A nyár közepét uraló témák egyike a július közepén a világ legtöbb pontján egyszerre bemutatott két hollywoodi kasszasiker: az atomfegyverek atyjáról szóló sötét tónusú dráma, az Oppenheimer és az ironikusan túltekert idill filmje, a Barbie. A témához a művészeti sajtó is kapcsolódott.

Az uborkaszezon kánikulájába csapódott be Hollywood rózsaszín atombombája: a két kasszasiker film egy napra időzített bemutatója. A két egymástól mind tematikában mind mozgóképi megfogalmazásban végletesen különböző alkotás a „Barbenheimer” néven ismertté vált, interneten terjedő mémek jelenségét hozta magával. Azon túl, hogy minden sajtóorgánum – s ahogy azt a mellékelt példa mutatja: A mű is – rácsatlakozott a globális uszályra, a művészeti magazinok a két filmet egymásra vetítő mémek közvetítétésén túl azt is számba vették, milyen képzőművészeti vonatkozások köthetők a két amerikai filmipari termékhez.

Ebből a nézőpontból az Oppenheimer esetében volt egyszerűbb a helyzet. Itt ugyanis annyiban lehet képzőművészettel kapcsolatba hozni a filmet, hogy a kockákon feltűnik egy Picasso-festmény, a Femme assise aux bras croisés (Keresztbe tett karokkal ülő nő) (1937), amelyet Picasso Marie-Thérèse Walterről készített, arról a nőről, akivel 45 évesen – Walter 17 éves korában – kezdett romantikus viszonyt. A festmény absztrakt testábrázolásába sokan látták bele Picasso nőkkel szembeni erőszakos viselkedésének jeleit, de a művészettörténeti kánonba az akadémia stílust megkérdőjelző formai kísérletezés egyik ragyogó példájaként került be.

A festmény filmbeli felbukkanása ebben a vonatkozásban párhuzamot von Oppenheimernek szintén problematikus, nőkkel szembeni kapcsolati rendszerével; de másfelől a kép hangsúlyos, látomásszerű megjelenése a mozivásznon a két rendkívüli ember, a művész és a tudós zsenije közötti hasonlóságot is kiemeli.

A festmény megjelenésének mindezek mellett köze lehet egy életrajzi részlethez is, amely egyáltalán nem szerepel Nolan filmjében, de megjelenik az alapjául szolgáló könyvben, Kai Bird és Martin J. Sherwin 2005-ben megjelet American Prometheus: The Triumph and Tragedy of J. Robert Oppenheimer című életrajzában. A regény szerint Oppenheimer szülei művészeti gyűjteményt tartottak fenn, melyben Rembrandt van Rijn, Édouard Vuillard, Pierre-Auguste Renoir és Vincent van Gogh művei mellett volt egy Picasso-festmény is, az Anya és gyermeke (1901) a kék korszakból – vette számba az életrajzi vonatkozásokat az Artnews.

A Barbie-film a képkockák szintjén nem tartalmaz képzőművészeti utalásokat – azonban maga a baba mint játékszer és bonyolult társadalmi- és gendertörténeti ikon számtalan alktotót ihletett meg. Többek közt az Artnet és a Hyperallergic gyűjtött össze olyan a műalkotásokat, melyek a Barbie-jelenségre reflektáltak.

Barbara Millicent Roberts – alias Barbie – a világ egyik legismertebb arca és játékszere. Az üzletasszony, Ruth Handler által megalkotott és a Mattel által 1958-ban piacra dobott Barbie hamarosan az amerikai kulturális szövet kibogozhatatlan részévé vált, inspirálva nemcsak a hipernőies „Barbiecore”-esztétikát, hanem a feminizmusról, szépségideálokról és a fogyasztói tárasdalomról szóló diskurzusok tömegét.

Barbie a populáris kultúra ikonja lett, így szinte magától értetődő, hogy Andy Warhol is felhasználta. Barbie című munkájával azonban eredetileg nem a játékbaba portréját akarta megörökíteni. BillyBoy művész és divattervező, Warhol régi barátja lett volna a modell, aki azonban a felkérést folyamatosan visszautasította. Végül elege lett Warhol folyamatos unszolásából, és azt üzente: „Ha valóban el akarja készíteni a portrémat, csináljon egy portrét Barbie-ról, ugyanis Barbie, c’est moi.” Warhol megfogadta a tanácsot:

David Levinthal amerikai fotós nagy karriert futott be az aprólékosan beállított babák és kis játékok fotózásával, munkáiról az avatatlan szemek elsőre nehezen döntik el, filmstillek vagy fotós beállítások. A jeleneteken keresztül Levinthal a popkultúrától és a történelmi eseményektől kezdve a rasszizmusig és a politikáig reflektál társadalmi eseményekre. Barbie-sorozatában a fotós divatmodellként használta a babát, mely ugyanúgy kifogástalanul öltözött, és ugyanúgy pózolt, mint egy élő modell egy reklámkampányban vagy egy magazinban – rámutatva ezzel a nők és testük a fogyasztói társadalomban bekövetkezett eltárgyiasulására.

A fotós Sheila Pree Bright Plastic Bodies című sorozatában az ember és a baba közötti határ elmosódására irányítja a figyelmet. A Barbie babák és valódi nők „közös portréi” a tömegkultúra által közvetített szépség-standardok nyomását hangsúlyozzák: a tökéletesség alattomos és elérhetetlen célját, melynek hajszolása oda vezet, hogy a női test lesz inkább egy babához hasonlatos, nem pedig fordítva.

A kairói származású, jelenleg New York-ban élő Sara Zaher művész és dizájner szintén a Barbie baba szimbolikájával mutat rá társadalmi, kulturális és politikai kérdésekre, feszültségekre. De ő igyekszik új narratívákat is felmutatni a magától értetődőek mellett: „a rokonság, az együttérzés vonalát szerettem volna erősíteni, Barbie-t úgy bemutatni, mint áldozatra, megváltásra és önmaga újrafeltalálására képes figurát”– nyilatkozta az Artnetnek. Zaher humorral, szellemességgel, néha tiszteletlenséggel vagy épp patetikusan értelmezi újra az ikonikus babát, hogy rámutasson a kultúra alakíthatóságára.

Némiképp Zaher alkotásához kapcsolódik a különböző vallások attribútumaival felruházott Barbie-kollekció, melyet két argentin művész készített el 2014-ben. Azonban a galéria, ahol debütált volna az alkotás, tartva a már előzetesen is hangos ellenvéleményektől, nem mutatta be a babákat. Emiliano Paolini és Marianela Perelli Barbie: The Plastic Religion című művében 33 Barbie szerepelt a kereszténység, a judaizmus, a hinduizmus, a buddhizmus és az argentin népi vallás szent alakjaiként. A szentek és istennők, például Szűz Mária és Káli ábrázolásai mindig is a kor szépségideálját testesítették meg, a művészek – elmondásuk szerint – csak frissíteni akarták ezeket a vallási ikonokat, hogy azok tükrözzék a kortárs ideálokat. Az anyagban több Ken baba is szerepelt, az egyik Jézus Krisztushoz hasonlóan a kereszten, de Buddhát is megformálták a művészek.

Sarah Williamson Művészeti aktivista Barbie című akciója 2018 óta fut, a tevékenység a Williamson által vezetett Twitter fiókon követhető. ArtActivistBarbie több mint négy éve bukkan fel múzeumokban és galériákban, ahol hurkapálcikára erősített tiltakozó táblákat emel a magasba, többnyire a maszkulin központú művészeti világot kritizálva. A projektet Sarah Williamson, a Huddersfieldi Egyetem vezető oktatója indította, hogy így vonja be diákjait különböző társadalmi kérdések mélyrehatóbb megvitatásába. A kísérlet sikeres volt, és Williamson folytatta a projektet, amely mostanra 17 500 követőt tudhat magáénak. Williamson narratívájában Barbie egy civil aktivista, ami a most bemutott, Greta Gerwig által rendezett Barbie-film hősnőjének újrafogalmazásával is párhuzamba hozható.

Borítókép: Sheila Pree Bright: Plastic Bodies, Cím nélkül 4 (részlet)