Nagy Gábor Mihály (Nagámi) Munkácsy-díjas szobrászművész 2024. január 27-én, életének 69. életévében elhunyt. A szomorú hírt a művész özvegye, Bodrogi Éva tette közzé.

Nagy Gábor Mihály – Nagámi – 1955-ben született, mesterének Csiky Tibort tekintette; stílbútor-faragóként indult, de hamar művésszé vált: 1976-tól vett részt csoportos tárlatokon, első egyéni kiálíltása 1983-ban volt. Organikus és dezorganikus szikár munkái többnyire fából, acélból, vasból, gránitból készültek. Témaválasztásában vonzódott a keleti filozófiákhoz, köztük a kínai Taó azaz „Az Út” fogalmához, de nagyon foglalkoztatta a köztes lét tibeti elképzelése is.

Pályája kezdetéről így vallott egy 1995-ös beszélgetésben:

„Újpesti gyerek vagyok. Proli környéken, gyárvárosban nőttem fel. Olyan környéken laktam, ahol az egyik nap váratlan eseményként egy új játszóteret adtak át. Ezen a játszótéren volt egy beton pingpongasztal is, vas hálóval. Ez nagy dolog volt akkoriban. Otthonról mindenki elcsente a nokedliszaggatót, ilyen ütőkkel játszottunk. Aztán egyik nap jött egy srác egy igazi ütőféleséggel. Megkérdeztük, honnan vette. Mondta, hogy a gyapjúszövő művelődési házában működik egy szakkör, ahol ezt meg lehet csinálni. Kiderült, hogy ott nemcsak ütőt lehet csinálni, hanem mást is. Sas József asztalos vezette a szakkört, aki bicskával faragott jegesmedvéket, elefántokat. Porcelánnipp volt ez fából. Kilenc-tíz éves voltam, és ez meghatározta a későbbie- ket: megmozgatta a fantáziámat.

Elkezdtünk rajzolgatni, de mert nem ment, szakkörbe kezdtünk járni, a zuglói Munkácsy Mihály Körbe. Korrigáltuk egymást, másolgattunk, felvételiztünk a Török Pál utcai művészeti szakközépiskolába, de nem vettek fel. Ezért elmentem faszobrásznak, és szerencsém volt, mert jó elméleti tanárhoz kerültem: Samodai Lajosnak hívták. Samu Gézáék jártak azokba a műhelyekbe dolgozni, ahol tanultunk, az iskola előtt később fel is állították az egyik művét. Vilt Tibor ott csinálta meg Kaesz Gyula emlékének szentelt szobaszobrát. Intarziakészítéssel is foglalkoztak ebben az iskolában, Klimó Károlynak van ott két nagy intarziája, amit a srácok kiviteleztek. Nagyon jó volt a légkör. Samodai Olaszországban végzett mint faszobrász, de Moszkvában is járt, nagyon felkészült szakember volt, művészettörténetet is tanított.

A BUBIV-hoz jártunk gyakorlatra, de tulajdonképpen szobrásznak készültünk. Kezdett kinyílni a világ. Irodalmi színpad is volt. Ezt az öt esztendőt nagyon aktív munka és tanulás jellemezte, itt alakultak ki irodalmi vonzódásaim is, itt érlelődött Ady-szeretetem. Az iskolával párhuzamosan a Fő utcai szakkörbe is jártunk, és itt már mintáztunk is, ifj. Fekete Géza irányításával.

Itt ért az a tisztesség, hogy jutalomképpen lemehettem a tokaji nyári művésztelepre. Ez 1976-ban volt, és nagy szerencsémre Tokajban találkoztam Csiky Tiborral, az Öreggel. Tokajban lehetett rajzolni, akvarellezni, és volt műterem, ahol gépek voltak. Te dönthetted el, hogy melyik mestert választod: Lantos Ferencet, Bak Imrét, Baranyay Andrást, Csiky Tibort vagy Birkás Ákost. A művésztelepet Bánszky Pál szervezte nagyon jó érzékkel, volt mit tanulni. Először nem tudtam semmit, ismerkedtem a lehetőségekkel, mindenkihez eljárogattam, és amikor lekerültem a Csikyék műhelyébe, akkor mondtam, hogy itt akarok dolgozni. Ám oda nem lehetett csak így, jelentkezés alapján bekerülni. Akkoriban voltak országos amatőr kiállítások, és az Öreg válogatta ki a kiállításon, kik azok, akik nála dolgozhatnak. Én kívülről csöppentem a csapatba, nagyon megkapott a légkör. Heritesz Gábor mondta, hogy hozz egy munkát, és akkor majd az Öreg eldönti, itt maradhatsz, vagy nem.”

Egy 2010-es interjúban nyilatkozta azt, 1995-ös kiállítása kapcsán, hogy „a tárlat a »köztes létről« akart beszélni, mindarról,

és úgy érzem, illik őket a maguk természetes szörnyűségében ábrázolni.”