“Nem önmagában a keletiségről van szó, hanem arról, ami itt történik.” Laura Naum és Petre Mogos, KAJET magazin
Valahová a képzőművészet és a tudományos gondolkodás metszéspontjára helyezi magát a KAJET című folyóirat, amelyet két elkötelezett bukaresti szerkesztő, Laura Naum és Petre Mogos indított el néhány éve. Öt lapszám jelent meg eddig, mondjuk úgy, öt kötet, de a KAJET máris Európa-szerte ismert, sőt, az egyik legismertebb és most a leginkább felkapott magazin lett ebből a térségből.
Valószínűleg azért, mert mindegyik lapszám gondosan tervezett és nagyon izgalmas, egyedi vizualitású, és persze főként azért, mert a KAJET egyes tematikus lapszámai egy a „Kelet” fogalmához való új, saját viszonyulást rajzolnak ki. „A fetisizálás elég nagy probléma. Vagyis a Kelet kurátori megkonstruálása a nyugati tekintet számára. Mi megpróbálunk nem beleesni ebbe a csapdába” – mondja erről Petre Mogos.
A KAJET (a cím a fracia a cahier, vagyis füzet szóból jön) legutóbbi lapszámát, az Easternfuturism tematikus számot Budapesten, az ISBN-ben mutatták be a készítők. Ekkor határoztuk el, hogy beszélgetni fogunk, de erre végül is csak március második felében került sor. Igen, a háború miatt, hiszen Oroszország éppen akkor támadta meg Ukrajnát, amikor Laura és Petre Budapesten töltött egy hetet a Dot-To-Dot kurátori rezidencia programjának keretében. Hirtelen leblokkoltunk, ahogy ezt az itt olvasható szövegben Petre Mogos is elmondja – aztán amikor hetekkel később beszélgetni kezdtünk, nem indíthattunk mással, mint a háborúval, amely megint alapvetően rendezi át azt, amit a Nyugat a Keletről gondol, amit a Kelet önmagáról hihetett 1989 óta, és amit itt, Keleten gondolunk arról, ami tőlünk méginkább keletre van.
A KAJET nem állítja magáról, hogy független lap, az independent fogalmával nem operál, viszont a két szerkesztő megélhetése független a laptól, ezt saját bukaresti könyvesboltjuk, a Dispozitiv biztosítja. A KAJET mellett egy magazint is kiadnak, The Future of… címmel, ebből a legutóbbi a The Future of Nostalgia címet viseli, amely nyilván nem véletlenül idézi az orosz Svetlana Boym azonos című, 2001-es könyvét. A beszélgetésünkre március közepén, Zoomon került sor.
Lehetetlen nem azzal kezdeni most, ami az aktuális helyzet itt, Kelet-Európában. Milyen érzéseitek vannak ezekben a hetekben, illetve az, ami történik, hogyan írja át számotokra a “Kelet” jelentését?
Petre Mogos: Azt hiszem, hogy most kissé fölöslegesnek érezzük azt, amit csinálunk. Van egyfajta leblokkolás, dermedtség. Azt a kérdést tesszük föl magunknak, hogy milyen etikai megfontolások merülnek most fel egy olyan lapnál, amelyik éppen a Kelet fogalmával és ideájával foglalkozik, azt próbálja kritikusan megközelíteni.
Hogy valóságnak tekinthetjük-e még egyáltalán? Vagy mesterségesen létrehozott koncepció? Lehet még kezdeni vele valami értelmeset? Szóval, most azon gondolkodunk: képesek vagyunk-e beszélni valamiről, amibe ennyi érzelmi energiát tettünk, anélkül, hogy érzelgősek lennénk?
Éppen Budapesten voltunk, amikor ez az egész elkezdődött. Eredetileg cikket akartunk írni a budapesti utunkról, de eddig semmit sem tudtunk csinálni. Persze, nem ez a legfontosabb most, de mégis, egyszerűen képtelenek vagyunk normális működésre. Ez van. Ugyanakkor hatalmas tragédia zajlik, és nekünk is össze kell szednünk magunkat, hogy tehessünk valamit. Kapcsolatba léptünk néhány művészkollektívával Mariupolból, akikkel együtt dolgoztunk, úgyhogy, most benne vagyunk a sűrűjében: hogyan tudnának ők onnan kimenekülni, miket próbáltak meg, meddig jutottak el, hol vannak most éppen. Nomád kollektíva, szó szerint underground helyzetben. Nagyon nehéz az egész. Egyikünk sem hitte, hogy ez valóban megtörténik.
Laura Naum: Azért, hogy valami pozitívat is hozzátegyünk: érezni, hogy mindegyik környékbeli ország, tényleg mindenki tett valamit a menekültekért, és megint létrejött egyfajta közösség-érzés, a szolidaritás érzése.
PM: Talán a közös történelem jött elő, a hasonló módon átélt dolgok köszönnek vissza. Persze, nyilván együtt erősebbek tudunk lenni, mint elszigeteltségben. Az apró kezdeményezések sokkal hatékonyabbak tudnak lenni, mint amit a kormányok csinálnak. Mert igazából a kormányzatoknak kellene hatékonynak lenniük, ez lenne a dolguk. De ehelyett azt látjuk, hogy képtelenek bekapcsolódni a folyamatokba.
LN: A civil szervezetek rögtön léptek, ők segítettek az embereknek az elmúlt napokban. Kint voltunk mi is az ukrán-moldáv határon a napokban.
PM: Én onnan származom, Galatiból. Ez a város Románia, Moldova és Ukrajna találkozási pontjában van, a szüleim ott élnek, Románia dél-keleti részén. Visszatérve az etikai dimenziókhoz: nem érzem azt se helyesnek, hogy arról beszéljünk, mi mit tettünk másokért. Némileg önzőnek tűnik ez most. Valójában magunkért tesszük. Vagy csak túl kritikusak vagyunk magunkkal? Ami meg a keletiséget illeti, azért is nehéz most erről gondolkodni, mert nem könnyű most olyan információkhoz jutni, amelyek valóságtartalma egyértelmű. Az első napokban például olvastuk, hogy Nagy-Britannia, amely ugye nem tagja már az EU-nak, ötven hivatalos vízumot ad ukrán menekülteknek. Ötvenet. Szóval, miközben látod, hogy brit állampolgárok is kiveszik a részüket a segítségnyújtásból, őrület, hogy jönnek ezek a felemás és késői reakciók olyan kormányzatok részéről, amelyeknek egyrészt az a dolguk, hogy megvédjék az embereket, másrészt meg is volna hozzá az erejük. Nem akarom a dolgot beleerőltetni ebbe a bináris, Kelet-Nyugat diskurzusba, de mégiscsak elképesztőek ezek az elégtelen reakciók, vagy inkább semmilyen reakciók.
Hogyan reagált a ti városotok, Bukarest? Már csak azért is kérdezem ezt, mert nálunk azért jóleső volt látni, hogy 12 év masszív anti-migrációs kampánya után, amikor kegyetlen üzeneteket plántáltak az emberek fejébe, mégis, mennyire sok városlakó, mennyire gyorsan és hatékonyan szervezte meg a segítségnyújtást, az állam helyett. Azokkal a civil szervezetekkel együtt, amelyeket a kormány megpróbált végképp leradírozni az elmúlt évtizedben. Mi a helyzet Bukarestben?
PM: Ugyanez. Amit említettünk is, érződik az összetartozás szelleme, közös harc valami ellen. Ezt éreztük Budapesten is. A valami ellen való kiállásnak van egy pozitív aspektusa is, ez most Bukarestben is megvan. Nyilván mindenhol megjelent egyfajta ijedtség azzal kapcsolatban, ami történik. De közben megnőtt a nyitottság, a készség a közös cselekvésre, mikroszinten is. Ebben rejlik egyfajta méltóság is. A szendvicskészítéstől a szimbolikus gesztusokig – amiknek én amúgy nem vagyok nagy rajongója –, mindennek megvan most a jelentősége. Most fontos az egyértelmű kiállás. Mi is kritikusai vagyunk a Facebook-képek lecserélésének, az olyan szankcióknak, mint Oroszország kizárása az Eurovízióból, az olyan nagy cégek kivonulásának, amelyek azért tehetnének ennél többet is, de mindegy, ez is elindít most valamit, legalább vitákat.
Nálunk a bojkott kérdése például nemigen merült föl. A kulturális intézmények nem terveznek ilyesmit, nem tudni arról, hogy az orosz állami partnerekkel való projekteket felfüggesztenék. Erről még vita sem zajlik.
LN: Romániában a Facebook posztokon kívül a köztévében is szó van ilyesmikről, mi láttunk is nemrég egy vitát, ami pontosan erről zajlott.
PM: Egy tévéshow-ban, amelyben van egy moderátor és hat vendég. És a kérdés pontosan ez volt: bojkottálni kell-e az orosz művészeket, vagy sem? Meg is voltam lepve, hogy erről van szó és nem egy nagyobb politikai kérdésről. Ha van válasz, akkor leginkább az lehetne, hogy ezekben a kérdésekben az árnyalatokat figyelembe vevő megközelítésre van szükség.
LN: Itt az jött ki a végén, hogy azokat a művészeket, akik támogatják az orosz kormányt, bojkottálni kellene. Meg kellene nézni a hátteret.
Ez azért nem egyszerű az orosz kontextusban, mert a rezsim elleni kiállásnak Oroszországban nagyon komoly veszélyei vannak. A háború elleni állásfoglalás börtönt von maga után. Szóval, nehéz itt általánosítani.
LN: Valóban, de aki bojkottál, az nem az emberek ellen teszi, hanem inkább a kormányzat ellen. Kívülről nyomást gyakorolni az ottani emberekre, hogy tüntessenek, viszont azért problematikus, mert aki tüntet, azt ott bebörtönzik. Nagyon nehéz ilyen helyzetben dönteni, kívülről morális ítéleteket alkotni pedig könnyű.
PM: Harminc évvel a kommunizmus bukása után megint arról beszélgetünk, hogy mit jelent az ellenállás. Eközben éppen a kommunizmus után nagyon sokan szerették volna úgy beállítani magukat, hogy minden, amit ők akkor tettek, az ellenállás volt, szabadságharc. Ami szerintem nagyon káros. Mint ahogy az is káros, hogy egyként elítéljünk mindenkit, aki nem szólalt meg, vagy valamiképp a rezsim része volt, vagy éppen kollaborált. Nem védem őket, meg azokat sem, akik Putyin rendszerének a részei valamilyen módon, csak azt mondom, hogy ez az egész nagyon bonyolult. Tekintetbe kell venni a konkrét fizikai elnyomást is. Legtöbbször nem az emberek felelősek azért, hogy így vagy úgy, de együttműködnek, hanem az a rendszer, amelyik megszünteti az alternatívákat.
Beszéljünk a praxisotokról, a magazinokról, vagy már-már könyv léptékű kiadványokról. A KAJET ötödik lapszáma jelent meg most, és azt kell mondanom, hogy a KAJET mára Európa-szerte ismert kiadvány lett. Hogy látjátok most a saját sztoritokat?
LN: A legelején azt gondoltuk, csináljunk valamiféle enciklopédiát vagy antológia-sorozatot. A téma a kisebbségek voltak, azok, amelyek Romániában élnek. Az én családom Albániából származik, a negyvenes években érkeztek ide, Constanta az otthonuk, a tenger mellett, keleten, eklektikus, színes vidéken, ahol sokfajta kisebbség él. Szóval, ezt a témát akartuk kutatni, de persze rájöttünk, hogy milyen bonyolult munka volna egy valódi kutatás. Úgyhogy lecseréltük az ötletet és azt mondtuk, beszéljünk általában Kelet-Európáról és szenteljük ennek a magazint. Akkor Hollandiában éltünk egyébként, szenvedélyesen faltuk a különféle könyveket, fanzine-okat, kis példányszámú magazinokat és azt láttuk, a Keletnek nincs igazi reprezentációja.
PM: Az első szám a közösségekre fókuszált. Nem voltak nagy elvárásaink, vagy reményeink, és meg is lepett a jó fogadtatás. Látszott, hogy folytatni tudjuk, de közben folyamatosan mozgott a koncepció, hogy mit is gondolunk arról, hogy egy magazin az micsoda. A reprezentáció hiányáról beszéltünk az elején, és eljutottunk odáig, hogy nézzétek, mennyi izgalmas író, szerző, művész jön erről a területről, akik mind értékesek önmaguk jogán. Szóval, nem önmagában a keletiségről van most már szó, nem a pozíciókról, a hatalomról, az erőviszonyok dinamikájáról, hanem arról, ami itt történik. Nagyon sokat tanultunk ebben a folyamatban, az összes szerzőnktől.
Időszerű témákat keresünk. Az első számnál zajlott a menekültválság, és felélénkült a vita Kelet-Európa ütközőzóna szerepéről. A második szám az utópiáról szólt, akkor volt 1968 ötvenedik évfordulója. Aztán a kommunizmus vége után harminc évvel jött a Struggle (Harc) tematikájú számunk, majd a perifériákról szóló.
Elég vicces helyzet volt, hogy a COVID miatti ellátási problémák következtében a perifériákról szóló számot az Egyesült Királyságban nyomtattuk ki, amely a Brexit után maga is periféria lett.
Most pedig a jövőről gondolkodtunk, az Easternfuturism lapszámban. Azt vettük észre, hogy a jövőről szóló elképzelések nemigen szerepelnek ma a közéleti diskurzusokban. Mi pedig valahogy megpróbáljuk felpiszkálni a radikális képzeletet.
És hogyan teszitek ezt? Hogyan készül egy lapszám?
PM: Vesszük a témánkat, jelen esetben a Kelet jövőjét, aminek lehet általános és konkrét megközelítése is. Megkeresünk néhány szerzőt. Akikkel már dolgoztunk, vagy akikkel még nem, de szeretnénk, és kiadunk egy nyílt felhívást is. Ezek a felhívások legtöbbször nagyon érdekes anyagokat eredményeznek. Számunkra épp ez a szépsége a dolognak, hogy nem mi kontrollálunk mindent, hanem a szerzők hoznak és ajánlanak anyagokat. Mi döntünk, de végül is egy kollaboratív folyamat során.
LN: Ami a finanszírozást illeti: jobbára mindent, ami bejön, azt a következő lapszámra fordítunk, bár a kezdet kezdetén sikerült némi támogatáshoz is jutni. A legdrágább persze a nyomtatás és terjesztés. Az első számot postai úton terjesztettük, ami egy őrület volt, bevittünk a postára vagy száz csomagot, és a postai dolgozókat teljesen kimerítettük vele – úgyhogy azóta váltottunk. Jelenleg egy Egyesült Királyságbeli terjesztőnk van, onnan, érdekes módon olcsóbb a terjesztés, mintha Romániából próbálnánk meg. Ezer példánnyal indultunk, volt már 2500-as példányszámunk is, most 1500-ban jelentünk meg. Nehéz megmondani, hány olvasónk lehet, de mondhatjuk, hogy ez legalább kétszer ennyi olvasót jelent. A COVID-ig jól működött a modellünk, de most újra pályáztunk a romániai kulturális alaphoz.
Gondolom, nem ebből éltek.
LN: Nem, működtetünk egy független könyvesboltot Bukarestben, ez a Dispozitiv, ami a megélhetésünket többé-kevésbé biztosítja. Emellett még kisebb projektjeink is vannak. Néha tanítást is vállalunk.
PM: Segítünk másoknak is összehozni a saját kiadványaikat. Ezen felül könyveket is kiadunk, évente legalább három-négy könyv megjelenik a magazinunk mellett. Ha mindenkit ki tudunk fizetni rendesen, akkor már elégedettek vagyunk, anyagi szempontból nem dédelgetünk nagy álmokat.
Mit gondoltok, a fizikai példányok megjelentetése meddig lehet fenntartható? A COVID időszak papírhiányt is okozott, de említhetnénk a környezeti megfontolásokat is. Nem érzitek úgy, hogy a nyomtatott kiadványok egyre problematikusabbak?
PM: Kifogástalan elképzelésekkel indultunk mi is: újrahasznosított papírt használtunk, visszakövettük a forrásokat, hogy ne használjunk föl olyan anyagokat, amelyeket környezetkárosító módon állítottak elő. De lehetetlennek bizonyult így fenntartani a lapot. Szerintem az jelenleg nem megy, hogy környezeti szempontból és anyagi szempontból is fenntartható legyél. Ez a helyzet folyton morális dilemmákat okoz, mert közben számunkra a könyv, a nyomtatott formátum nagyon fontos.
Mit jelent számotokra a függetlenség fogalma? Hogyan definiálnátok?
PM: Az indie jelző egy időben szinte minden mellett megjelent, zene, filmek, kiadványok. Közben az indie-t szép lassan felfalta a mainstream, azaz a nagyobb szereplők. Szóval, mostanra mindenképp valami nagyobbnak a része leszel, azzal együtt is, hogy megpróbálod te magad meghatározni, mi történik veled. A függetlenség fogalma így egy kicsit túlértékeltté is vált, mert valami olyasmit ígér, ami sosem teljesíthető egészen. Mi nem használjuk magunkra ezt a jelzőt, mert nem igazán tudjuk, jelenleg mit jelent. Úgy vagyunk vele, hogy ameddig mi határozzuk meg a folyamatot és a tartalmat, addig ezt a helyzetet szabadnak tekintjük.
De azért megnézitek, hová pályáztok, nem?
PM: Persze, hogy vannak etikai megfontolásaink. De éppenséggel a kormányzati pénz vagy a közpénz számunkra rendben van. Nincsenek piszkos mellékzöngéi. Sőt, azt gondoljuk, hogy a román kormányzat még sokkal többet is fordíthatna kulturális projekt-támogatásra. Ez lenne a dolga egy kulturális minisztériumnak. Nem kergetünk utópiákat: nálunk sosem lesz olyasmi, hogy alanyi jogon járó, feltétel nélküli alapjövedelem, sosem lesz alattunk védőháló. Oké, legyen verseny, jöjjenek be a piaci szempontok is, csak tegyék lehetővé minél több szereplőnek, hogy pályázhassanak közpénzre.
LN: Amikor a COVID alatt felmerült, hogy leállnak a támogatások, akkor látszott, hogy mennyi projekt tűnne el ezek nélkül.
Milyen hasonló magazinokat, kiadványokat olvastok, követtek mostanában?
LN: Nehéz ügy, mert annyi minden van a könyvesboltunkban is, és ott alapvetően azt áruljuk, amit mi szeretünk. Nagy rajongója vagyok a Vestoj-nak, ami divattal, öltözködéssel foglalkozik. Nagyon inspiratív, hogy egy olyan triviálisnak tűnő dologról, mint az öltözködés, mennyire megalapozottan, komolyan, kritikai módon tudnak beszélni.
PM: Én nagyon kedvelem a Twisted Spoon Press kiadványait. Régiós irodalmat fordítanak és közölnek angol nyelven. Nagyon magas színvonalon dolgoznak. Nemrég behoztuk egy egyiptomi kiadó, a Kayfa Ta könyveit és tényleg fantasztikusak. Paperback kötetek, nagyon menő design-nal. És itt visszakanyarodhatunk a függetlenség kérdéséhez: az a szépsége a dolognak, hogy a függetlenség is lassan egyfajta iparrá vált. És ez végül is jó dolog. Megtalálni a magad csatornáit, megszólaltatni új hangokat, olyan területekről, amelyeket kevesen ismernek, megtalálni a saját közönségedet.
LN: Hasonló problémáink vannak. Elolvastam tőlük a How to remember your dreams című könyvet, ami az Egyiptomban lezajlott forradalom időszakáról szólt, és tényleg az volt a tanulsága, hogy a problémáink univerzálisak.
PM: Én amúgy nem vagyok híve az esszencialista és általánosító megközelítéseknek, de tényleg az látszik, hogy nagyon sok közös van abban, hogy miért és mivel szemben harcolunk. Ez megerősítés és inspiráció is egyben.
És mi a helyzet a helyi kontextussal? Hogyan látjátok a saját hatásotokat Bukarestben, Romániában?
PM: A hatásunk inkább regionálisan érezhető, azt hiszem. Ott voltunk Budapesten és egy hétig úgy érezhettük, sokkal több közöset találtunk az ottani szcénával, mint az ittenivel. Persze, könnyű utálni azt a helyet, ahol születtél… Ez általános emberi jelenség, nem? Folyton boldogtalannak lenni ott, ahol éppen élsz. Szóval, azt nem tudom, milyen hatásunk van itt, helyben. A könyvesboltba bejöhetnek az emberek, első kézből kapnak élményeket, de amúgy én nem érzem annyira, hogy részei volnánk a helyi színtérnek. És az emberek sem feltétlenül gondolják azt, hogy a KAJET egy helyi magazin, merthogy nem is az. Regionális, de a regionalitás fogalma is folyton mozog, Kelet-Európa, mint idea már nem csak Európa keleti részét jelenti. Az a Kelet-Európa, amiről mi beszélünk, most már egyre többet felölel a kelet távolabbi részeiből is. Eleve próbálunk óvatosak lenni a fogalomhasználattal, talán már az a hivatkozás is, hogy „a Kelet” kezd problematikussá válni. A fetisizálás is elég nagy probléma. Vagyis a Kelet kurátori megkonstruálása a nyugati tekintet számára. Mi megpróbálunk nem beleesni ebbe a csapdába, pedig elég simán bele lehet esni.
Borítókép: stackmagazines.com
