Különféle képrögzítési technikákkal, nyílt és rejtett vizuális jelrendszerekkel és ezek politikai-társadalmi szerepével foglalkozott egész alkotó életében. Az Ahogy látunk címen futó, a Goethe Intézet és a budafoki műteremház és művészeti központ (aqb) együttműködésében megvalósult Harun Farocki-kiállítás november elejéig látogatható, és ez idő alatt fut egy ehhez kapcsolódó vetítés- és előadás-sorozat is.

Mióta világunk ennyire mediális lett, tűnhet úgy, hogy ami nincs álló- vagy mozgóképekkel dokumentálva vagy reprezentálva, az nincs is. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb, hogy ami meg dokumentálva van, egyre kevésbé biztos, hogy pont úgy van, mint ahogyan (re)prezentálva látjuk. 

Harun Farocki német filmkészítő és médiaművész azon alkotók közé tartozott, akik azért konstruálnak és dekonstruálnak mozgóképeket újra és újra, hogy ezek elemzésén keresztül értsék meg az emberiség hatalomhoz, munkához, technológiához és különféle hierarchikus strukturákhoz fűződő viszonyát.

Farocki életének indulását és fiatalkorát is meghatározták a fegyveres konfliktusok, és a háború témája később újra és újra felbukkant munkáiban. Félig indiaiként-félig németként a megszállás alatt álló Csehországban született, Indiában és Indonéziában nőtt fel, majd az utóbbi helyen kitört fegyveres konfliktus miatt települt vissza német anyjával együtt Európába. A berlini filmfőiskoláról – ahova az első hallgatók között vették fel 1966-ban -radikális nézetei és egy vietnámi háborúellenes tüntetésen való részvétele miatt kellett távoznia (a Vörös Hadsereg Frakciót később megalakító néhány szintén berlini filmfőiskolással egyidőben).

Radikalizmusa idővel szelidült, de éles társadalomkritikai szemlélete, és a mindenkori establishmenttel és a hierarchiák működésével szembeni minimum óvatos fenntartása mindvégig megmaradt. Kutató- és alkotómódszere kezdetektől fogva szenvedélyes és véleményes volt, és ez nem változott később sem. A politikum és a művészet határterületén mozogva, nagy munkabírással és következetesen építkezve dolgozott egészen 2014-ben bekövetkezett haláláig. 

Filmes és videóalapú munkáinak, különféle talált és gyűjtött mozgóképekből szőtt alkotásainak létrehozása mellett könyveket írt, dramaturgként, színházi rendezőként, filmes szakfolyóirat-szerkesztőként és filmfőiskolai tanárként is aktív volt. Egyik legismertebb tanítványa Christian Petzold rendező, akivel többször is együtt dolgoztak: a rendező Barbara című filmjének -amit a 2012-es Berlinálén díjaztak is- Farocki volt az egyik forgatókönyvírója. 

Farocki valójában a médiaművészet ernyője alá sorolható munkái miatt lett világszerte ismert és elismert. A  mozitermek irányából a kiállítóterek felé való elmozdulását részben a szükség motiválta. A film drága műfaj, Farockinak korlátozott lehetőségei és anyagi forrásai, viszont sok ötlete és határozott mondanivalója volt. Szellemi referencia-pontjait a második világháború utáni nyugat-európai marxizmus kulturális és filozófiai vonulatai, a Brecht-i színházi hagyományok és a filmvilág esszéista iránya jelentették. Amiből az is sejthető, hogy Farockihoz, aki a hatvanas évek végének nyugat-európai társadalmi mozgásai közepette vált művésszé, a radikális baloldali gondolkodás, illetve az elidegenítés mozzanata állt közel.

Számos kísérleti dokumentumfilmet és videóinstallációt készített; olyan emblematikus és sokat idézett jelenetek fűződnek a nevéhez, mint a saját karján cigarettát eloltó, és ezzel a napalm vagy a ciklon B hatására utaló férfi (saját maga) a Nem oltható tűz (1968) c. videóban, vagy a szintén sokat idézett A munkások elhagyják a gyárat (1995-2006) sok képernyős videóinstallációja. 

Idővel utat talált a kortárs művészet legnevesebb intézményeibe: művei a londoni Tate-ben, a New York-i MOMA-ban, és a Ludwig Múzeum gyűjteményeiben (Köln, Bécs, Budapest) is megtalálhatóak. 

Magyarországon Farocki alkotásaiból idáig elég keveset lehetett látni, igaz, azt a keveset többnyire olyan jól megágyazott, okosan kurált nemzetközi csoportos kiállítások keretében, mint amilyen például a 2009-es Trafó Galéria-beli Vákuumzaj (kurátor: Erőss Nikolett), vagy a nemrég bezárt Ludwig Múzeum-beli Előhívás (kurátorok: Feigl Fruzsina, Kálmán Borbála, Tímár Katalin). 

A mostani, az aqb levegős és karakteres épületében látható one-man-show (Ahogy látunk, kurátor: Kukla Krisztián) nem csak amiatt érdekes, mert kizárólag Farocki munkásságára fókuszál, azaz egy világviszonylatban jól ismert és jelentős, de itthon kevéssé ismert médiaművészt helyez a művészeti térképre, hanem a kiállítás hangsúlyai miatt is. Kukla Krisztián kurátor az 1980-as évek második felétől a 2010-es évek elejéig készült Farocki-munkákból választott 10 művet. Bár Farocki figyelme és érdeklődése nemigen váltott fókuszt az évtizedek alatt, a kiállításban járva úgy tűnik, korunk politikai-társadalmi történései (sokadik gazdasági krízis, fokozódó kontroll és erősödő nyomás a termelésben direkt módon résztvevő rétegen, a szabadidős szórakoztató elektronika szerepének növekedése – és háború, háború, háború…) átsütnek az anyagon, felerősítenek témákat, és meglepően aktuálissá teszik egyes videóinstallációit.

Farocki mindig törekedett arra, hogy alkotásai viszonylag könnyen dekódolhatóak legyenek, hogy vezesse a befogadó kezét (pontosabban szemét). Az aqb galéria-beli kiállítás készítői is igyekeznek közel hozni a gondolatokat, elkerülni az érthetetlenséget és/vagy az unalmat. Így aztán a Farocki által gyűjtött, társadalmi üzeneteket hordozó t-shirt kollekció néhány darabjának falra installálása jól megfér Ceaușescu utolsó nyilvános beszédéből is idéző hosszabb dokumentumfilmjével (Interfész) vagy a földre helyezett tv-képernyőkön loopolva vetített játékfilmes háborús jelenetekkel (A háború trópusai), amiket padlóra dobált párnákról élvezhet a közönség.

A kiállítás megnyitóján részt vett Antje Ehmann is, Farocki egykori partnere, alkotótársa, művészi örökségének gondozója. Egyik közös, 2011 óta futó részvételi projektjükből, illetve az annak keretében folyamatosan készülő kb 2 perces felvételek sokaságából az aqb-ben is  látható pár darab. A projekt címe: Egyetlen beállítás a munkáról, és olyan, a világ különféle nagyvárosaiban felvett rövid videókból áll, melyeket egy-egy ottani gyárban, üzemben vagy műhelyben rögzítenek a felvétel elkészítésére jelentkezők (miután részt vettek egy felkészítő workshopon), előre meghatározott hosszban (legföljebb 2 percben), vágás nélkül. Az elkészült felvételeket Farocki és Ehmann évek óta egy dedikált site-on gyűjtötték – már több mint 300 darab “egyetlen beálllítás” szerepel a többféle szempont alapján is kereshető archívumban -, és több installációban is bemutattak belőlük jónéhányat. 

Magyar munkafolyamat egyébként még nincs az  archívumban, Antje Ehmann legutóbbi, budapesti felhívására nem volt elegendő számú jelentkező.  

Harun Frocki: As You See
aqb, november 6-ig