Tavaly nyáron a Vanilla Sky tizenöt fős járatával érkeztem meg Tbiliszibe. Ez volt a legegyszerűbb út Georgia fővárosába a Nagy-Kaukázus észak-nyugati részén fekvő Szvaneti tartományból, ahol addig túráztam. Július 6. volt, eredetileg egy nappal korábban utaztam volna, mert 5-én tartották az első Tbiliszi Pride felvonulást, de akkor nem indult gép Mesztiából. Sőt, egy vihar miatt néhány napig nem volt áram és internet sem a környéken.

A leszállás után kaptam csak meg az üzeneteket az ottani barátoktól, hogy a 38 fokos hőség ellenére ne menjek az utcára rövidnadrágban. Az előző napi felvonulást pedig nemcsak hogy le kellett fújni az ellentüntetők miatt, de az ortodox egyház által hergelt, vidékről toborzott és szélsőjobboldali csoportok ámokfutásában többen megsebesültek. Egy újságíró pedig, Lekso Lashkarava az életét vesztette. A homofób tüntetők ugyanis több emberre rátámadtak, akik szerintük nem feleltek meg a heteroszexuális férfiideálnak, legyen annak fülbevalója vagy festett haja. Nem is olyan rég még Budapesten is kiverte a biztosítékot, ha valaki “buzisan” öltözött. Furcsa volt megint ebbe a valóságba csöppenni.

Georgiáról – a szovjet időkben Grúziáról – sokféle kép él a nyugati köztudatban. A Szovjetunió széthullását követő, máig megoldatlan határmenti konfliktusoktól kezdve, a világ kifutóin jól szereplő posztszovjet divaton át, a queer technóig, a dél-kaukázusi ország neve a legkülönbözőbb témák kapcsán merülhet fel. A főváros különleges, ellentmondásokkal teli karaktere mintha épp a tradíciók és a hozzájuk kapcsolt konzervatív értékrend máig fojtogató jelenlétéből adódna. Látható ugyanis, hogy mindez a fiatal művész generációt egy megalkuvást nem tűrő, forradalmi kortárs kultúra megteremtésére ösztönzi.

Csak, hogy érthetőbb legyen a helyzet: míg egy felmérés szerint a lakosságnak csupán a 27%-a tartja fontosnak az LMBTQ+ jogokat, Irakli Garibashvili miniszterelnök a Lashkarava halálát is eredményező pogromért a Pride szervezőit teszi felelőssé a nyilvánosság előtt. Ezzel párhuzamosan Tbiliszi divat, művészeti és zenei közössége a város underground klubjaiban, mint amilyen a Cafe Gallery, a Success, a Drama vagy a Bassiani, a radikális önkifejezés, a kreativitás, az együttlét és a szexualitás megélésének utópikus tereit hívják életre, egy másfajta jövőképet felvázolva, mint amit a konzervatív vezetés számukra elképzelt. A világjárvány idején, amikor minden szórakozóhely bezárt, és nem volt hol összegyűlniük azoknak, akik nem felelnek meg a hagyományos társadalmi és/vagy nemi sztereotípiáknak, különösen érzékelhetővé vált ezeknek a kluboknak a jelentősége.

A queer jelenlét már az orosz forradalom előtt is fontos része volt Tbiliszi kultúrájának. Gondoljunk például a kinto-kra, akik a századfordulón olyan, a társadalom által megtűrt homoszexuális férfiak voltak, akik mutatványokkal szórakoztatták a járókelőket. A várost a huszadik század elején a melegek legkedveltebb úti céljaként tartották számon a Szovjetunióban. Tbiliszit választotta otthonául Szergej Paradzsanov örmény származású filmrendező is, akit a szovjet hatóságok később biszexualitása miatt börtönöztek be, ezzel voltaképp derékba törve a világhírű alkotó karrierjét.

A queer vágyak a sötétség évtizedében, vagyis a polgárháborús kilencvenes években is képesek voltak utat törni maguknak: amíg az utcákon borús hangulat uralkodott, addig fiatal művészek egy csoportja az Aura klubban drag show-kat, táncelőadásokat és avantgárd divatbemutatókat szervezett. A vendégek, gender-bending jelmezeiket elfedve, hosszú lódenkabátban érkeztek az akkori Köztársaság tér (ma: Első Köztársaság tér) alatti átjáróba, az arcukat pedig vagy nagy kapucnival takarták el vagy a helyszínen sminkeltek.

Két héttel a Pride előtt nyílt a Blue című kiállítás az Artarea galériában, egy nagyobb projekt részeként, amelyben a 2013. május 17-i eseményekre emlékeztek, vagyis amikor a Homofóbia, transzfóbia és bifóbia világnapján szervezett demonstráció résztvevőit tüntetők támadták meg Tbilisziben. A Blue, amely a queerség és a melankólia viszonyával foglalkozott, a Fungus nevű intrediszciplináris művészcsoport első fizikai térben is megvalósult projektje volt. Az egyébként amorf szerveződést öt alkotó, David Apakidze, Mariko Chanturia, K.O.I, Uta Bekaia és Levani Mindiashvili kezdeményezte 2020-ban, olyan művészekkel kiegészülve, mint például God Era, Aka Prodiasvhili, Solomon Aphroditus vagy Andro Dadiani.

A javarészt pályakezdő alkotókat tömörítő csoport több szálon kötődik a város élénk klub szcénájához, és a divat, a performansz, a médiaművészet, valamint a költészet területeit egyaránt lefedi. Létrejöttük apropója egyébként a két évvel ezelőtti Mercedes-Benz Divathét volt, ahol egy előadást valósítottak volna meg, ám a járvány miatt ez elmaradt. Ehelyett egy Instagram oldal jött létre, ahol queer művészek munkáit mutatták be. Az elmúlt évben több kiállításuk is volt közösen, például Kijevben és a Grúzia déli részén található Kakhetiben. Legutóbbi projektjük, a posztszovjet régióban az imperializmus és a queer kultúra kapcsolatát vizsgáló Smash, amely egyúttal az orosz-ukrán konfliktusra is reagál, pedig múlt héten nyílt a Fungus Art Gallery-ben.

A galéria a queer közösség egyik fontos vívmánya az elmúlt évben, és a Reconnextion nevű nagyobb projekt része, amely művészek, kutatók, társadalomtudósok és publicisták együttműködéseként a (queer) közösségi és művészeti élet újraélesztését tűzi ki célul a Covid-19 járvány utáni időszakban. A Fungus mellett más queer-feminista csoportok is bele tartoznak, például a Horoom Nights nevű bulisorozat szervezői kollektívája. A Fungus Art Gallery pedig az újonnan átvett és felújított belvárosi székhely, a “House of Reconnextion” földszintjén helyezkedik el. Most, hogy újraindult az élet, azonban nemcsak közösségépítésre, de kulturális tudástermelésre és kutatásra is nagy hangsúly helyeződik. A már említett David Apakidze két művészettörténész, Ketevan Shavgulidze és Nikoloz Nadirashvili közreműködésével épp egy publikáción dolgozik, amely a grúz queer művészet elmúlt száz évét mutatja be. Innen most különösen inspiráló nézni, ahogyan egy ellenkultúra, amely a gombákhoz hasonlóan “méreggel táplálkozik”, “sötét és nyirkos helyeken növekszik”, képes áttörni a falakat és felhívni arra a figyelmet, hogy mindannyiunk gyökerei ugyanabba a földbe vezetnek.