“Elsősorban Moholy-Nagynak a technológia és a természet iránti viszonya, amelyet az én kutatásaim átértelmeztek” – mondja Ifj. Dr. Botár Olivér, Kanadában élő, magyar származású művészettörténész, kurátor, a MOME idei Moholy-Nagy díjasa, aki új, szokatlan, olykor vitákat is kiváltó megközelítéseket hozott be a kutatásba.

2022 Moholy-Nagy díjasa Ifj.Dr. Botár Olivér (Oliver A. I. Botar), művészettörténész, kurátor. Botár a Moholy-Nagy László életmű és a közép-európai modernizmus egyik legismertebb kutatója a tengeren túlon és itthon egyaránt. A University of Manitoba, School of Art professzora és igazgatóhelyettese jegyzi a tavaly Kanadában bemutatott Bauhaus (Canada) 101 című átfogó kiállítás kurátori kreditjét is, emellett számos könyv, többek között a magyar nyelven is megjelent Természet és technika – Az újraértelmezett Moholy-Nagy (1916-1923) című munka szerzője. 

Botár szakmájának egyik “fenegyereke”, aki olyan iratokat és dokumentumokat kutatott a biocenrizmussal és a modernizmussal összefüggésben, amelyekhez kevesen mertek, vagy akartak nyúlni a háború után, hiszen a biocentrizmust nem egyszer nemzetiszocialista alkotókkal hozták összefüggésbe. A szakmai elit óvta őt a témától, ő azonban belemerült, és ennek többek között azt köszönhetjük, hogy a nyugaton mindvégig jól ismert Moholy-Nagy László munkásságát merőben új keretek közé helyezte. A kilencvenes évek közepén bizonyította, hogy Moholy-Nagy munkásságában a természetközpontúság is jelen van. 

Az addig lényegében csakis technológia és innováció-orientált alkotóként számontartott művészről kiderült, hogy eszmeiségének meghatározó eleme volt a biocentrizmus, a természetközpontúság. Voltaképpen ez az, ami a Bauhaus egyik megteremtőjének életművét az előttünk álló globális kihívások fényében is igazán aktuálissá teszi a designerek, művészek és oktatási intézmények számára, hiszen ennek alapján jobban megérhető, mit jelent az, hogy a tervezőként a természet részei vagyunk.

Ez a nézőpont pedig változtathat a jövő designer-nemzedékének szemléletén is, hiszen a Moholy-Nagy pedagógiai örökségén nyugvó képzésbe hangsúlyosabban is beemelhető. Kevésbé disztópikus jövőképek felé mozdíthatja az alkotókat, és egy a természetet jogalanyként, szereplőként integráló szemlélet kialakításában, alkalmazásában kaphat jelentős szerepet. 

Az ön szülei ‘56-ban emigráltak, kanadai magyarként hogyan tudta megőrizni a magyar kultúra iránti szeretetét, a nyelvtudását?

Az volt a szerencsém, hogy nálunk otthon magyarul folyt a szó. Anyám nem tudott angolul, de sok más nyelven igen, hiszen nyelvész volt, alapvetően német-francia szakos, de tudott latinul, görögül is. Tanult oroszul az ötvenes évek elején, mert a Külkereskedelmi Minisztériumban dolgozott, és ott megkövetelték, hogy oroszul is tudjon. Szívesen tette, mert Dosztojevszkijt eredetiben szerette volna olvasni. Sokan voltunk otthon, három bátyám van. Emellett nyolc évig egy magyar iskolába jártam szombat délelőttönként, ahol egy nagyon értelmes szaléziánus atya, Hámori József, tanított engem, és csoportomat, nem elsősorban hittanra, hanem nyelvi, történelmi és matematikai tanulmányokra. Négy nyelven mutatta a grammatikai összehasonlításokat a magyarral a táblán: úgy tanított, hogy a magyar ragozást például összehasonlította a francia, latin és egyéb nyelvekkel.

Hogyan került kapcsolatba Moholy-Nagy László munkásságával?

Moholy-Naggyal többféle módon is kapcsolatba kerültem. Amerikában jól ismert volt, hiszen a művészeti oktatás alapkönyvei részben tőle és Kepes Györgytől származtak. Ám a szálakat egy 1978-as magyarországi látogatásom alkalmával Passuth Krisztina Magyar művészek az európai avantgarde-ban című könyvén keresztül fűztem szorosabbra. Ezután kezdtem el Budapesten vendégdiákként művészettörténetet tanulni többek közt Keserü Katalinnál az ELTE-n. Urbanisztikai szakemberként ez rendkívül izgalmas volt azzal szemben, amit a Műegyetemen mutattak nekem, ott ugyanis arról volt szó, milyen hosszú csőhálózatot fektettek le Magyarországon a felszabadulás óta. Így kerültem egyre közelebb a művészettörténethez.

Később, amikor Passuth Krisztina könyve 1985-ben angolul is megjelent, recenziót is írt róla Kanadában…

Igen, méghozzá nem valami szívhez szólót.. azóta szelídebb lettem. Mindenesetre Passuth monográfiája továbbra is a legfontosabb könyv Moholy-Nagyról. A recenzió után továbbra sem Moholy-val, hanem a Kassák körrel, Kállai Ernővel foglalkoztam, ezen a vonalon jutottam el a bioromantikához, majd Francé Rezsőhöz, a biocentrizmushoz, hiszen alapvetően az érdekelt, hogy mi izgatja az akkor Moholy-Nagyot is magában foglaló Kassák kör tagjai.

Mi az, ami ön szerint Moholy-Nagy munkásságát ma igazán korszerűvé teszi?

Elsősorban a technológia és a természet iránti viszonya, amelyet az én kutatásaim átértelmeztek. Moholy-Nagyról köztudott, hogy rajongott a technikáért, az innovatív megoldásokért, és ezeket be is emelte művészi gyakorlatába. Ám ez egy komplexebb folyamat volt, mint amilyennek eddig hittük. Amikor Kállai Ernő után kutattam, akkor kezdtem megérteni a technológia iránti érdeklődésének dimenzióit, azt, hogy hogyan került kapcsolatba a biocentrizmussal.

Minden korban minden generáció azt hiszi, hogy most állunk a technológia csúcsán, most a legtechnicizáltabb az életünk.

Moholy is több szerzőt, többek között Francé Rezsőt olvasva építette fel hozzáállását a technológiához, amelynek természetes velejárója, hogy folyamatosan fejlődik. Ezek a művek alapozták meg azt, hogy az ő technika iránti rajongása összeférjen a természet centrikus gondolkodásmóddal.

Miért próbálták lebeszélni a biocentrizmus és a modernizmus összefüggéseinek kutatásáról?

A biocentrizmus összefüggésében gyakran gondoltak olyanokra, akik a hitleri Németországban felemelkedtek, közreműködtek a náci (nemzetiszocialista) propaganda terjesztésében. Ugyanakkor a biocentrizmus több irányú volt, nem volt tisztán elválasztható, hogy ez az irányzat csak a nemzetiszocialistákkal hozható kapcsolatba. Több ága létezett, egy jobb- és egy baloldali, egy technofób és egy technofil. Moholyt az utóbbi érdekelte. Mint France Rezső kifejtette, és Moholy-Nagy ezt átvette tőle, mivel mi emberek is a természet szerves részei vagyunk, nincsen olyan emberi fejlesztésű technológia, amelynek a modellje ne létezne már a természetben. Ezt a fogalmat France biotechnikának hívta, és Moholy ezt egész pedagógiai működésébe integrálta, tanította. Természetesen ez nem az a biotechnika fogalom, mint amelyet ma használunk, akkor sem, ha ennek a terminus technikusnak ő volt az egyik megalkotója. Ma bionikának hívjuk azt, hogy a természetet utánzóan találunk ki új technológiákat, új technikákat.

Ennek fényében a mai posztindusztrialista helyzetben új értelmet kap a Moholy-Nagy örökség. Hogyan foglalható össze mindez?

Meg kell értenünk, hogy a technológia fejlődését nem lehet megállítani, és a technológiának mindig lesznek pozitív és negatív hatásai.  Ebben a folyamatban kell megtalálni, újradefiniálni a designeré mellett a művész, a művészet, a művészetpedagógia szerepét is. Ez pedig abban áll, hogy az alkotók megismerkedjenek a legújabb technológiákkal, és azt azon keresztül humanizálják. Ehhez pedig arra van szükség, hogy megértsék – akár mérnökök és designerek segítségével – és beemeljék azt a művészet és a design praxisába. Mindig és mindegyiket, műfajokon átívelően.

A technológa művészeti alkalmazása tehát tulajdonképpen segíti, hogy a technológia ne távolodjon el végletesen az embertől, ne váljon embertelenné.

Persze, hiszen a közönséget sokkal inkább érdekli a művészet, mint önmagában a technológia. Mindez a jövőnk szempontjából igen fontos, hiszen a művészek a folyamat során olyan erőt szabadíthatnak fel alkotásaikon keresztül, amelynek segítségével a technológia negatív hatásai ellen tehetnek, mindezzel a disztópikus jövőképek ellen hathatnak. Ezekből pedig bőven van… amin most talán meglepődünk, pedig a Moholy-Nagy által gyakran forgatott Francé Rezső könyveiben már a tizes években kifejtette, hogy a természetszennyezés is természetes folyamat. Az emberiségnek a nem emberi természet elleni aktivitása, az erdők kipusztítása, az állatok kihalásának előidézése, a tengerek szennyezése, ezek is mind természetes folyamatok.

Mit tehet mégis a kreatív ember, mi a művészek feladata ebben a dimenzióban?

Az, hogy megértsük ezeknek a folyamatoknak az irányait, és felfogjuk, hogy a természet szerves részei vagyunk, mert különben nem tudunk harmonikusan együtt élni a nem emberi természettel, melynek erőforrásaira, stabilitására szükségünk van az életben maradáshoz. Ez azt jelenti, hogy ha egy mérnök vagy egy designer tervez például egy telefont, akkor

a tervezés nem állhat meg ott, hogy megvan ez a telefon, hanem le kell követnie azt a folyamatot, hogy a telefon tönkremegy, vagy már nincs rá szükség, választ kell tudnia adni arra, hogy mi történik ezekkel az anyagokkal. 

Gondoskodnia kell az utóéletről, ennek és az ezzel kapcsolatos tudatosságnak szerves részévé kell válnia az alkotásnak, a designnak.

Ebben az összefüggésben mik lehetnek majd a jövő kreatívjainak elengedhetetlen készségei ön szerint?

Talán az interdiszciplináris gondolkodásmódot emelném ki. A kortárs művészek közt, ha megnézzük azokat, akik sikeresek, sokan több médiumban dolgoznak. Számos művész technológiai médiumokkal, festészettel is foglalkozik, és ha kell, akkor mérnököket, technikusokat, egyéb szakembereket, gyártókat von be. Moholy-Nagy mindig azt hangsúlyozta diákjainak, hogy ne féljenek az új technológiáktól, mindent próbáljanak ki. A hagyományos képzőművészeti főiskolai modell ellen volt, kiállt a médiumok hierarchiája ellen. Fontos, hogy nincs hierarchia festészet, szobrászat, építészet, és az egyéb művészeti ágak, médiumok között sem, hogy mindegyik médium egyenlő fontossággal bír. Legyen az grafika, legyen az video mapping, film, bármi – a mondanivaló, az eszmeiség, a megközelítés a lényeg.

Hogyan értelmezhető Moholy-Nagy pedagógiai hozzáállása ma? Egyáltalán, merre tart a művészeti oktatás?

Továbbra is rendkívül fontos, hogy reformpedagógiai módszerek, amelyeket Moholy-Nagy már a Bauhausos tanári működése során jól ismert és alkalmazott, széles körben teret nyerjenek, tehát a projekt alapú munka, a kísérletezés. Moholy-Nagy egész pedagógiai hozzáállásával arra törekedett, hogy az embereknek megmutassa, hogyan tudnak a modernitásban boldogabban élni a technológiai áramlásával, túláramlásával együtt.

A Moholy-Nagy díjat a MOME 2006 óta évente adja át olyan személyiségeknek, akik kiemelkedő alkotói tevékenysége az egyetemmel és névadójával azonos értékeken alapul. A díjat 2006-ban elsőként Hattula Moholy-Nagy kapta.

Moholy-Nagy-díjas mások mellett Stefan Lengyel, designer, Rubik Ernő, a Rubik-kocka feltalálója, Dieter Rahms, formatervező, Passuth Krisztina, művészettörténész, Kovalik Balázs, rendező, Földes Imre, zenetörténész, Frenák Pál, koreográfus, Nádasdy Ádám, költő, műfordító, Barabási Albert-László, hálózatkutató is. A díjat 2021-ben megosztva Csomay Zsófia és posztumusz Reimholz Péter építészeknek, a CET Budapest építésziroda alapítóinak, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatóinak ítélte oda az egyetem. 

Disclaimer: a szerző a MOME munkatársa.