Tehching Hsieh neve fogalom a kortárs művészetben: ő az az alkotó, aki nem tárgyakat, hanem éveket szignóz műalkotásokként. A tajvani származású New Yorkban élő performanszművész extrém egyéves akcióival vált legendává; ő maga következetesen tagadja, hogy a hősiességről vagy a szenvedésről szólna munkássága. Egy friss interjúból kirajzolódik életműve, amelyben a művészet és a túlélés ugyanannak az időfolyamnak a két oldala – és ahol a legnagyobb állítás az, hogy „életben maradni” is lehet műalkotás.

Tehching Hsieh neve immár kultikusnak számít a kortárs művészetben: munkássága mostanra az idő, az élet és az emberi létezés mély vizsgálatává szélesedett. A The Art Newspaper nemrég megjelent interjújában Hsieh elmesélte, mi motiválta a legendás, hosszútávú performanszokat és miként gondolkodik a múltról. Most ugyanis legfontosabb performanszai újra láthatóvá válnak a New York-i Dia Beacon galéria retrospektív tárlatán, ahol hat munkáját mutatják be, amelyeket összesen 18 év alatt hozott létre.

Hsieh Tajvanon született 1950-ben, fiatal festőként érkezett New Yorkba 1974-ben. Az első négy évben leginkább alkalmi, fizikai munkákat végzett, eközben eszmélt rá, hogy a túlélés maga is munka és művészet. illegálisan élt az Egyesült Államokban 14 évig mielőtt 1988-ban amnesztiát kapott. A mindennapi túlélés része volt a mosogatás, az építkezéseken vállalt és egyéb munkák – melyek mind művészetének alapját jelentették.

Bár eredetileg festőnek indult, hamar ráébredt, hogy a festészet – legalábbis számára – nem képes kifejezni azt, amit igazán keresett: az idő kontinuumát, a gondolkodás ritmusát, az élethez való viszonyulását. Így született meg az elhatározás: elhagyja a hagyományos formákat, és olyan műveket hoz létre, amelyek nem tárgyakat, hanem az időt – és az idő megélését öntik formába.

1978 és 1986 között öt egymás utáni egyéves performanszot valósított meg, mindegyiket extrém körülmények között. Az első, a Cage Piece(1978-1979), során egy évre zárkózott be egy fa ketrecbe a lakásában: nem beszélt, nem írt, nem olvasott, nem hallgatott zenét, nem nézett televíziót – mindennap hoztak élelmet neki, salakanyagait pedig egy vödörben vitték el.

Ezt követte a Time Clock Piece (1980–81), amikor minden órában „bepötyögött” egy blokkolóórába; majd az Outdoor Piece (1981–82), amikor egy évig New York utcáin, fedél nélkül élt; a Rope Piece (1983–84), amelyben Linda Montanóval volt kötéllel összekötve – fizikailag nem érintkeztek, de kénytelenek voltak együtt lenni; és végül a No Art Piece (1985–86), amikor egy évig nem csinált, nem gondolt, nem beszélt művészetről – nem olvasott, nem nézett kiállítást, és nem is beszélt ilyesmiről másokkal.

Az utolsó, talán legmeghatározóbb munka a Thirteen Year Plan (1986–1999) volt: tizenhárom éven át alkotott, de nem mutatta be a munkáit. Végül 2000. január 1-jén, egy ceremónián, a New York-i Judson Memorial Church-ben egy plakáton egyszerűen ezt közölte: „I kept myself alive” („Életben tartottam magam”). Ez a kijelentés nem dicsőség, hanem túlélés gesztusa –

Hsieh számára az idő maga a művészet, és a túlélés pedig maga az üzenet.

Hsieh szerint a naptári év az emberi élet egyik alapvető egysége. „Egy év szimbolizálja az életet – az évszakok ciklusát, az ismétlődést, a ritmust”. Szerinte egy egyéves performansz akkor válik teljessé, amikor az élet és a művészet összeolvad – nem csupán próba, hanem egy élettartam kiterjesztett meditációja. Az interjúban hangsúlyozza: „nem próbáltam valamiféle superman lenni. Az én munkám nem a heroizmusról szól.” Ehelyett a tartósság, a folyamatos létállapot, az ismétlődés metafizikája áll munkássága a középpontban.

Hsieh korábbi interjúkban is kiemelte, hogy munkái nem pusztán személyes, önéletrajzi jellegű alkotások, hanem univerzális kérdéseket érintenek: az emberi szabadság, a korlátok és intimitás viszonyát, a létezés paradoxonjait. Bár fizikailag extrémek a vállalásai, elutasítja a szenvedés vagy a hősi áldozat narratíváját: számára nem a fájdalom a cél, hanem az idő ritmusa, a cselekvés és nem-cselekvés, az emberi jelenlét „technikája”.

2000 óta Hsieh nem hoz létre új műveket. Az interjúban világossá tette: már nem tekinti magát művésznek abban az értelemben, ahogy korábban. Ehelyett a „létezést” választotta: a passzív időtöltést; az élete terét értelmezi műteremként. „Ha él valaki, és pusztán időt tölt el, az idő múlása már önmagában érték” – fogalmaz. Bár nem alkot már aktívan, a munkái tovább élnek: dokumentációk, fényképek, rekonstruált installációk formájában.

Az interjúból kiviláglik, hogy Hsieh művészete nem áhítatot, nem szenvedést akart bemutatni – hanem magát az időt mint élő, mért és megtapasztalt valóságot. Minden munkája egy-egy filozófiai utazás a létezés lényegéhez.

Jelenleg Budapesten a Ludwig Múzeumban tekinthető meg tajvani művészek munkája, a Vihar előtt című csoportos tárlaton. Hsieh munkái nincsenek köztük, de a kiállítás ettől függetlenül informatív és érzékletes képet ad a szigetország alkotóinak gondolkodásmódjáról, kulturális kontextusáról.