Tranker Kata 2012-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán: azóta a múzeumi enteriőröket idéző és archív fotókat használó aprólékos műveitől egészen a nagy méretű papírmassza installációkig, hibrid ember–állat lényekig és az őstörténet újragondolásáig jutott. Az idén Esterházy Art Award és Herczeg Klára-díjas képzőművész a múlt jobb megértésen keresztül vizsgálja a jövővel kapcsolatos víziókat úgy, hogy munkái egyszerre tartalmaznak ismerős és újszerű elemeket.

“Nagyon érdekelnek a sci-fik” – mondja Tranker Kata, amikor az egyszerre a múlt és a jövő felé tekintő munkáiról van szó. “Ahogy az ember olvas a múltbéli dolgokról, például az evolúció logikájáról, belegondol abba, hogy vajon a fajok hogyan fejlődnek majd tovább, mi fog eltűnni, milyen túlélési lehetőségeink vannak. Egy hurkot alkot, ahogy a jövőfantáziák összekapcsolódnak azzal, amit a múltról derítünk ki: a dolgok összeérnek.”

Majmok, emberszerű lények, lovas szobrok: archaikus előképekre mutató, de nagyon is a jelenben gyökerező művek. Tranker Kata beszél a technikáról, amellyel alkot, a lényekről, amelyeket elképzelt és amelyek nagyon is mély kapcsolatban állnak a reménytelenül az állatvilághoz kötődő Homo Sapiensszel.

Ez az interjú eredetileg a print Műértő utolsó, 2022. február-március-áprilisi összevont számában jelent meg, Lovas szobor, mint a gondoskodás emlékműve címmel.

Az elmúlt időszakban elkezdtél nagy méretű szobrokat, installációkat létrehozni. Ezek újdonságnak számítanak korábbi aprólékos, miniatűr műveidhez képest. Miért érvényesült munkáidban a léptékváltás folyamata?

Mostanában mindenki ezt a léptékváltást kérdezi tőlem, amit én nem éltem meg annyira hirtelen változásnak. Ez a folyamat az utóbbi két-három évben fokozatosan ért meg bennem, csak talán a Covid miatt nem volt lehetőség bemutatni ezeket az állomásokat. Korábban sokat „piszkáltak” azzal, hogy miért nem nagyobbak a munkáim, de ezt nem éreztem szükségesnek. Egy miniatűr elemekből építkező világban voltam benne, és úgy látszott, ez működik és felesleges felnagyítani, amitől csak egy lufi lenne. De az utóbbi években megszületett bennem az igény, hogy a térben helyezzek el egy nagy, kikerülhetetlen tárgyat. Emellett egyre jobb lehetőségeket kaptam – már ami a kiállítóterek méretét illeti. És talán az is fontos személyes szempont, hogy közben elmúltam harmincéves, és rájöttem, hogy az életem első évtizedeiben tele voltam szorongással. Sok mindenen idegeskedtem állandóan, és ezt el akartam engedni. És ahogy ez sikerült, valahogy a munkáim is megnőttek.

Ez a folyamat összefüggött azzal a kísérletezéssel, melynek során a papírmasé-technikát elsajátítottad?

Igen. Az elmúlt években kísérleteztem ki magamnak a papírmasé- vagy inkább papírmassza-technikát. Ez alkalmas arra, hogy megnövesszem a tárgyakat. Alapvetően szeretek kísérletezni és nem rutinból ismételgetni valamilyen eljárásmódot. A papírt egyetem óta használom, és nagyon kedvelem. Pár éve jött az ötlet, hogy alapanyagként használjam úgy, hogy gyakorlatilag leturmixolom. Az is közrejátszott, hogy otthon dolgozom, itt van a műtermem, ahova a gyerekeimnek szabad bejárása van. Ezért olyan anyagokat kellett keresnem, amelyek például nem büdösek vagy veszélyesek. Ahogy egyre nagyobb és bonyolultabb formákat gondoltam ki, elkezdtem fából vázakat is készíteni, amire utána rávittem a polisztirolt és végül a papírmasszát. Ez organikusan alakult, sok tanulópénz volt benne, például megtörtént, hogy egy nagy, négylábú figura a mintázás befejezése után dőlt össze. Azonban ha ezt a technikát használom, valójában cellulózzal dolgozom, aminek a legjobb tulajdonsága, hogy egyszerre rugalmas és erős. Egy összedőlt szobrot is ki lehet javítani, ha kiszáradt, és lehet még hozzátenni vagy lefaragni belőle.

Az őstörténet, az evolúció, a paleoantropológia, az anyaság mind domináns témák legújabb munkáidban, például: A pár szarkofágja (2020), Ősi tálak (2020) vagy a Lucy in the Sky with Diamonds (2021) esetében. Hogy kezdtél a honnan jövünk, hogy fejlődünk, kik vagyunk kérdéskörével foglalkozni?

Több szálon jutottam el idáig; az egyik az anyaság. Amikor megszületett az első kisbabám, érdekes volt észrevenni, hogy egy újszülött – annak ellenére, hogy nagyon modern világban élünk – ugyanolyan lény, mint százezer évvel ezelőtt is volt. A kisbabák nem sokat változtak. Emiatt kezdett érdekelni, hogy hogyan nevelték őseink a gyerekeiket, hogyan élték hétköznapjaikat. Illetve elkezdtek foglalkoztatni a természetfilmek, főleg azok, amelyekben majmok vagy főemlősök szerepelnek. Megdöbbentő volt látni a hasonlóságot az újszülött kismajom és az emberi csecsemő között. Sok pszichológiai kísérlet támasztja alá, hogy a kötődés mennyire hasonló a kismajmoknál és az embereknél. Ebből kialakult egy antropológiai vagy paleoantropológia érdeklődés.

Felsejlett bennem, hogy az ember és állat közti határvonal, amit szeretünk merevnek gondolni, valójában sokkal rugalmasabb. Az is érdekel, hogy az ember, a Homo sapiens fejlődése nem olyan lineáris, mint gondolnánk: van genetikai keveredés más fajokkal is. A harmadik dolog pedig, ami fontos volt számomra, hogy melyek azok a tárgyak, amelyekre művészetként tekintünk. A l’art pour l’art szemlélet viszonylag új jelenség, és ha egy művészettörténeti könyvet nézünk az őskori tárgyaktól kezdve a középkori síremlékig, sok olyan dolgot találunk benne, amely műtárgynak számított a maga idejében, miközben funkciója is volt. Egyre mélyebbre ástam magam ebben. Megtetszett, hogy a tárgyak spirituális funkciója belesimul a hétköznapi életbe, és ezt szerettem volna megidézni azokkal a tárgyakkal is, amiket én csinálok. Valamilyen álspirituális funkciót adni nekik.

Ez összefügg a történetmesélés, a fikció, a képzelet kérdéskörével?

Az utóbbi időben az evolúció foglalkoztatott, és a pannonhalmi kiállítás (Láthatatlan spektrumok, Pannonhalmi Főapátság, 2021) kapcsán pedig bejött a képbe a Biblia és a teremtéstörténetek, valamint a kérdés, hogy mit kezdenek mindezek az evolúcióval. Izgalmas volt, hogy a narratívák nem feltétlenül zárják ki egymást. Elkezdett érdekelni, hogy a különböző kultúrákban miként jelennek meg az eltérő teremtéstörténetek. Mindebből egy új történet kezdett összeállni, a „saját verzióm”. Mostanában ehhez a saját történethez kapcsolódva hozok létre tárgyakat. Szeretném ezekkel felkelteni az ismerősség érzetét, hogy lehessen hozzájuk kapcsolódni, de mégis olyanok legyenek, mintha egy idegen kultúrából származnának. Szándékom is, a közeljövőre nézve, hogy ezek a szereplők térjenek vissza a műveimben, és egyre többet sejtsünk meg erről a történetről.

Az idei Esterházy Art Award Ludwig Múzeumban látható kiállításán szereplő, díjnyertes munkád (Az anyatermészet lovasai, 2022) mintha ennek ötvözete lenne: más munkáidból is ismerős hibrid ember–állat alakokat láthatunk, és az installációból egy sajátos történet bomlik ki.

Két műegyüttes látható a kiállításon: a lovas és a térdelő majmok. A lovas figurája már két kisebb szobromban is megjelent, ez az, amit egyszer szfinxszerűnek neveztél. Én anyaállatnak hívom, és kicsit olyan, mint egy alteregó. Van az anyaságban valami állatias dolog, ahogy a testedet használod, és ebből tartasz el másokat. Erről egy négy lábon álló állat jutott eszembe, akinek emberfeje van, a feje tetején is cipel valamit, az emlői túlhangsúlyosan dagadnak, mivel az ő feladata is a táplálás. Amikor ezen a munkán gondolkodtam, az volt a vágyam, hogy az alakot lovas szoborként jelenítsem meg. A többnyire államférfiakat megörökítő lovas szobrokban van valami abszurd, ahogy alulról belátsz az állat négy lába közé, aki amúgy csak staffázselem, mivel valójában a férfi számít. Benne van az állat kizsákmányolása is, és ennek egy kifordított verzióját akartam létrehozni: egy női figura ül a lovon, aki egyben maga a ló is. És van még két lovas rajta, akik majom–ember hibrid lények. Ezek a kicsinyei, akiket gondozni próbál; így lesz a lovas szobor a gondoskodás emlékműve. A másik műegyüttes a térdelő, majom–emberszerű lényekkel az egyiptomi szobrászatot idézi. Szintén a szakrális funkciójuk miatt érdekesek nekem, mivel ezek a majmok a Teremtők nevet viselik, és a már említett teremtéstörténetek, valamint az evolúció összekapcsolódása miatt foglalkoztattak. Akadnak teológusok, akik Ádám és Éva kapcsán arról gondolkodnak, az első emberpár milyen fajba tartozhatott, ezért a Homo sapiens és a neandervölgyiek legközelebbi közös ősét keresik. A művek létrehozásakor elképzeltem isteneket, akik a mi isteneink, de sokkal inkább majomszerűek, és ők teremtik meg az embert és a világot.

Az utóbbi időben nem klasszikus white cube terekben is szerepeltek munkáid: ELTE Füvészkert, Szent István Király Múzeum Székesfehérváron, vagy a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár. Hogy érzed magad ezekben?

Örülök, ha nem white cube terekben állíthatok ki. Ha van a térnek története, sajátossága, lehet valamit kezdeni azzal, ami adottságként ott van. A fehérvári kiállítás során (Lucy in the Sky with Diamonds, 2021) az építészeti környezet nagyon inspirált, a címadó munkát oda terveztem. Egy hagyományos kiállítótérbe általában mindig ugyanazok az emberek mennek el, és épp ezért kihívás nem szokványos terekbe bekerülni, hátha oda még több vagy másféle ember is ellátogat. Ráadásul nekem tetszik az a csavar, hogy ha a munkáimmal találkozik a közönség, elsőre nem szokták feltétlenül azt gondolni, hogy az képzőművészet. Például a projektem a Zsidó Múzeumban (Hochstädterék. Családi album – előhívott múlt, 2019) azért is volt különösen érdekes, mert a munkáim teljesen beépültek az állandó kiállításba. Abba a múzeumba jellemzően olyan emberek járnak, akik nem kortárs képzőművészeti kiállításokra kíváncsiak, és könnyen lehet, hogy elsőre nem tudták hová tenni, amit láttak. Egy múzeumi szituáció eleve mindig izgalmas, megvizsgálni azt, miért épp az adott tárgyakat őrizték meg. Sokáig volt ez a vágyam, hogy a tárgyaimat múzeumszerűen mutassam be. Ezt most elhagytam, mert jobban érdekel, hogy belépve egy térbe olyan installációs szituációt teremtsek, mintha eredeti funkciójukban lennének ott ezek a tárgyak, és a látogató megpróbálja felfejteni a történetüket.

Legújabb munkáidban, például a Láthatatlan spektrumok kiállításon már nemcsak a múlt, hanem a (spekulatív) jövő is meghatározó témáddá vált. Mi foglalkoztat most?

Nagyon érdekelnek a sci-fik. Ahogy az ember olvas a múltbéli dolgokról, például az evolúció logikájáról, belegondol abba, hogy vajon a fajok hogyan fejlődnek majd tovább, mi fog eltűnni, milyen túlélési lehetőségeink vannak. Egy hurkot alkot, ahogy a jövőfantáziák összekapcsolódnak azzal, amit a múltról derítünk ki: a dolgok összeérnek. A science fiction irodalomnak nem is annyira szépirodalmi, inkább a spekulatív, evolúcióelméleti oldala érdekel: ezek többnyire gondolatkísérletek arról, hogy milyen fajok hogyan alakulhatnak tovább. Ami viszont regény és hatott rám, az All Tomorrows című könyv, C. M. Kosemen fiatal török szerző Nemo Ramjet álnéven publikált munkája, aki azt képzeli el, hogy a Marson emberek kezdenek élni és háborúznak azokkal, akik a Földön maradtak. Az ember ezen a bolygón szinte biztosan ki fog halni, nem lesz már alkalmas az életre a környezet, és lehet, hogy át kell települni egy másik bolygóra. Ezek jelenleg hardcore fantáziáknak tűnnek, de érdekes elképzelni más kultúrákat és más életformákat, más bolygón levő életet, akár ugyanolyan logikával, mint az evolúció. Nekem ez nagyon izgalmas, ilyen témák felé megyek most tovább.