Új trend: a lassú múzeum, ahol a kevesebb több
A közösségi szerepvállalás elmélyítése érdekében – és egyéb praktikus megfontolások miatt – a világ múzeumai közül egyre több intézményben döntenek úgy, hogy kevesebb kiállítást rendeznek.
A The Art Newspaper szerzője írt a nyár elején összefoglaló cikket arról, hogyan válaszolt néhány múzeum arra a fejleményre, hogy az elmúlt két évtizedben soha nem látott fordulatszámra pörgött fel a művészeti világ – beleértve nemcsak a kiállításokat, hanem egyéb kísérőprogramokat, sőt a múzeumi gyűjteményezést is.
Az utóbbi években, talán anélkül, hogy a közönség észrevette volna, egyes intézmények ellentmondani kezdtek a gyorsuló trendnek. Ugyanis amellett, hogy a munkatársak kiégésre panaszkodtak, a műtárgyak szállítása és a tárolása minden eddiginél költségesebbé vált, egyúttal az intézmények vezetőire is egyre növekvő nyomás nehezült.
Többekben fogalmazódtak meg olyan releváns kérdések, mint:
Miért kell bezárni egy kiállítást, amelynek összeállítása három évig tartott, mindössze három hónap után? Megéri 500 művet beszerezni, tárolni és megőrizni egy adományozótól, amikor a kurátori csapat valójában csak kettőt szeretne?
Hajlamosak vagyunk a pandémiával azonosítani a lassulás kezdetét, azonban bizonyos folyamatok már a világjárvány előtt megkezdődtek. Igaz, a Covid-19 a kortárs élet rohamtempójával az egész kultúránkra kiterjedő számvetést váltott ki, egyes múzeumok már azelőtt elkezdtek visszavenni a sebességből, hogy a világ bezárt volna.
A New York-i Solomon R. Guggenheim Múzeum például 2013-ban 12 kiállítást nyitott meg; öt évvel később ez a szám a felére csökkent. Naomi Beckwith, a Guggenheim igazgatóhelyettese és főgondnoka azt nyilatkozta, hogy amikor 2021-ben megérkezett az intézménybe, „megtörtént a lassulás, melyet kodifikálni akartam”.
Beckwith még tovább kívánja csökkenteni az ütemtervet, és évente három helyett két kiállítást tart a múzeum szerteágazó rotundájában. Azt is fontolgatja, hogy a kisebb galériákban rendezett kiállításokat „olyan kutatásokkal és különleges előadásokkal tarkítja, amelyek esetleg nem lesznek nyilvánosak”.
A Guggenheim számára, amelynek közönsége többnyire turistákból áll, ez a stratégia praktikus. „A látogatottság nem a kiállítások megnyitóitól, hanem a szezonalitástól függ” – mondja Beckwith. Vagyis a múzeum számára fontosabb, hogy a csúcsidőszakokban, például a téli és a tavaszi szünetben legyen hangsúlyosabban jelen, ne a kiállítások folyamatos forgatásával, tehát az eymást érő megnitókkal.
Ez a beosztás kissé eltér a turizmusra kevésbé támaszkodó intézmények esetében, mint például a pittsburghi Carnegie Művészeti Múzeum. Eric Crosby, a múzeum igazgatója elmondta, hogy amikor 2015 és 2020 között kurátorként dolgozott a Carnegie-nél, az évente körülbelül tíz kiállítást rendezett; tavaly azonban már csak hatnak adott otthont. Elmondása szerint így most minden tárlat nagyobb mélységet kapott. Ez több egyetemi vezetést, családi workshopot jelent a közönségnek – és szakmai fejlődési lehetőséget a munkatársaknak. Crosby szerint ez a megközelítés legalább annyira vonzó a helyi közönség számára, mint egy gyorsan változó kiállítási menetrend.
„Úgy döntöttünk, hogy inkább a közösséggel való kapcsolatunkba fektetünk több energiát; továbbá a művészekkel folytatott hosszabb távú beszélgetésekbe és a mélyebb művészettörténeti kutatásba” – mondja Crosby. „Ez is visszahozza a látogatókat. Nem csak az új keresése.”
Crosby így vélekedik a felvásárlásokról. „A múzeum többet szerzett meg, mint amennyit feldolgozni, kutatni és bemutatni tudott, és ez nagyrészt azért volt, mert a kurátorok mind függetlenül dolgoztak”. Vezetése alatt a kurátoroknak most csoportokban dolgozva kell meghatározniuk gyűjtési prioritásaikat. Ez lelassítja a folyamatot, de egyben „okosabbá és mélyebbé is teszi, mert kollektív”.
Kim Conaty, a New York-i Whitney Amerikai Művészeti Múzeum új főkurátora is mérsékelni szertné a gyűjtés ütemét. „Az ajándékok nem ingyenesek” – mondta áprilisban a New York Timesnak, utalva a műalkotások tárolásának és megőrzésének költségeire. „Rendkívül tudatosan építjük fel a gyűjteményt.” (A Whitney már csökkentette kiállításainak ütemét. 2016-ban, a kibővített Meatpacking District-i otthonába való költözés utáni évben 22 bemutatót rendezett, tavaly már csak 13-at.)
Annak érdekében, hogy az egész iparágra kiterjedő lassulás fenntartható legyen, a múzeumoknak meg kell győzniük a mecénásokat és az alapítványokat arról, hogy a mindennapi, a fenntartást elősegítő műveletek éppúgy megérdemlik a finanszírozást, mint a kirívó, nyilvános projektek. „Rugalmas finanszírozásra van szükség” – mondta Deana Haggag, a Mellon Alapítvány programfelelőse a Talking Galleries közelmúltbeli New York-i szimpóziumán, mely azt jelentené, hogy a mecénásoknak nem feltétlenül egy-egy kiemelkedő programot, kiállítást vagy szerzeményezést kellene támogatniuk, hanem – bízva az intézmény szakmai kompetenciájában – bárhogyan felhasználható összeget ajánlhatnának fel az adott múzeum munkáját segítendő.
Természetesen a lassú múzeumi modell nem fog mindenkinek tetszeni. A kurátorok felháborodhatnak amiatt, hogy öt évet vagy többet kell várniuk arra, hogy egy kiállítás bekerüljön a naptárba. A művészek nehezményezhetik, hogy kevesebb a bemutatási lehetőség. A gyűjtők csalódottak lehetnek amiatt, hogy a múzeumok nem fogadják olyan szívesen művészeti adományaikat. Az gyűjteménykezelők aggódhatnak amiatt, hogy munkaterletükön az állások minimálisra csökkennek vagy megszűnnek.
Breuer Marcell áltel tervezett épületének részlete. Fotó: wikipedia
Ezek jogos szorongások. De ha kevesebbet teszünk az egyik színtéren, akkor lehetőség nyílik arra is, hogy egy másikban többet tegyünk. Ha nem kölcsönzések adatait dolgozzák fel, a gyűjteménykezelők alaposabban áttekinthetik a gyűjteményeket, vagy gazdagíthatják adatgyűjtési gyakorlatukat. A múzeumok tartalmasabb beszélgetésekbe vonhatják be a művészeket, a kurátorokat és a nyilvánosságot. (A gyűjtők és a mecénások profitálnak a legkevésbé ebből a változásból – de talán arra ösztönzi őket, hogy tudatosabbá váljanak saját vásárlásaikkal kapcsolatban.)
„Csak azért, mert kevesebb kiállítást rendezünk, ez nem jelenti azt, hogy lassabb a munka” – mondja Crosby. „A múzeumi dolgozók mindig kihasználják a teljes munkaidőt. Ez a lassítás csupán valamivel több választási lehetőséget kínál fel az eddig tapasztalt »tűzoltógyakorlatok« sorozata helyett.”
