Megjelent a Műértő 2020. márciusi számában

Miért fáj nekünk a NAT (Nemzeti alaptanterv), amikor az isten háta mögötti településeken iskola sincs, s ha van iskola, tanár nincs, s ha tanár mégis van, képesítése nincs; másfelől pedig az elitgimnáziumok, egyházi és alterNATív pedagógiai programok szerint működő iskolák pedig fütyülhetnek rá? (Nem könnyen teheti meg mindegyik, de mégis). Akkor miről is beszélünk? Miért kell a NAT?

Mindezek ellenére mégis kellene nekünk egy jó NAT. Ha senki sem olvassa, senki sem használja, akkor is. És épp azért kellene, ami miatt ma lehetetlen: ha egyszer véget ér a nemzeti ellehetetlenülés rendszere, legyen valami közös nemzeti alap – miheztartás végett.

Először is azért fáj, mert az új NAT egy ideológiai mázzal leöntött kompiláció, másodszor azért, mert a különböző iskolák és iskolatípusok közötti átjárhatóság csak a retorika szintjén jelenik meg benne (MK 20/17/293 I. rész – Alapvetés). Továbbá azért, mert a kulcskompetenciák ugyan fel vannak egyszer sorolva (MK 20/17/297), de nincs semmi konzekvenciájuk, mert azokat nem hozták összefüggésbe semmiféle tantárgyi (tantervi) tartalommal, követelménnyel.

A vizuális kultúra kedvelőinek továbbá az is fáj, hogy a NAT az első 3 év után a 4–10. évfolyamon heti egy, a 11. és a 12 évfolyamon nulla órát szán a vizuális kultúrára; hogy csak 10 évre terveznek „művészet” tantárgyakat, s így még a zavarosból kihalászható tartalmakat sem lehet ennyi idő alatt megvalósítani. Politikai szándék és a némileg konszenzusos hagyományok mellett lobbi kérdése, hogy melyik tantárgy hány órát tud kiküzdeni magának. Annyit azonban már régóta tud a pedagógia, hogy heti egy órában érdemi tanulásról nem beszélhetünk. Sem vizuális nevelés, sem kémiaoktatás nem valósítható meg a megadott óraszámokkal. De ne legyünk igazságtalanok, akad fejlemény is: megjelent a dráma- és színház, valamint a mozgóképkultúra és médiaismeret tantárgy. A 12 éves tanítás folyamán az egyik egyszer vagy kétszer 1, a másik nullaszor vagy egyszer 1 órával. (Tánc – amely a testnevelés és a művészetek egyfajta integrációja lehetne – nincs, pedig hasznos volna az óraterhelés szempontjából.) Az meg egyenesen vicces, hogy „A művészetre tervezett heti 1 óra a 11. évfolyamon megvalósulhat a dráma és színház, a vizuális kultúra, az ének-zene, valamint a mozgóképkultúra és médiaismeret tantárggyal is.” (MK 20/17/299)

A bevezetést a művészeti tantárgyakhoz (MK 20/17/406-407) mindaz jellemezi, amit a NAT kritikájában már más tantárgyakkal kapcsolatban sokan megfogalmaztak: heterogén, ideologikus lózungok váltakoznak tartalmasabb részekkel. Úgy jött létre, hogy a 2018-as tervezet 21 százalékát bekavarták ideológiai szószba, és tartalmát – néhány mondatát átfogalmazva – leegyszerűsítették. Egy minden művészeti tárgyra voNATkozó általános alapvetés helyett a szöveg kétharmada az ének-zene és vizuális kultúra tantárgy céljairól szól – ezeknek az egyes tantárgyak bevezetőjében lenne helyük. De ha már így döntöttek, s úgy, hogy felvették a művészeti tantárgyak közé a dráma- és színház, valamint a mozgóképkultúra és médiaismeret tantárgyakat, akkor enyhén szólva is furcsa, hogy azokat meg sem említik. A közoktatás persze nem egy-egy pályára készít fel, de egyik fontos feladata, hogy alapfokon felkészítsen a középfokú, középfokon a felsőfokú tanulásra. Így a művészeti tantárgyaknak a művészeti felsőoktatásra kellene felkészíteniük – legalább részben. Ez nem kap helyet a kitűzött célok között (ahogy például a földrajztanítás felkészít a szakirányú továbbtanulásra – MK 20/17/401). Hiányzik továbbá, hogy a művészeti nevelés fejleszti a kritikus és a problémamegoldó gondolkodást. Nem esik szó az interdiszciplinaritásról, a művészet kultúraközvetítő szerepéről, az infokommunikációs technológiáról – arról, hogy a digitális eszközök az információszerzés eszközeiként használhatók a (vizuális) nevelésben. Nem beszélnek a történeti korok művészeti értékeinek megismeréséről, az európai és a globális, a populáris és a szubkultúrákról. Ellenben 50 sorban négyszer szerepel az „érzelmi” és a „magyar” szó, apró momentumokat hangsúlyoznak (például „díszítőművészet”). Ez egyrészt korszerűtlen, másrészt ideologikus, harmadrészt komikus, negyedrészt nem idevaló. Természetesen fontos a nemzeti kultúra, a művészeti alkotások megismerése és értékelése – európai és globális kontextusban, ahogy a művészettörténet is. Bár a „művészettörténet” szó később hétszer, a „kulturális örökség” szókapcsolat kétszer szerepel, az építészet egyszer (a műemlék egyszer sem), nincs artikulálva a helyük, a szerepük, a tartalmuk. A művészettörténet tantárgy pedig teljesen hiányzik – még választhatóként sem jelenik meg.

A Vizuális kultúra (MK 20/17/416-424) tantervet alaposan átszabták. Mondjuk úgy, nagyon leegyszerűsödött, értékes tartalmak, fejezetek tűntek el, így: a Kapcsolódás a kompetenciákhoz és Kapcsolódás a többi tanulási területhez és tantárgyhoz. Az értékelésre pedig – ami a tanári és tanulói munka alapvető mércéje lenne – egyetlen szót sem vesztegetnek. Az egyes nevelési-oktatási szakaszok tárgyalásából eltűnt a Fejlesztési területek és a hozzájuk kapcsolódó eredménycélok és a kompetenciák. (Mit is fejlesztünk, és miért?) A Fő témakörök közül kimaradtak az 5–8. évfolyamon: alkotások, stílusok; design, divat; tárgyak, funkció; a 9–10. (!) évfolyamon: műalkotások létrehozása és befogadása; új médiumok; környezetkultúra.

Az egész szövegre felerészben jellemző az általánosságokba vesző vagy zavaros megfogalmazás. Két példa erre: „A vizuális kultúra jellemzően képességfejlesztő tantárgy, ebből következően a vizuális megismerés eszközként használható más tudományterületek, más tantárgyak tartalmainak feldolgozásához is. A vizuális kultúra ismeretanyagának legjelentősebb részét a magyar és az egyetemes kultúrkincsből meríti.” (MK 20/17/416). A készségfejlesztő szót cserélték itt képességfejlesztőre – de a sugallat mit se változott (itt nincs mód e babona cáfolására, és melyik tárgy nem fejleszt készségeket?). Hogy a második mondat mit jelent, csak találgathatunk: Mi a vizuális kultúra ismeretanyaga? Egyenlő lenne a kultúrkincsekkel? Vagy annál szűkebb? És ha kultúrkincsekről van szó, nem evidens, hogy a tanítás tárgyát egyaránt képezik az egyetemes és magyar kultúrkincsek – ha már e XIX. századi kategorizálásnál maradunk? És ha van olyan tartománya a vizuális kultúrának, amely nem kultúrkincs, akkor, ha azzal nem foglalkozunk, mi értelme van vizuális kultúráról beszélni? Miért nem elegendő a kultúrkincsek, vagy ha nem elég, akkor miért csak a kultúrkincsek kapnak helyet? Tanár legyen a talpán az is, aki ezt a mondatot értelmezni tudja: „A vizuális kultúra tanterv témakörei a tantárgy alapvető részterületeit, a képző- és vizuális művészetet, a vizuális kommunikációt, valamint a tárgy- és környezetkultúrát részletezik tovább. E részterületek jelzik a tantárgy legfontosabb tartalmait.” (Uo.)

A célok megfogalmazásában különböző szempontok keverednek, színvonaluk egyenetlen. Vajon miért – nevelési/oktatási/képzési – cél a vizuális jelenségek átélése? (MK 20/17/416) 

A jelenlegi Nemzeti alaptanterv vizuális kultúra fejezete zűrzavaros, ideologikus volta miatt alkalmatlan kerettantervek készítésére – legyenek azok központi, iskolai vagy tanári kerettantervek. Olyannyira, hogy átdolgozni sem érdemes. Újat kell készíteni, amelyben 12 évfolyamon heti 2 óra jut a vizuális kultúra és 2 évfolyamon heti 2 óra a választható művészettörténet tantárgyra.