84 éves korában elhunyt Rudi Fuchs, kurátor és művészettörténész, aki 1993 és 2003 között az amszterdami Stedelijk Múzeum igazgatója is volt – adt ahírül a múzeum. A vele készült alábbi beszélgetéssel, mely eredetileg a Műértő 2014. júniusi számában jelent meg, emlékezünk rá.

Rudi Fuchs holland művészettörténész és kurátor a nemzetközi kortárs művészeti színtér egyik legfontosabb szereplője volt. Első jelentős megbízatását 1975-ben nyerte el, amikor kinevezték a szülővárosában, Eindhovenben működő Van Abbemuseum igazgatójává. 33 évével akkor az ország legfiatalabb múzeumi vezetőjének számított és kisebb megszakításokkal egészen 2003-ig hasonló funkciókban dolgozott. Pályájának első csúcspontjaként 1982-ben ő volt a 7. kasseli Documenta vezető kurátora, majd 1984-től a torinói Castello di Rivoli Kortárs Művészeti Múzeum alapító igazgatójaként vezető szerepet játszott a kortárs művészet egyik kiemelkedő jelentőségű európai kollekciójának kialakításában. 1987 és 1993 között a hágai Gemeentemuseum élén állt, ezt követően – pályája betetőzéseként – tíz éven keresztül az amszterdami Stedelijk Museum általános, később művészeti igazgatói funkcióját töltötte be. Lendülete a legutóbbi években sem tört meg: független kurátorként dolgozott, könyveket ír; ismertetői és recenziói folyamatosan jelentek meg hazai és nemzetközi folyóiratokban. 2013-ig tanított is az amszterdami egyetem bölcsészettudományi karán.

Az ausztriai Badenben két világsztár, Damien Hirst és Arnulf Rainer közös kiállítását rendezte 2014-ben az Arnulf Rainer Múzeumban. A tárlat megnyitója után válaszolt a Műértő kérdéseire.

Önnek már a pályakezdése is igen sikeres volt, hiszen nagyon fiatalon múzeumigazgató lett.

Egy fiatal, kurátori ambíciókat is dédelgető művészettörténész számára aligha kínálkozhat jobb terep egy kisvárosi múzeumnál – Eindhoven végül is kisvárosnak tekinthető. A település büszke volt arra, hogy van egy művészeti múzeuma, biztosított egy költségvetést és nem szólt bele abba, hogy mit csinálok.

Nyugodtan kísérletezhettem, nem kellett divatosnak lennünk, senki nem kérte rajtam számon a látogatószámot.

Így aztán nem is igen voltak sorok a bejárat előtt, viszont a szakma és a sajtó csakhamar felfigyelt ránk és a kritikai visszhang kedvező volt. Szinte nagyüzemi termelést folytattunk, 3-4 hetente cserélődtek a kiállítások, volt olyan év, amikor 18 tárlatot rendeztem. A hat év alatt, amit Eindhovenben töltöttem, saját nemzedékem nagyon sok ígéretes művészének csináltam egyéni kiállítást, jó néhányuk számára ez volt életükben az első ilyen bemutatkozási lehetőség.

A kiállításokhoz mai szemmel nézve szerény, de akkor kifejezetten minőséginek számító katalógusok is készültek, amik később referenciaként szolgáltak. Az egykori kiállítók közül sokan, így Richter, Baselitz, Lüpertz, Sol LeWitt, Richard Long ma már a legnagyobbak közé tartoznak, s az a kapcsolat, ami akkor kialakult köztünk, mindmáig megmaradt. Talán legnagyobb értékem ma a mobiltelefonom, amiben szinte mindenkinek a száma benne van, aki fontos a szakmában – és ezt főleg az eindhoveni éveknek köszönhetem.

A mi világunkban a bizalom mindennek az alapja, nekem ezt sikerült ott és akkor kivívnom. Később ezt már csak őriznem kellett.

Feltehetően ez a kiállítási program és ez a kapcsolatrendszer volt a legfőbb érv, amikor – több mint három évtizede – Önre bízták a 7. Documentát. Milyen koncepcióval vágott neki a feladatnak?

A lehető legegyszerűbbel. Mindig azt vallottam, és ez a véleményem azóta sem változott, hogy ennek a rendezvénynek hűnek kell maradnia a nevéhez, azaz dokumentálnia kell, be kell mutatnia a színtéren jelenlévő tendenciákat, anélkül, hogy minősítené őket.

Soha nem tudtam kezdeni semmit az olyan vélekedésekkel, hogy ez vagy az a fajta művészet fals, tévúton jár.

Amit a művész csinál, az én felfogásom szerint nem lehet fals, legfeljebb kivitelében sikerületlen.

Egy objektív helyzetkép felvázolja az utakat is, az időtállóságról pedig az utókor dönt. Nekem bemutatnom kell, nem vitatkoznom és döntenem. Természetesen bemutattam azokat az irányzatokat is, így például a minimalizmust és a konceptuális művészetet, amit akkor még sokan tévútnak minősítettek.

Egyébként a Documenta is tovább mélyítette kapcsolataimat a művészekkel. Gondoljon bele: nemhogy internet, de még fax se nagyon volt akkor; a személyes kommunikáció, még ha időnként csak telefonon is, de megkerülhetetlen volt.

A Stedelijk Múzeum nyilván egészen más dimenziót jelentett, mint a Van Abbemuseum.

Persze, de szerencsére a döntési szabadságom ott is megvolt, terveimet nem kellett több szinten jóváhagyatnom. Ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy ha hibáztam, nem bújhattam mások háta mögé.

Én azok közé a múzeumi vezetők közé tartoztam, akik azt vallják, hogy egy múzeum legfontosabb feladata saját gyűjteményének gondos gyarapítása. Egy olyan múzeum kollekciójának, mint a Stedelijk, széles alapokon kell nyugodnia; az egyes művek, az egyes irányzatok alkotják azokat a szálakat, melyeknek együtt a gyűjtemény szövetét kell képezniük.

Mire Amszterdamba kerültem, a ’70-es – ’80-as években indult nagy nemzedékek munkáinak ára már magasba szökött, de a régi kapcsolatok itt is segítettek abban, hogy kedvező áron tudjunk vásárolni és ajándékokkal is gyarapíthassuk a gyűjteményt.

A Stedelijkben töltött tíz évem új szerzeményeiből egy könyv is megjelent, úgy gondolom, hogy az ma is nyugodt szívvel vállalható. A művészekkel való közvetlen kapcsolatot ebben a „nagy házban” is sikerült megőriznem, kiállításaik túlnyomó többségének magam voltam a kurátora. Ma ez már nehezebb lenne, a nagy intézmények bürokratikusabbak lettek.

Valószínűleg kevesen rendeztek annyi kiállítást, mint Ön. Melyek egy sikeres kurátor legfontosabb tulajdonságai?

Mindenekelőtt az, hogy nem fél, sosem teszi fel magának azt a kérdést, hogy „mit szólnak majd hozzá?”. Elengedhetetlen a jó szem, a nyitottság és az érzékenység és persze fontosak a siker olyan „prózai” komponensei, is mint a precizitás és a hajlandóság a komoly kutatómunka elvégzésére.

Egyik interjújában a művészetet fenyegető legnagyobb veszélynek a divatot nevezte. Kifejtené ezt egy kicsit bővebben?

A jó művészet tulajdonképpen mindig a divat ellen hat. Divatosnak általában mindig az minősül, ami bizonyos határokon belül marad, márpedig

a jó művész arra törekszik, hogy megkérdőjelezzen bármilyen határt

, ne fogadjon el „ezt már nem lehet” típusú válaszokat. Ilyen művészek mindig voltak és ma is vannak – a múzeumoknak elsősorban őket kell gyűjteniük. A divatok változnak és múlékonyak és szerencsés esetben az igazán jó művészek is reflektorfénybe kerülhetnek, de az ő munkáik akkor is ott maradnak a múzeumok falain, amikor éppen nem számítanak „trendy”-nek, mert örök értéket képviselnek. S ha már Damien Hirst és Arnulf Rainer kiállításának apropóján beszélgetünk, akkor hadd mondjam el, hogy én mindkettőjüket közéjük sorolom.

Beszéljünk akkor egy kicsit erről a legújabb munkájáról, Hirst és Rainer közös kiállításáról. Két világsztár közös tárlata nem tartozik a leggyakoribb kiállítási formátumok közé. Mi adta az ötletet ehhez a tárlathoz – túlmenően azon, hogy Ön mindkét művésszel évtizedek óta közeli kapcsolatban áll – és mit tud ez hozzátenni a két művészről bennünk élő képhez?

Ez a formátum valóban viszonylag ritka, de itt, Arnulf Rainer múzeumában nem előzmények nélküli. A Rainer munkáiból válogatott szóló kiállítások között eddig is voltak olyan tárlatok, melyek az ő munkáit egy másik kiemelkedő kortárs művész munkáival állították párbeszédbe.

A korábbi két „paso doble” kurátora is én voltam; előbb Georg Baselitz, majd az olasz Mario Merz volt Rainer „beszélgetőtársa”. Ezek a tárlatok szóba kerültek tavaly nyáron egy Hirst-tel folytatott beszélgetésem során és rögtön éreztem a hangján, hogy beindult a fantáziája. Rainert sem kellett győzködnöm; mint kiderült, a két művész nagy tisztelője egymás munkásságának.

Vonzott a lehetőség, hogy Hirst, akit a nagyközönség főként híres-hírhedt formalinban úszó állataival és gyémántokkal kirakott koponyáival azonosít, ezúttal festményekkel mutatkozhat be, hiszen ő festő is, sőt képzelőerejét és temperamentumát tekintve elsősorban festő. Hatalmas objektjeiben, bármennyire is drámai hatásúak azok, elvész a közvetlenség, a spontaneitás; ám, amikor fest, egyedül marad ide-oda kalandozó, kiszámíthatatlan fantáziájával, azonnal reagálni tud a menet közben felmerült gondolataira. Nincs előre gondosan kidolgozott terve, a festő lényegében a színek felvitele, mozgatása közben fedezi fel, mit tud kihozni a kompozícióból.

A két művész között egyébként több a közös vonás, mint azt talán első ránézésre gondolnánk. Mindkettejükre jellemző a szokatlanul erős, szinte vakmerő spontaneitás, a bátorság, a kompromisszumok nélküli elszántság, mondhatnám, a megszállottság. Hirsttől egy 2010-12 között keletkezett sorozata, a „Két hét, egy nyár” darabjai közül válogattam. Ezek a figurális munkák Hirst kertjében születtek, látszik rajtuk, hogy a művész jó hangulatban, felszabadultan dolgozott – talán éppen azért, mert nem kellett megfelelnie a „gyémántkoponyás Hirst”-imázsnak. Itt visszatalált a figuratív elbeszélés elementáris egyszerűségéhez. Ezek a művek bepillantást engednek az alkotás folyamatába is, felvillantják a befejezett és a befejezetlen között a festészetben oly gyakran húzódó misztériumot.

A kiállítás kulcsműve az a kép-pár lett, melynek Hirst által festett darabja a Papagáj kiterjesztett szárnyakkal, Rainer által alkotott „fele” pedig egy energikus, széles ecsetvonásokkal festett, cím nélküli absztrakt kompozíció. Ennél jobb „alanyokat” aligha találhattunk volna egy egymást kölcsönösen gazdagító párbeszédhez. E két mű köré komponáltam a tárlatot; Hirst-től az említett új sorozatot, Rainertől pedig egy tágabb időszakban keletkezett munkákat bemutatva.

És hogy kérdése második felére is válaszoljak: igen, miközben igyekszem megosztani a látogatókkal azt, amit a kiállító művészekről tudok, az én ismereteim is mindig bővülnek. Rainer képei például Hirst művei mellett egy kicsit „kivilágosodnak”, a tónusok nem tűnnek olyan sötéteknek és a fókuszuk élesebb, mint amikor önmagukban szemléljük őket. Ez épp olyan – hogy klasszikus példát is említsek – mint hogy Michelangelo ecsetvonásai is nehézkesebbnek, lassabbnak hatnak, ha látjuk mellettük Raffaello könnyed eleganciáját.

„Nyughatatlan nyugdíjasként” milyen tervei vannak a következő évekre?

Nincsenek nagy terveim, de én korábban sem gondolkodtam tízéves projektekben; vannak, akik ebben sokkal jobbak nálam. Az irodalomban is vannak regényírók, novellisták, esszéisták, költők; ezzel az analógiával élve én az esszéisták, vagy még inkább a költők közé tartozom. Nem szeretem az „ex”-el kezdődő titulusokat, amikor ilyen vagy olyan múzeum korábbi igazgatójaként vagy a Documenta egykori kurátoraként mutatnak be; én ma is, csakúgy, mint korábban, elsősorban szenvedélyes művészettörténész és író vagyok, ez a lényeg.

Most is dolgozom egy könyvön és van egy rovatom a De Groene Amsterdammer című hetilapban, ahol minden héten egy-egy műtárgyat mutatok be. Egyébként nemcsak kortársakat; én tulajdonképpen „generalista” vagyok, nem kortársspecialista; pályámat Rembrandt-tanulmányokkal kezdtem. Talán meglepi, de nagyon kedvelem például Munkácsy Mihályt, akinek szívesen megnézem a munkáit, amikor nagyritkán Magyarországon járok.