepekkel is folyamatosan zsonglőrködöm. Rossz anya vagyok-e, hogy cikket írok az anyaságról, amikor a gyerekeimmel is lehetnék?

Lemaradok-e intellektuálisan, elszalasztom-e a szakmai lehetőségeket – és a határidőket –, ha naponta csak fél órát tudok dolgozni? A gondoskodás egyet jelent az önfeladással? Anyaként megőrizhető-e az önazonosság, halmozható-e az identitás? Végre egy kiállítás, amely húsba vágó kérdésekre tapintott – a szakmai és a személyes érintettség neuralgikus pontjain.

Hogy egy adott társadalomban milyen az anyaságról uralkodó kép, ahhoz a vizuális kultúra is nagyban hozzájárul. Mit sugallnak a köztéri szobraink, az utcai plakátok, a politikai célú hirdetések, a filmek, milyen trendek uralkodnak a közösségi médiában és –  nem utolsó sorban –, hogy mit látunk a kiállítóterekben és az múzeumokban? Kinek a feladata, hogy ezt a kulturálisan, társadalmilag és politikailag konstruált képet differenciálja és párbeszédet kezdeményezzen róla? A Deák Erika Galériában megvalósult kiállítás ebből a szempontból erőteljes állásfoglalás, társadalmi-politikai és művészeti-szakmai szinten egyszerre fogalmaz meg kritikát, miközben rámutat az anyasággal kapcsolatos érdemi párbeszéd fájó hiányára is.   

A kiállítás talányos felütéssel indul, Szabó Eszter A here elhagyása (2017) című animációjában a patriarchális társadalmi berendezkedés esszenciája sűrűsödik egy mindössze pár perces videóba. A munkának látszólag semmi köze az anyasághoz, egy nő sziszifuszi küzdelmét, bukásait és újra-nekirugaszkodásait látjuk, súlyos (here)zacskókat húz maga után, majd egyszer csak a patriarchátus terhét hátrahagyva folytatja útját. A jelenet tökéletesen rezonál az Adrienne Rich angol feminista szerző Of Women Born: Motherhood as Experience and Institution (1976) című nagy hatású könyvének alapvetésével, melyben az anyasággal kapcsolatos kritikai diskurzus alapjait fektette le. Rich megkülönbözteti az anyaság patriarchális intézményét (motherhood), mely egy elnyomó, kontrollált elvárásrendszerre épül, szemben az anyaság megélt tapasztalatával (mothering), mely a felszabadulás és az ellenállás terepe. A Jelenlétem evidens című kiállítás fókuszában a megélt anyaság (lived motherhood) heterogén tapasztalata és az anyaság merev intézményének felforgatása áll.

A kiállításon szereplő munkák műfaji szempontból széles skálán mozognak, a klasszikus olaj vászon festménytől, a fotón, installáción, művészkönyvön át a rövidfilmig. Oltai Kata kurátor nagyvonalú merítése a vizuális kultúra majd minden szegmensére kiterjed, de nemcsak a műfaji hierarchiákkal számol le, hanem a konvencionális művész-szereppel is. A kortárs művészeti szcénában ismeretlennek számító, határterületeken dolgozó alkotókat jól ismert hazai és külföldi művészekkel együtt szerepelteti a kiállításban. Kölcsey Sára negyedik gyermeke megszületése után kezdett fotózni, képzettség és előismeret nélkül. Azóta dokumentarista stílusú esküvő- és családfotókat készít, beállított jelenetek és mesterségesen kreált, cuki sablonok nélkül.

A vizuális klisék helyett a hétköznapok banalitását, őszinteségét keresi, az anyaság és a párkapcsolatok nyers, olykor abszurd valóságát kapja lencsevégre. Anti-képei leleplezik az anyaság hamis reprezentációját, azokat a közösségi médiát uraló mainstream vizuális tartalmakat, amelyek erősen torzítják a valóságot. Ugyancsak négy gyerek édesanyja Magyarósi Éva animációs művész, nem mintha a gyerekek száma bármit is jelentene ebben a kiállításban. Hacsak azt nem, hogy selyempapírra készült finom rajzai – amelyek a galéria üvegablakát is birtokba veszik és megnyitják a teret az utca felé – egy készülő nagy mű teljes értékű fragmentumai. Ez a gesztus a művészeti szcéna teljesítmény- és profitorientált felfogásával is szembe megy, bátran vállalja, hogy maga az út, az alkotás folyamata, a „work in progress” állapot is lehet bemutatásra érdemes.  

Az idő, az időhiánnyal való folyamatos küzdelem, az alkotói és gondoskodói tevékenységek összecsúszása több munkának is mozgatórugója. Klenyánszki Csilla Pillars of Home című fotósorozata a kisgyerekes hétköznapok kiszámíthatatlanságát, az érzelmi és fizikai instabilitást, az egyensúlykeresést jelenítik meg. A kisfia extrém rövid alvásidejében készült balanszírozó szobrai a (férfiak által dominált) magyar neoavantgárd művészet tárgyhasználatát is megidézik (Jovánovics György: Mennyezetreszorító szerkezet, 1971). Az alkotás egy művész-anya esetében azonban messze túlmutat a konceptuális művészet immanens kérdésein, sokkal inkább az élet (gyerekkel) és kényszer (alkotási vágy, időhiány) szülte tevékenység. Az idő múlása, az öregedés és az anyai gondoskodás ciklikussága a témája Magdalena Wosinska lengyel származású Los Angelesben élő fotós Mamusia című sorozatának. A másokról való gondoskodás nemcsak egy új élet születésekor, az anyává váláskor, hanem az élet végén, a saját szülő haláláig ápolásával is visszatérhet. Míg egy újszülöttről való gondoskodás rítusai (pelenkázás, etetés, fürdetés) evidensnek számítanak, az idős, beteg test ápolásáról fájóan hiányos a tudásunk. Wosinska törékeny, gondoskodásra szoruló édesanyját ábrázoló fotója Gáldi Vinkó Andi képeivel kerül közös vizuális nevezőre, aki anyaságán keresztül jutott el az édesanyjához való viszony, az öregedés és saját kettős (anya és gyermek) pozíciójának reflektált bemutatásáig.

A kiállítás az anyasághoz tapadó ambivalens érzések és tabuk széles spektrumát vonultatja fel, ennek az „életre szóló kalandnak” a nehézségeit, mindennapi küzdelmeit szólaltatja meg. Azokat a hangokat, amelyek a társadalmi normalitás felszíne alá vannak szorítva vagy mély hallgatásba ágyazódnak. Diana Karklin UNDO Motherhood című művészkönyve ellentmondásos és kényelmetlen témát boncolgat: az anyaság megbánását, a gyerekvállalás megmásíthatatlan, egész életre szóló következményeit. A képekkel és vallomásokkal illusztrált könyv az anyai és szülői szeretet komplexitását hét fejezetben meséli el, hét különböző országból származó élethelyzeten keresztül. Olyan nők történeteit olvashatjuk, akik kihagyták volna az életükből az anyaság megtapasztalását, vagy akik nem tudtak megfelelni a társadalom által előírt és elvárt anyaszerepnek. Karklin kíméletlenül mutat rá a anyaság szentimentális mítoszának negatív következményeire, mely már gyerekkortól ebbe az irányba – mint a nőiség kiteljesedésének egyetlen lehetséges útjára – tereli a lányokat. A hét különböző érzelem címét viselő brosúra (Anger, Fear, Isolation, Exhaustion, Guilt, Resignation, Acceptance) egy átfogó címmel (UNDO Motherhood) és közös borítóban a kiállítás egyik legkülönlegesebb műtárgya.

A postpartum időszak testi és lelki változásairól, a hormonok és a kimerültség okozta érzelmi viharok és a libidó ingadozásairól szól Christen Clifford feminista művész, író és kurátor BabyLove című sokkolóan őszinte esszéje. A rizográf technikával készült limitált példányos kiadvány – melyet tizenöt évvel később egy utószóval egészített ki – az anyaság és a szexualitás körüli hosszú évtizedes hallgatást töri meg. Az elmúlt időszakban végbement egyfajta paradigmaváltás, ami a női (és anyai) test felszabadítását illeti, a haza képzőművészetben azonban ezek a nyílt, tabudöntő hangok hiányoznak, vagy (értő befogadás hiányában) csak elszigetelten vannak jelen. Fajgerné Dudás Andrea több éve konzekvensen feszegeti a hagyományos nemi szerepeket és az ebből adódó elvárásokat, olyan témáknak is hangot adva, mint a meddőség, mesterséges megtermékenyítés, a mellrák vagy a szoptatás. A kiállításon szereplő festménye a házasság (patriarchális) intézményét fricskázza, sőt a művészettörténet évszázados ábrázolási hagyományának is nekimegy, felcserélve a művész-múzsa szerepet saját férje áll számára modellt, ráadásul porszívóval a kezében. (Kompromisszum I, 2014)

A figurális, fotografikus és szöveges reprezentációkon túl van egy nem-ábrázoló, absztrakt oázis a kiállításban. Horváth Lóczi Judit munkássága a konstruktív-geometrikus hagyományhoz kapcsolódik, melybe egyéni látásmódjával, új hordozókkal és technikákkal kísérletező szemléletmódjával egy újszerű női érzékenységet visz. A Try to be a Good Mother című sorozat az anyaság érzelmi komplexitását geometrikus formákból építkező kompozíciókban foglalja össze.  

Ahogy a feminizmus sem engedheti meg magának, hogy csak a fehér, heteroszexuális, középosztálybeli nők tapasztalataival és problémáival foglalkozzon, úgy az utóbbi évtizedben formálódó maternal studies-ba már beépült az interszekcionális nézőpont. A magyarul metszetelméletnek fordított elmélet és módszer lehetővé teszi a többszörösen marginalizált társadalmi csoportok és hibrid identitások vizsgálatát. Oláh Mara (Omara) szerepeltetése a kiállításban ebbe az irányba tesz egy határozott lépést, hogy tovább árnyalja az anyaság hazai társadalmi megítélését. A roma nőket sújtó rasszista és szexista előítéletek mellett a cigány anyák azért is stigmatizáltak, amiért sok gyereket hoznak a világra, akikre a többségi társadalom teherként tekint. Omara saját élettörténetét és lányát teszi meg képei főszereplőjévé, a romaként, nőként, egyedülálló anyaként átélt megaláztatásoknak ad hangot. A festményein olvasható ironikus mondataival a mindennapi szexizmust, a strukturális erőszakot és a hazai társadalom előítéletes gondolkodását leplezi le, miközben az anyaság hegemón reprezentációját is kikezdi.

Oltai Kata kurátor évek óta konzekvens kurátori (értelmiségi) attitűdöt képvisel, nemcsak társadalmi-politikai témákat hoz be a kortárs képzőművészet egyre szűkülő terébe, hanem a közösségi média platformokon szélesebb közönséghez is eljuttatja azt. A Jelenlétem evidens című projekt jóval több egy kereskedelmi galériában rendezett nemzetközi csoportos kiállításnál: diszkurzív oázis, amely önreflexióra sarkall, szembesít, megerősít és folyamatos aha-élményt nyújt (nemcsak) nőknek, gyerekkel vagy gyerek nélkül.

Jelenlétem evidens
Deák Erika Galéria, július 29-ig

Borítókép: Kölcsey Sára: Vigadalom. Fotó: Gyuricza Mátyás