Delulu is (not) the solulu ^•• címmel nyílt kiállítás április végén a Rechnitzer Galériában, mely a kortárs művészet és a különböző szinteken megjelenő spiritualitás viszonyát helyezi a középpontba fiatal alkotók munkáin keresztül. Az alábbiakban a tárlat megnyitóbeszédét tesszük közzé.

Markó Eliza vagyok, művészetelméleti szakember, de most elsősorban azért állok itt, mert az utóbbi években spirituális témákkal is foglalkozom. Sokat vizsgáltam egy ellentmondásos megítélésű, de annál izgalmasabb történetet, a tarot-ét. Nagyon érdekel minden olyan megközelítés, amely a felszínes, new age által teremtett „toxikus spiritualitás”-tól távol áll, és úgy érzem, ez a kiállítás szervesen kapcsolódik e diskurzushoz.

A tarot kártya nagyon jó példája, hogyan lehet valami egyszerre a teljes önámítás és mások becsapásának, a „delulu” fenntartásának eszköze – hogyha például önjelölt youtube jósokra gondolunk. De megfelelően alkalmazva lehet a kard, amely átvágja az illúziók fátylát, egy mélyebb megértést és megismerést hozva. A tarot a radikális őszinteség eszköze. Engem nem az érdekelt, hogy kétségbeesett embereknek különféle fantáziákat árusíthatok a jövőre nézve, hanem az, hogy hová visznek el magamban ezek a képek, illetve hogyan kapcsolódhatunk a képek által egymáshoz.

A tarot archetípusai erősen gyökereznek a színjátszásban, és maga a kártyahúzás is egy interaktív performansz – mint ahogy a mese sem pusztán „irodalom”, a mesemondás inkább jelen idejű műfaj, és fontos eleme a közönség és a mesélő találkozása. A mítoszokat sem „csak úgy” mesélték, hanem rituális keretek között adták tovább, általában beavatási szertartásokon. A vizuális művészet sem volt elválasztható a perfomatív aktusoktól, a képek és tárgyak ebben a mágikus térben kaptak jelentőséget: a rítus nélkül egy ilyen alkotás pusztán egy régészeti lelet, emléknyom, töredék.

Fontos látni, hogy a kereszténység központosított elterjesztése nagyon komoly veszteségekkel is járt. Nagyjából kétszáz év alatt sikerült teljesen kiírtani többezer éve gyakorolt ősvallásokat, kultuszokat. Ennek következtében elhangolódtunk olyan spirituális kapcsolódási pontokról, amelyek előtte az élet természetes részei voltak. Fontos látni, hogy ez politikai döntések sorozatának a következménye: például Szent László törvénybe foglalta, hogy akik fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, azoknak egy ökörrel kell fizetniük, ami nagyon nagy büntetésnek számított – kicsit olyan, mint az, amikor azt mondják, hogy kimehetsz a Pride-ra, de kétszázezer forintodba fog kerülni.

A hagyományok megszakadtak, és néhány generáció alatt teljesen elvesztettük a kapcsolatot a szent ligetekkel. A közösségi rítusok helyét átvették az új központosított szertartások a katolikus templomokban. Írásbeli emlékek híján legalább ötezer éven át gyakorolt természetközeli, spirituális tevékenységünkkel a tárgyi emlékek révén tudjuk felvenni a kapcsolatot. Ilyen jelentőségteljes tárgyak ezen a kiállításon is sok munkában visszaköszönnek: az oltár, az áldozati edény, a termékenység-varázslások női formái.

Vagy gondoljunk a természetfeletti lényekkel való kapcsolatteremtésre, amely végighúzódik a teljes kultúrtörténetünkön. A sellő vagy hableány alakja itt több alkotásban is megjelenik, és gazdag szimbolikus teret nyit meg: a szabad, folyamatos mozgásban lévő, törvényeken felül álló, vad női energia, amely egyszerre kapcsolódik az intenzíven átélt szexualitáshoz (lsd. Odüsszeia szirénjei vagy a csábító vízitündérek) és egyszerre végtelenül aszexuális, hiszen deréktől lefelé egy hal testű nőről van szó. Meseterápiában gyakran használjuk a Kis hableány meséjét korai szexuális sérülésekkel való kapcsolatfelvételre. Rendkívül összetett szimbólumok ezek!

A mítoszok azért jöttek létre, hogy erőt adjanak avval, hogy volt valaha egy hős, aki hasonló dolgokon ment át, mint mi. Búvárharanghoz is szokták hasonlítani őket: úgy merülünk alá az élet nagy változásaiba, hogy magunkra húzhatjuk ezeket a történeteket, mint valamiféle védőburkot.

A képek is képesek rá, hogy ilyen varázseszközként működjenek. Amikor a műalkotások rezonálnak bennünk, létrejön egy visszhang, válasz érkezik a kapcsolatfelvételi kísérletünkre, érezzük, hogy nem vagyuk egyedül a gondjainkkal. Számomra ez a katarzis definíciója.

Kérdés, hogy ma hogyan segíthet az alkotás abban, hogy túlélhessünk. Szerintem a művészet nem akar solulu (solution, azaz ‘megoldás) lenni, inkább látlelelete annak, hogy vagyunk, mi foglalkoztat minket épp. Ugyanakkor az az érzésem, hogy a vizuális alkotók mindig erősebb kapcsolatban álltak a kollektív tudattalan tartalmaival, és ezáltal sokat tesznek hozzá, hogy az elmúlt évezredek alatt felhalmozott lelki sérüléseinket gyógyítgassuk, és lelki tartalékokat kutassunk fel.

Valójában az a delulu (delusion, azaz ‘téveszme’), hogy a gyógyulás létrejöhet kapcsolódás nélkül, valódi emberi visszacsatolás nélkül. A valódi helyreállítás közösségi aktus, ott történik meg, ahol meghallgatnak, érvényesítenek, támogatnak, elfogadnak. Nem véletlen, hogy olyan műalkotások születnek, mint például Marina Abramovic Artist is present című performansza, amikor valódi kapcsolódást kínált fel a múzeum látogatóknak; vagy Szabó Eszter Ágnes Common Jam közösségi lekvárfőző projektje; vagy Lőrincz Réka Kemping spirituális kapuja a Ludwig Múzeumban a Vigyázat, törékeny kiállításán.

Egyre több ponton felbomlik a műalkotás modernkori ethosza, ami egy olyan tárgyat jelentett, amellyelel nem kerülhetünk közvetlen kapcsolatba, nem használjuk, csak nézzük és gondolkodunk róla. Csupán a kurátor és a gyüjtő érintheti meg – mint ahogy régen csak a pap kerülhetett kapcsolatba a liturgikus tárgyakkal. Ezen a kiállításon is több olyan alkotás szerepel amely kifejezetten pimaszul táncol a használati és műtárgyakat elválasztó vonalon.

A rítusokról valójában nagyon nagyon keveset tudunk, a rekonstrukcióra tett kísérletek nem kevésbé fiktívek, mint amikor – akár az itt szereplő kortárs művészek alkotásaiban is – keveredik a kollektív és személyes magánmitológia. Gyakran archaikus formákkal dolgoznak, saját lelki tartalmaikat tükröztetik évezredes mesékben.

Innen nézve úgy tűnik, hogy az archaikus sámán-művészeknél kevésbé veszik komolyan a személyes és mágikus tér összekeveredését – de nem tudhatjuk, hogyan jelent meg az egyéni történetmesélés, mondjuk, a barlangrajzokban. Vagy mennyire inspirálta a szegvári Sarlós isten neolitikumban élt készítőjét az, ahogyan a társa jóllakottan ült a hokedlin. Ebben a kiállítótérben is keverednek a profán elemek a szakrálissal – ami számomra az élet. A makultátlanság ridegségéhez, a hibátlanhoz nem lehet kapcsolódni, ott történik valami igazán érdekes, amikor az emberi, a személyes, a tökéletlen megnyilvánulhat.

Kiállító művészek: DANKÓ Boglárka, KÁDÁR Emese, MÁRVÁNY Berta, RÁCZ Rebeka,TÁNCOS Anna.
A kiállítás megtekinthető 2025. június 20-ig.

---

^••A „delulu is not the solulu” az internetes szleng részeként 2023-tól terjedt el. Maga a kifejezés játékos módon használja az angol szavakat: Delulu = „delusional” (téveszméket dédelgető, valóságtól elrugaszkodott) becézett formája, solulu = „solution” (megoldás) becézett formája. A mondat szó szerinti értelmezésben: „Az, hogy valaki téveszméket dédelget, nem megoldás.” Általában humoros, önironikus módon használják, amikor valaki irreálisan reménykedik egy teljesen valószínűtlen dolog megtörténtében.
Népszerű internetes spirituális berkekben is karriert futott be a kifejezés, hamis, téveszmékkel teli világok teremtésére vonatkozóan – kritikus felhanggal.