Sárga mint sárga
Sunny side up címmel rendezett kiállítást egy somerseti galéria, mely kifejezetten a sárga színt helyezte a középpontba. A sárga szín az egyik legrégebbi árnyalat az emberi kultúrában. Sugárzik belőle a napfény, a melegség, az öröm – ugyanakkor viselheti az árulás, a féltékenység és a veszély jelképeit is.
A sárga pigmentek már az őskori barlangrajzokban is megjelentek, például az Altamira-barlangban. Ezt többnyire okkersárgával érték el, amely természetes vas-oxidot tartalmaz. Az ókori Egyiptomban a sárga az arannyal azonosult, az örökkévalóság és az isteni hatalom színeként. A fáraók maszkjain és a sírfestményeken gyakran színezték sárgával az istenek a bőrét – elsősorban Ré napistenét. A görög és római kultúrában a sárga kevésbé kapott kiemelt szerepet, inkább ruhákon és díszítőelemeken tűnt fel.
Keleten a kínai császárok kizárólagos színe volt a sárga. Az ősi Kínában például csak az uralkodó viselhette a teljesen sárga ruhát.
A középkori keresztény művészetben a sárgának – ismét időnként az arannyal azonosulva – kettős értelme volt: egyszerre jelentette az isteni fényt és az árulást. Arany, illetve aranyat imitáló sárga háttérrel jelenítették meg a szenteket, Krisztust vagy a mennyet, míg a sárga – mint sárga – a földi árulók, kitaszítottak és eretnekek színe lett. Júdást, Jézus árulóját gyakran sárga köpenyben ábrázolták, ez a motívum egészen a reneszánszig fennmaradt.
Egyszerre vonzó és taszító, meleg és figyelemfelkeltő, mégis nyugtalanító.
A reneszánsz mesterek is, mint Leonardo da Vinci vagy Tiziano, a sárgát gyakran arannyal párosították, különösen a drapériák, ékszerek vagy háttérdíszítések esetében. A sárga ebben a korszakban ismét a gazdagság, hatalom és isteni sugárzás szimbólumává vált – ugyanakkor még mindig nem kapott központi szerepet egy-egy festmény alapszíneként.
A barokk művészetben – például Rembrandt vagy Vermeer munkáiban – a sárga már mélyebb, drámaibb tónusokban is megjelenik. Rembrandt sötétebb sárgái érzelmi mélységet és időtlenséget sugároztak.
Goethe a 18. században vetette papírra színtanát, mely szerint a sárga a pozitív oldal színe. Mindig magában hordozza a fényt, alapvetően derűs, vidám szín – enyhén izgató tulajdonsággal. A világos sárgát kellemes és örömteli színnek írja le, míg az erős sárgát derűsnek és nemesnek véli.
A 19–20. század fordulóján a sárga reneszánszát élte: a posztimpresszionisták, elősorban Vincent van Gogh, előszeretettel használták. Van Gogh híres Napraforgók sorozatában vagy az Arles-i hálószoba című festményében is a sárga dominál – egyszerre kifejezve az örömöt, a nyugtalanságot és a szenvedélyt.
olaj, vászon, 91×72 cm
A német expresszionisták, Franz Marc és a Der Blaue Reiter csoport tagjai a sárgát spirituális energiával töltötték meg. Marc szerint a sárga „női” szín, „örömteli és érzékeny”.
A XX. századi absztrakt művészetben – például Mark Rothko vagy Yves Klein munkáiban – a sárga tiszta energiaként jelent meg: vibrált, pulzált, szinte lebegő aurát teremtve a vásznon. Ekkor már foglalkoztak a színek pszichológiájával is, mely szerint a sárga serkenti az agyat, élesíti a gondolkodást, növeli a figyelmet – ezért is használják gyakran figyelemfelkeltő hirdetésekben, közlekedési táblákon. Ugyanakkor túlzott használata ingerlékenységet is kiválthat.
Carl Jung szerint a sárga a tudatosság színe, amely az „én” felfedezéséhez kapcsolódik. A sárga tehát nemcsak öröm, hanem belső ébredés, inspiráció is lehet. A színterápia szerint pedig a sárga segíti a gyomor és az emésztés működését.
olaj, vászon, 231×180 cm
A kortársak közül Wolfgang Leib német képzőművész, aki leginkább minimalista installációiról és a természettel való mély kapcsolatáról ismert, munkásságának központi eleme a természetes anyagok, például tej, rizs, márványpor és különösen a sárga méhpollen használata. A pollen az élet, a termékenység és a mulandóság körforgását jeleníti meg. Alkotásai gyakran meditatív térélményt kínálnak, elcsendesítik a nézőt.
Borítókép: Wolfgang Leib
