Élet a szaggatott vonalon túl. A 14. Manifesta Pristinában
A kortárs művészeti világ egyik legfontosabb, “felfedező jellegű” nagyeseménye a Manifesta idén egy megosztott városba, Pristinába ment. A város elszigetelt, hiszen lakói csak nagy nehezen utazhatnak, és megosztott is a közelmúlt történelme okán. De a Manifesta nem feltétlenül azzal találkozott ott, mint amire elsőre gondolnánk.
Idén egy fiatal állam, Koszovó fővárosában, Pristinában rendezik meg az európai nomád biennálé, a Manifesta 14. kiadását. Jugoszlávia 1990-es években elkezdődött felbomlása során a többségében albánok lakta autonóm területen 1998-ban fegyveres konfliktus robbant ki. A Szlobodan Milosevics vezette szerb nacionalista rezsim célja az volt, hogy elűzze az albánokat Koszovóból, amelyre a NATO fegyveres beavatkozással reagált. Bár a háborús válság egy határozattal – amely ENSZ-protektorátussá tette Koszovót – zárult, és 2008-ban az ország egyoldalúan kinyilvánította függetlenségét, az állam szuverenitását azonban nem mindenhol ismerik el. A térképeken szaggatott vonallal jelzett határ mentén még ma is állomásoznak NATO békefenntartók, és Szerbiával továbbra sem felhőtlen a viszony, olyannyira, hogy a helyzet nem is olyan régen, tavaly ősszel újra rendkívül feszültté vált.
Photo at Zahir Pajaziti Square Photo © Manifesta 14 Prishtina, Majlinda Hoxha
A rendezetlen státusz nem csupán gazdasági, hanem számos társadalmi nehézséget is von maga után, amelynek egyik eleme az ország elszigeteltsége. A koszovóiak vízum nélkül nem léphetnek az Európai Unió területére, ezt csak költséges és bonyolult módon szerezhetik meg – a procedúra pedig gyakran sikertelen. A kétévente megrendezett, kortárs művészeti esemény, a Manifesta a kortárs művészeti világ figyelmét Pristinára irányította, amely nemcsak Koszovó és a régió művészeinek jelent kivételes lehetőséget a bemutatkozására, hanem a látogatóknak is egy rejtett, kincsekkel teli város felfedezésére.
A biennálé idén a történetmesélés lehetséges módjait járja körül, azt, hogy komplex társadalmi, kulturális és politikai kérdésekről hogyan lehet a művészet nyelvén beszélni. Mindez az egyre polarizálódó média, a véleménybuborékok, visszhangkamrák (echochamber), a post truth és az álhírek korában különösen aktuális téma.
Már a Manifesta egy korábbi kiadásán, a négy évvel ezelőtt Palermóban megrendezett eseményen is feltűnt, hogy a szervezők igyekeznek szem előtt tartani az adott város kulturális, etnikai, urbanisztikai és társadalmi sajátosságait.
Idén a művészek nagy része koszovói, vagy a nyugat-balkáni régióból származik, és Pristina is a kortárs művészeti program szerves részévé vált. A biennálé 25 helyszíne közül még a legmesszebbi is gyalog könnyedén megközelíthető, így a kiállítások látogatása közben feltárul a város kulturális sokszínűsége és különleges építészete.
Petrit Halilaj, koszovói származású művész a város főterén álló, egykor ötcsillagos szálloda, a Grand Hotel Pristina homlokzatán található fényfelirat betűit rendezte újra, hogy albánul ezt írja az épület tetejére: Amikor a nap eltűnik, megfestjük az eget. A hotel a biennálé központi helyszíne, ahol hét emeleten lehet bolyongani a műalkotások között, és a keringés a folyosókon és a szobákban olyan, mintha megállt volna körülöttünk az idő. Minden szint egy adott tematikát dolgoz fel, a migráció, a tőke, az ökológia és a spekuláció mellett olyan poétikusabb fogalmak köré is rendeződnek művek, mint a víz vagy a szeretet. Különösen emlékezetes Tuan Andrew Nguyen vietnámi művész kétcsatornás videóinstallációja (The Sounds of Cannons Familiar Like Sad Refrains), amely a Laosz, Kambodzsa és Vietnám területét is érintő, az Amerikai Légierő által végrehajtott súlyos bombázás utóéletével foglalkozik. Vietnámban a mai napig több ezer fel nem robbant bomba található, amelyek folyamatos veszélyt jelentenek: amióta befejeződött a háború, csaknem 120 ezer ember halt meg detonációk következtében. A videó egyik csatornáján az amerikai hadsereg archív felvételei, a másikon pedig az látható, ahogyan a robbanószerkezeteket tűzszerészek hatástalanítják, gyakran az életüket kockáztatva azért, hogy megtisztítsák a földeket a háború maradványaitól.
Lawrence Abu Hamdan kutatás alapú műveiben azt vizsgálja, hogy az emberi hangok hogyan rögzülnek az emlékezetben, illetve, hogyan válhatnak a hangok politikai eszközökké. A Grand Hotelben látható installációjában politikai foglyokkal készített interjúkat és tárgyalási jegyzőkönyveket elemez sajátos módszerével, hogy felfedje az erőszak természetét.
Az elnyomás elleni küzdelem egy finomabb formáját testesíti meg Šejla Kamerić bosnyák képzőművész műve. A nagyméretű, horgolt installáció pókhálószerűen szövi át a harmadik emeleti kiállítóteret, amely a láthatatlan női munkára hívja fel a figyelmet, valamint utal a görög mitológiai alak, a megcsonkított és megerőszakolt, de a saját igazságáért harcoló Philoméla tragikus történetére is.
A koszovói Nemzeti Könyvtár ikonikus épületében kapott helyet a RomaMoMA projekt és Farija Mehmeti roma nőkről készített portréi. A könyvtárhoz közel eső Koszovói Nemzeti Galériába lépve Selma Selman performanszával találkozhat először a látogató, amelyben a roma származású, bosnyák művész torka szakadtáig azt üvölti: You have no idea. A művész performanszát élőben is meg lehetett nézni Pristinában, ennek felvétele látható lesz a Manifesta száz napja alatt. A Nemzeti Galéria felső emeletén a kelet-európai női művészeket bemutató, cseh, magyar, lengyel, szlovák, ukrán és fehérorosz kurátorok koprodukciójában létrehozott online platform, a Secondary Archive hanginstallációjában lehet elmerülni.
Különleges atmoszférájú a Great Hammam, azaz a város 15. században épített törökfürdője, ahol Chiharu Shiota japán művész Tell me Your Story című helyspecifikus installációja látható. Shiota koszovóiakat kért fel arra, hogy írják meg gyerekkorról, családról, hazáról, vallásról, szerelemről vagy halálról szóló személyes történeteiket, amelyeket a művész vörös cérnára fűzött fel. Az összefonódó szálak és történetek sérülékeny szobrot alkotnak az évszázadokon keresztül a kikapcsolódást és megtisztulást szolgáló közfürdő épületében.
A perzselő hőségben szinte oázis az egykori Hivzi Sylejmani Library épületéből kialakított, harmincas évekbeli villában található Center for Narrative Practice az árnyas kertjével. Az oktatási programoknak, workshopoknak és előadásoknak otthont adó helyszín emeletén a Werker Collective által összeállított Amator Archives (a latin amator, azaz szerető és az archívum szavak játéka) című kiállítás kétszáz, a kollektíva amszterdami gyűjteményéből származó dokumentumot vonultat fel, amelyek a feminizmus, a szexualitás, társadalmi mozgalmak témáit járják körül.
Az archív újságok, fotók, plakátok, dokumentumok többsége az elmúlt hetven évből származik, amikor a homoszexualitás, a rasszizmus vagy a nők jogai még tabunak számítottak. A projekt célja az is, hogy privát kollekciókban található fotók és dokumentumok összegyűjtésével bővítse az anyagot, és ezzel a háború sújtotta Koszovóban megsemmisült archívumok önszerveződő módon történő újraépítését ösztönözze.
Bár Koszovóban a nők papíron ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a férfiak, az egyenjogúság a gyakorlatban számos kulturális hagyomány miatt nem valósul meg. A nők nem örökölhetnek földet vagy ingatlant, és hozományként szinte csak az esküvői ruhájukat viszik a házasságukba. Mindez azt is megmagyarázza, hogy Pristinában miért ütköztem minden sarkon esküvői ruha szalonokba. Alicja Rogalska Sister Flats című projektjében ezt az ellentmondást helyi feminista aktivistákkal közösen tárta fel. A magánlakásban Rogalska egy olyan környezetet rendezett be, ahol elképzelhető a hatalom és a vagyon igazságosabb elosztása, és ahol a koszovói nők férjüktől, apjuktól vagy fiútestvérüktől való anyagi függésére és kiszolgáltatott helyzetére irányítja rá a figyelmet. Hétfőnként, amikor a kiállítás zárva van, a teret arra fogják használni, hogy helyi nők számára jogi segítséget nyújtsanak.
Péntek estére nagyszabású, az akkreditációval látogatható szakmai programot (preview) lezáró, nyilvános bulit hirdettek a Palace of Youth and Sports robusztus épülete melletti parkolóba. Koszovó lakosságának 96 százaléka muszlim vallású, a népesség ugyanakkor fiatal, nagy arányban alkotják harminc alattiak. A bárok azonban éjfélkor bezárnak, a város éjszaka elcsendesedik, így nem csoda, hogy a Manifesta bulijára igyekezett mindenki, a nemzetközi kurátoroktól a művészeken át a helyi kocsmából ismerős pultosig. Ahogy a buliba tartó tömeget figyeltem, azon gondolkoztam, úgy tűnik, a biennálé egyik célja, a kulturális integráció beteljesülni látszik. Egy nyugat-európai művészeti intézmény megjelenése Pristinában persze számos ellentmondásos helyzetet, konfliktust is szült. Több helyszínről például, amelyeket korábban ignorált a városvezetés, a biennále szállította el konténerekkel a mindent beborító, és a városban egyébként is folyamatos egészségügyi kockázatot jelentő szemetet. Megkérdőjelezhető volt az a gesztus, hogy Pristina sanyarú sorsú kóbor kutyáit a Manifesta arculati elemként használja. A szándék azonban, hogy egy elszigetelt, kulturális értékekkel teli hely a nemzetközi kortárs művészeti élet részévé váljon, és mindezt a szélesebb közönség is megismerhesse, mindenképpen felülírja a kétes részleteket.
Manifesta14.
Pristina, július 22. – október 30.
Borítókép: Petrit Halilaj: When the sun goes away we paint the sky, 2022, © Petrit Halilaj. Photo © Arton Krasniqi
