Túl lehet-e lépni a transzgenerációs traumákon? Mit jelenthet és mire lehet alkalmas az empátia a gyarmati gondolkodás leépítésében? Miközben Európa képtelen megszabadulni az agresszió, a megszállás, az elnyomás, az alávetettség fogalmaitól és gyakorlataitól, egy lisszaboni kiállítás afro-európai művészek segítségével valamiféle közös jövőn gondolkodik.

Nagyméretű fehér felületből kinyúló, ökölbe szorított, nadrágszíjjal körbetekert kezek fogadják a látogatót a lisszaboni Gulbenkian Alapítvány Múzeuma új kiállításán. Az algériai származású Sabrina Belouar Dada című munkája az alárendeltséget, kihasználtságot jelképezi, de egyben erőt is mutat, mintegy utalva arra, hogy a kiszolgáltatottság nem tarthat sokáig. 

Az Europa Oxalá (Európa Bárcsak) című kiállítás mintegy hatvan festményt, rajzot, szobrot, filmet, fotót és installációt mutat be olyan afro-európai művészektől, akik a szüleiktől és nagyszüleiktől örökölt közvetett emlékek valamint történelmi archívumok segítségével gondolják újra műveikben Afrika történetét, a rabszolgaság, a rasszizmus, a gyarmatosítás, a dekolonizáció problémáit.

“Azt akartuk, hogy ez a kiállítás egy olyan kortárs európai színteret képviseljen, amelyen az afro-európaiak nemcsak jelen vannak, hanem meghatározó szerepet is játszanak sürgető kérdéseket felvető műveikkel”, hangsúlyozta a kiállítás fő kurátora, António Pinto Ribeiro a megnyitón. Az augusztus 22-ig nyitva tartó tárlaton olyan, európai országokban élő és alkotó művészek munkái láthatók, akiknek szülei, nagyszülei Kongóban, Angolában, Beninben, Guineában, Algériában vagy Madagaszkáron születtek, éltek. Ezek a második és harmadik generációs afro-európai művészek már Európában képezték magukat, de műveikben hordozzák – az elődeik által rájuk hagyott emlékezet formájában – származási országuk kulturális örökségét. 

Ezek, az előző nemzedékek által közvetített emlékek olyan mélyen visszhangzanak az utódokban, mintha személyesen ők maguk is megtapasztalták volna. Erre a jelenségre a temesvári születésű, USA-ban élő akadémikus, Marianne Hirsch használta először a posztmemória kifejezést. A posztmemória általában a traumához, szenvedéshez kapcsolódik. Ezeknek a művészeknek az esetében ez a trauma jelen van, de minden látványosság nélkül: az Europa Oxalá olyan műveket mutat be, amelyekből hiányzik minden neheztelés, vagy kemény kritika. Az alkotók alapvetően nem az áldozatiságot mutatják fel a műveikkel, ehelyett inkább a traumafeldolgozás lehetőségeit, az empátia esélyeit keresik.

A gyarmatosítás és az imperializmus történelmének sötét fejezetei ott húzódnak a művek mögött, mégis a jóvátétel, az együttérzés, az újraegyesítés és a testvériség jelenik meg bennük, elősegítve a gyarmati gondolkodás dekonstrukcióját. E művészeknek az afrikai kontinenshez fűződő viszonyát a történelmi események és a saját emlékeik közötti kapcsolat határozza meg.

Természetesen nincs homogén utóemlékezet, mindegyik alkotónak megvan a sajátja, amit egyéni módon használ fel alkotásaiban. Történelmi ismereteiket a saját narratívával, saját tapasztalataikkal, a családjuk által elmesélt történetekkel szembesítik. A legtöbbjüknek sikerült túllépni a történelmi események és a memória közötti konfliktuson. Egyfelől támaszkodnak a memóriára, másfelől igyekeznek dokumentálni is az eseményeket, kutatják, tanulmányozzák a nyilvános és magán archívumokat. A kiállításon szereplők munkásságának innovatív és transznacionális jellege mélyen meghatározta az elmúlt két évtized európai művészeti és kulturális tájképét. Az a mód, ahogyan egyesek közülük a kortárs nyelvet a hagyományos eljárásokkal ötvözik, a kulturális sokszínűség kreatív erejéről tanúskodik, új perspektívákat nyitva Európa fogalmáról és a világhoz való viszonyáról, fogalmazott António Pinto Ribeiro, akinek kurátori munkáját még két, alkotásaikkal is jelenlévő művész, Katia Kameli és Aimé Mpane segítette.  

Mónica de Miranda, Katia Kameli, Pedro A. H. Paixão, Márcio Carvalho vagy Sammy Bajoji művei illusztrálják leginkább ezt a megközelítést. Ez utóbbi, kongói származású, Belgiumban élő művész az imperializmus örökségét és a gyarmati múltat idézi meg egy – első látásra – idillikusnak ható, cím nélküli installációval, a padlón szétszórtan elhelyezett “virágvázákkal”.

Csakhogy a fényesen csillogó réztartályok, amelyekbe a Kongói Demokratikus Köztársaság katangai bányavidékeiről származó zöld növényeket, virágokat helyezett, valójában az első és második világháborúból származó réz tüzérségi lövedékek, amiket Belgiumban a polgári családi házakban előszeretettel használnak a kandallóra helyezett dísztárgyként. Ez a mű elárul valamit arról a történelmi eseményről is, ami most rázza meg Európát. “Valami olyasminek vagyunk tanúi, mint a gyarmatosítás idején, megszállás, kizsákmányolás, menekültek, rasszizmus. Egy terület elfoglalása, olyanok által, akik katonai szempontból technológiai fölényben vannak” – jegyzi meg a kurátor.

Az angolai anyától, portugál apától született Mónica de Miranda munkásságának fontos részét képezi a gyarmatosítás idejéből származó ideológiai reprodukciós rendszerek dekonstrukciója, legyen szó akár az európai művészettörténeti kategóriák, akár a nyugati orvostudomány és ismeretelmélet anatómiai térképeinek megkérdőjelezéséről (Black Boards című sorozat).

Tales of Lisbon című műve egy több, mint évtizedes kutatás eredményeit összegzi, melynek során a dekolonizáció valamint az afrikai függetlenségi mozgalmak következtében megindult migrációs áramlásoknak az európai városképekben okozott változásait dokumentálta. Személyes történeteket rögzítő hanganyagokkal és videókkal kísért fotográfiái olyan tárgyakat örökítenek meg, melyeket kilakoltatott afrikai származású családok hagytak hátra egy felszámolásra ítélt periférikus városnegyedben. Vöröses színekben játszó finom ceruzarajzon örökíti meg – egy régi fotográfia által inspirálva – dédnagyanyját az angolai származású, Olaszországban élő Pedro A. H. Paixão. A Lupara című rajz egy karosszékben ülő afrikai nő portréja, nyakában egy kígyóval, kezében egy pisztollyal. A hipnotikus műben a múlt és a jelen átfedik egymást, a fikció és a valóság összefonódik. Felhígul a távolság, amely elválasztja az elmúlt generációk történeteit, álmait, szenvedéseit az alkotó realitásától és képzeletétől.

A Párizsban élő algériai Fayçal Baghriche négy munkájával is szerepel a tárlaton. Egyik műve a Souvenir, egy földgömb, ami olyan gyorsan forog, hogy képtelenség  felismerni rajta a különböző országokat vagy földrészeket, minden egybeolvad egy kékes tónusban. “Az űrből nézve nem látjuk Afrikát, Amerikát vagy Ausztráliát, csak egy kék absztrakciót, egy kék bolygót”, kommentálja munkáját a művész az emberiség globális identitására utalva. Másik, Épuration elective című munkája egy hatalmas kék tabló – a világ összes zászlaját bemutató nyomtatvány kinagyított másolata – amin a művész csak a zászlókban szereplő csillagokat hagyta meg, minden egyéb szimbólumot kitörölt. Így, egy hazafias szimbólumoktól megtisztított, különleges “csillagjegyekkel” teleszórt, kék égboltot hozott létre. Szintén zászló és szimbólumok alkalmazásával él a kiállításon kurátorként is közreműködő, Kinshasában született Aimé Mpane Ngunda című fali installációja. Az EU-s zászló szimbólumait idéző munkáján kék háttérben csillagok helyett tizenkét sárga virág látható, melyek egy Szűz Máriára emlékeztető figurát vesznek körül. Azzal, hogy a közepén lyukat szakított művébe, mintegy megkérdőjelezi az európai “szent” egységet, szembeállítva a más földrészekről érkezők által megtapasztalt “pogány” realitással. 

A gyarmatosítás történetének kreatív megközelítése jellemzi Márcio Carvalho, angolai felmenőkkel rendelkező portugál művész alkotásait. Az elmúlt években sorozatosan döntötték le, zúzták szét világszerte a gyarmatosítást, a hódításokat, a rabszolgaságot jelképező személyiségek szobrait. A szobrok lerombolása helyett ő egy eredeti megoldással szolgál: Falling Thrones című, lovasszobrokat ábrázoló grafikáin atléták küzdelmeként ábrázolja a gyarmatosítók elleni harcot. A sportoló egy dzsúdó fogással győzi le, üti ki nyergéből a lovon ülő hatalmi figurát.  

A térképészetnek nagy jelentősége volt az elmúlt évszázadokban, a valóság eltorzításával főleg a gyarmatosító hatalmaknak kedvezett, a meghódított területek ábrázolásával egyben hierarchizálta és osztályozta is a különböző nemzeteket. A Párizsban élő, Madagaszkáron született Malala Andrialavidrazana Figures című sorozatában e régi kartográfia felhasználásával, digitalizációs technikával készített fotómontázsaival dekonstruálja a gyarmati és rasszista gondolkodást, kifigurázva egyben az évszázadokon át a gyarmati propagandát is célzó olyan mindennapi eszközöket, mint a postai képeslapok, a bélyegek vagy a bankjegyek. 

Nem hiányoznak az új technológiákat, a digitális technikát alkalmazó munkák sem, mint Sandra Mujinga kongói származású, norvég művész multimédia alkotásai, a magrebi eredetű francia fiatalok pop-kultúráját performansz, installáció, fotó és videó együttes alkalmazásával bemutató Sara Sadik művei vagy a digitális univerzumban otthonosan mozgó Josèfa Ntjam alkotásai, amelyekben a tudományos fantasztikum keveredik az afrikai mitológiával. Az itt megjelenő alkotók egyaránt jelen vannak az európai és a nemzetközi művészeti színtéren, szinte mindegyikük állított már ki fontos intézményekben és múzeumokban – ismeretlennek tehát nem mondhatók. A kérdések azonban, amelyeket behoznak az európai művészeti intézmények falai közé és így a gondolkodásba, az európai művészek egy része számára még ismeretlenek.

Europa Oxalá
Calouste Gulbenkian Foundation, Lisszabon
augusztus 22-ig