Miután az amerikai hadsereg Donald Trump elnök utasítására január 3-án elfogta és kiadatta a venezuelai elnököt, Nicolás Madurót és feleségét, Cilia Florest, a nemzetközi figyelem a dél-amerikai ország politikai káoszára és az Egyesült Államok feltételezett olajipari érdekeire irányult. Csakhogy Venezuelának nemcsak hatalmas kőolajkészletei vannak: természeti, építészeti és régészeti kincsekben is bővelkedik – köztük három UNESCO világörökségi helyszínnel. Az ország geopolitikai bizonytalanságba süllyedése ezek jövőjét is kérdésessé teszi.

Az ország északnyugati részén, Falcón államban található Coro városa és kikötője, mely 1527-ben alakult, és Dél-Amerikában elsőként vívta ki függetlenségét Spanyolországtól. Az UNESCO szerint a helyszín egyedülálló a Karib-tenger partvidékén, kiemelkedő egyetemes értékét pedig az adja, hogy épületei földalapú építészeti technikákkal készültek. Ilyen a ma is használt bahareque (sár, fa és bambusz kombinációja), az adobe és a tapia, vagyis a döngölt föld.

Coro történeti jelentőségét – az UNESCO leírása szerint – a gyarmati kori spanyol és mudéjar építészeti stílusok, valamint az őslakos építési hagyományok sajátos keveredése adja. A 17. század közepétől a város arculatára a közeli Curaçao és Aruba holland építészeti gyakorlata is hatott. A kulturális sokszínűséget egy történelmi zsidó temető is erősíti.

Coro és kikötője 1993-ban került fel a világörökségi listára, 2005-ben azonban az UNESCO a veszélyeztetett helyszínek közé sorolta. Ennek oka többek között a környezeti kockázatok és a történeti épületek anyagának sérülékenysége volt – amit a 2004–2005-ös heves esőzések is alátámasztottak, amikor több épület és közterület megrongálódott. További fenyegetést jelentett az, amit az UNESCO „nem megfelelő fejlesztésnek” nevez: az ellenőrizetlen városfejlődés és a formális műemlékvédelmi szabályozás hiánya.

Corótól mintegy 450 kilométerrel keletre, Caracasban található Venezuela legújabb világörökségi helyszíne, a Ciudad Universitaria de Caracas. Az egyetemi várost a Londonban született, venezuelai Carlos Raúl Villanueva (1900–1975) tervezte, és 1940 és 1960 között épült fel. A modernista építészet kiemelkedő példájaként tartják számon. A campus átfogó városépítészeti koncepció mentén készült, számos – jellemzően vasbeton – épülettel, köztük az Aula Magna hangversenyteremmel, amelyben Alexander Calder Floating Clouds (1953) című szobra egyben akusztikai szabályozórendszerként is működik.

Az egyetemi város része Villanueva olimpiai stadionja és a jellegzetes Plaza Cubierta is, egy fedett-félig nyitott tér, amelyet betonfedésű sétányok hálóznak be. Calder „akusztikus felhőin” túl a campuson helyspecifikus művek láthatók többek között Jean Arp, Fernand Léger, Jesús Rafael Soto, Victor Vasarely és Gego alkotásaiból. Bár a Ciudad Universitaria nem szerepel a veszélyeztetett helyszínek listáján, kihívásokkal itt is szembe kell nézni: az UNESCO szerint a déli és nyugati határon terjeszkedő lakó- és kereskedelmi övezetek miatt védőzóna kialakítására lenne szükség.

Venezuela harmadik világörökségi helyszíne – és egyben legnagyobb turisztikai attrakciója – a délkeleti Bolívar államban fekvő Canaima Nemzeti Park. A park lenyűgöző tájairól, jellegzetes tepui-hegyeiről (asztalhegyek), gazdag biodiverzitásáról és az Angel-vízesésről híres, amely a világ legmagasabb, megszakítás nélküli vízesése. A terület őslakos pemón népének teremtésmítosza szerint a legmagasabb tepui, a Roraima-hegy egy isteni fa csonkja, amely egykor a világ összes gyümölcsét és zöldségét termette. A brit felfedező, Everard im Thurn beszámolói e táj nagyszerűségéről állítólag Arthur Conan Doyle-t is inspirálták Az elveszett világ (1912) megírásakor.

Az UNESCO szerint azonban a hárommillió hektáros park is veszélyben van. Egy 2025-ös jelentés a fenyegetések között említi az erdőtüzeket, a legális és illegális bányászatot, valamint a venezuelai nemzeti gárda és a pemón közösségek közötti konfliktusokat.

A SOS Orinoco nevű civil kezdeményezés – amely „szakértők egy csoportjából” áll, akik a megtorlástól tartva névtelenül dolgoznak – súlyos vádakat fogalmazott meg az illegális bányászat venezuelai természeti örökségre gyakorolt hatásairól, köztük a Canaima Nemzeti Park esetében is.

A szervezet szerint Maduro 2016-ban az ország déli részének jelentős területét az úgynevezett Orinoco Bányászati Ívvé nyilvánította, amelynek – állításuk szerint – „nincs világos jogi struktúrája vagy földrajzi határa”. Ez megnyitotta a térséget elsősorban arany- és koltánbányászati tevékenységek előtt.

A bányászat azonban azóta túlnyúlt a kijelölt zónákon, és védett területekre is betört, köztük a Canaima és a Yapacana Nemzeti Parkba, valamint a Felső-Orinoco–Casiquiare bioszféra-rezervátumba. A SOS Orinoco szerint a terjeszkedés mögött „fedőcégek” és a kormány által védett „szabálytalan szereplők” állnak, beleértve szervezett bűnözői csoportokat és venezuelai katonatiszteket.

Venezuela politikai válsága megnehezíti, hogy kapcsolatba lépjenek az ország örökségvédelmi szakembereivel, vagy pontosan felmérjék a helyszíneket fenyegető kockázatokat.

Venezuela történeti és kulturális helyszíneinek sérülékenysége jóval megelőzi a mostani politikai krízist: évtizedek óta fennálló, strukturális gyengeségekben gyökerezik, amelyek az örökségirányítás, a területhasználat és a kulturális politika terén jelentkeznek.

„Venezuela kivételesen gazdag és sokszínű prekolumbián örökséggel rendelkezik, amelyet több kulturális tradíció – például az arawak és a karib nyelvű társadalmak, valamint korábbi őslakosok – alakítottak ki, és amelyek anyagi és szimbolikus nyomai ma is láthatók az ország egész területén” – nyilatkozta Adine Gavazzi antropológiai szemléletű építész, a Genovai Egyetem és az Università della Svizzera Italiana UNESCO-tanszékének vezetője a The Art Newspapernek. Gavazzi régóta kutatja a térség örökségét, tavaly pedig az amazóniai régióról szóló régészeti tanulmánykötetet szerkesztett.

„Jelentősége ellenére Venezuela prehispán örökségének nagy része további dokumentációra szorul ahhoz, hogy nemzetközileg is láthatóvá váljon”

– teszi hozzá. „Bár a jogi védelem adott az Instituto del Patrimonio Cultural révén, a megőrzést és a kutatást strukturális és logisztikai korlátok nehezítik.”

A 1920-as és 1980-as évek közötti gyors modernizáció, az olajipar által vezérelt városnövekedés és az infrastruktúra-fejlesztések – amelyek gyakran örökségvédelmi hatástanulmányok nélkül zajlottak – számos régészeti lelőhely pusztulásához vagy feltáratlan állapotban maradásához vezettek. Útépítések, bányászat és mezőgazdasági terjeszkedés során lelőhelyek semmisültek meg, a történeti városközpontokat pedig rosszul szabályozott átépítések torzították el. Sziklarajzok, barlangok és szabadtéri régészeti emlékek minimális jogi védelemben, ellenőrzésben és értelmezésben részesültek.

A 21. század elejére nemzetközi értékelések – például az Icomos Heritage at Risk jelentései – már figyelmeztettek arra, hogy venezuelai erődítmények, történeti városok, hagyományos települések és régészeti tájak az elhagyatottság, a nem megfelelő beavatkozások és a környezeti károk miatt veszélyben vannak. Számos sziklarajz-lelőhely, köztük az északi Taima-Taima Coro közelében, illetve a Valencia melletti Vigirima – Venezuela harmadik legnagyobb városa közelében – már jóval Maduro tavalyi bukása előtt fizikai pusztulást, vandalizmust és fosztogatást szenvedett el.

„Az örökségvédelem szempontjából nem a mostani válság a probléma – ez sokkal régebbre nyúlik vissza” – mondja José Miguel Pérez-Gómez, a caracasi Simón Bolívar Egyetem régésze, Gavazzi kötetének egyik szerzője a The Art Newspapernek. Szerinte a legnagyobb gond az információ és az oktatás hiánya.

„Nem lehet megvédeni a helyszíneket, ha az emberek nem ismerik a saját örökségüket.”

Pérez-Gómez és kollégái éppen ezért 15 éve dolgoznak a Canaima Nemzeti Parkban, és igyekeznek a friss felfedezéseket a nyilvános ismeretterjesztés szolgálatába állítani. A csoport 2009-ben szokatlan vörös-sárga piktogramokat fedezett fel egy sziklamenedék falán az Upuigma-tepui hegy lábánál – olyan ábrákat, amelyek állítólag még a helyi pemón közösségek számára is ismeretlenek voltak. A lelet további, fejlett kerámiák és eszközök felfedezéséhez vezetett.

A kutatók munkahipotézise szerint ezek az emlékek egy 10 ezer éves ősi kultúrához tartoztak, és Canaima lehetett ennek a civilizációnak a „nulladik pontja”.

Pérez-Gómez szerint a Brazíliában, Guyanában és Kolumbiában talált hasonló motívumok alapján feltételezhető, hogy ez az ősi kultúra túlnyúlt a mai Venezuela határain. A pontos keltezéshez további kutatásokra lenne szükség, ám ez a jelenlegi körülmények között lehetetlen. Hosszabb távon Pérez-Gómez abban reménykedik, hogy az UNESCO Canaimát „kulturális tájként” ismeri majd el, hangsúlyozva a terület jelentőségét a természeti értékeken túl is.

„Ha az UNESCO kulturális tájjá nyilvánítja ezt a helyet, akkor – a megfelelő környezeti vizsgálatok után – irányított régészeti túrákat lehetne kialakítani” – mondja. És amikor Venezuela képes lesz újjáépíteni a gazdaságát, teszi hozzá, az ilyen jellegű kulturális turizmus „új lehetőséget jelenthet a pemón közösség számára”.

Forrás:
The Art Newspaper