Nemzetközi kutatóknak először sikerült emberi DNS-nyomokat kimutatniuk jégkorszaki sziklafestmények pigmentjeiből. Az áttörés új lehetőséget kínál arra, hogy ne csak a művek korát és technikáját, hanem alkotóik genetikai hátterét is vizsgálják, alapjaiban formálva át az archeogenetika és a művészettörténet kutatását.

A régmúlt művészetének tanulmányozása eddig elsősorban stilisztikai, kémiai és kormeghatározási módszerekre támaszkodott. A Nature Communications folyóiratban megjelent legújabb tanulmány azonban alapjaiban írhatja át az archeometria és a művészettörténet határterületeit: kutatóknak első alkalommal sikerült ősi emberi DNS-nyomokat azonosítaniuk jégkorszaki sziklafestmények pigmentmintáiban.

Ez a technológiai áttörés közvetlen biológiai hidat képez a paleolitikum alkotói és a modern tudomány között.

A kutatást az Alba Bossoms Mesa által vezetett nemzetközi kutatócsoport végezte, amelynek magját a lipcsei Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet munkatársai alkotják. A munka egy jóval nagyobb szabású, First-Art elnevezésű multinacionális projekt keretein belül valósult meg.

A konzorcium egyedülálló szakmai hálózatot tömörít: spanyol, portugál, olasz, kínai, német és brit régészek, geológusok, genetikusok és kulturális örökségvédelmi szakértők dolgoznak együtt az őskori sziklaművészet kémiai és kronológiai titkainak megfejtésén.

A projekt során az Ibériai-félsziget (Spanyolország és Portugália) 11 barlangjából származó 24 sziklafestmény pigmentmintáit vetették alá molekuláris elemzésnek. A vizsgált helyszínek között olyan világhírű lelőhelyek szerepeltek, mint, a kantabriai Altamira-barlang komplex, figuratív állatábrázolásai, az extremaduriai Maltravieso-barlang ikonikus, negatív kézlenyomatai további kilenc helyszín egyszerűbb, nonfiguratív geometriai jelei és pigmentfoltjai.

A paleolit közösségek rekonstrukciója eddig szinte kizárólag a hagyományos régészeti forrásokra – csontmaradványokra, fogakra, üledékmintákra és megkövesedett állati csontokra – korlátozódott. Az a tény, hogy az alkalmazott kötő- és színezőanyagok évezredeken át képesek megőrizni az alkotók genetikai állományát, teljesen új dimenziókat nyit meg.

„A múlt molekuláris nyomainak feltárása – legyen szó magukról az emberekről vagy azokról az életformákról, amelyekkel kölcsönhatásba léptek – forradalmasította a világ megértését, a tömeges vándorlásoktól kezdve a világjárványokig. Az »adatok« bárhonnan származhatnak: a fogakon lerakódott plaktól kezdve a barlang padlójáig.” – Monica Green, tudománytörténész és aDNA-szakértő

Bár a jelenlegi mintáknak csak egy részéből sikerült értékelhető mennyiségű humán DNS-t kivonni, a kutatók optimisták. A sziklarajz-technikák és a környezeti kontextusok sokfélesége arra utal, hogy más korszakokból, stílusokból vagy földrajzi régiókból származó leleteknél a módszer még következetesebben alkalmazható lesz.

A Spanyolországban és Portugáliában finomhangolt extrakciós eljárás globális áttörést hozhat a tengerentúli régészetben is. Kiváló tesztalanyként szolgálhatnak például Dél-Amerika ikonikus lelőhelyei, köztük az argentínai Santa Cruz tartományban található Cueva de las Manos (Kezek barlangja). A helyszínen található, 13 000 és 9 500 év közé datált több száz kézlenyomat pigmentjeinek elemzésével végre közelebb kerülhetünk az amerikai kontinens korai művészeinek személyazonosságához.

A képzőművészet és a reáltudományok kapcsolata nem új keletű: a keramikusság és a kemence-termodinamika összefonódásától kezdve az ókori egyiptomi kék (az első mesterséges pigment) szintetizálásáig a technológiai fejlődés mindig is kéz a kézben járt az esztétikai önkifejezéssel.

Az archeogenetika (aDNA) térnyerése azonban most a művészettörténet-írás új korszakát hozza el. A Torinói lepel lenfonalainak vizsgálatától Leonardo da Vinci festményeinek molekuláris elemzéséig a genetikai nyomozás képes feltárni a művek készítésének mikrokörnyezetét, az alkotók mobilitását, de akár a történelmi hamisítványokat is.

Bár az archeogenetikai adatoknak megvannak a maguk korlátai – a DNS töredezettsége és a kontamináció (szennyeződés) kockázata miatt –, a mikroszkopikus nyomok ma már többet árulnak el az őskori, ókori és középkori emberekről, mint bármikor korábban.

A paleolit barlangrajzok nem pusztán esztétikai vagy rituális üzenethordozók: olyan komplex biológiai archívumok, amelyek közvetlen genetikai hozzáférést biztosítanak fajunk közös múltjához.

Forrás: Hyperallergic