A magyar művészettörténetben ritka a párhuzamos pályák találkozása. Inkább a széttartás a jellemző: akik kezdetben elválaszthatatlannak tűntek, negyven év múltán már vagy messze jártak egymástól, vagy látni sem akarták a másikat.

Megjelent a Műértő 2020. februári számában

Révész László László és Roskó Gábor kivétel: neveik úgy tartoznak össze a magyar képzőművészetben, mint ahogy a jó nevű teniszpárosok összenőnek. Már az 1980-as években is együtt emlegették őket, Erdély Miklós egyszerre látott bennük tehetséget. Pályájuk a későbbiekben annak ellenére összekapcsolódott, hogy az általuk kipróbált műfajok, technikák, kifejezési formák – a festészet dominanciája mellett – gyakran különböztek. A gondolkodásmód rokonsága, a félszavakból megértés adottsága azonban mindig is tapintható volt.

A párhuzamos út különösen plasztikussá válik a Paksi Képtár kiállításán, ahol a földszinti nagy csarnokban Révész és Roskó képei egymással szemben helyezkednek el. A területi elválasztást – vagy másfelől nézve: összekötést – hangsúlyozzák azok a Roskó-szobrok, amelyek egy szigorú vonal mentén szinte a tér közepére kerültek. Az emeleti kis helyiségekben egy-egy egyéni kamaratárlat után következik az egyetlen közös elem: egy videó, ahol a két művész egy pesti ház gangján jár végtelenített úton körbe, s amikor találkoznak, megemelik a kalapjukat, kezet fognak egymással – mintha Corot találkozna Courbet-val. A legfontosabb közös vonás, hogy Révész és Roskó valamennyi művében bizonytalanná válik az idő. Nem annyira a képen ábrázolt jelenet kora meghatározhatatlan, hanem különös módon annak a kornak a jól ismert körvonalaiban bizonytalanodunk el, amelyből nézzük.

Negyven év művei jelennek meg a kiállításon, és most – Roskó és Révész esetében egyaránt – mégis minden egyneműnek látszik: ha nem lennének cédulák, nehéz lenne megállapítani a képek keletkezési sorrendjét. Ha más szempontból nézzük, és képzeletben egyenként állítjuk szembe a két művész egy időben készült munkáit, akkor ugyan jól látszanak az eltérő megközelítésmódok, mégis mintha egymást kiegészítve rajzolnának közös képet világunk valamely időpontjáról. Valójában nehéz megmondani, melyik is lenne az a kor, amelynek ez a képsor lehetne hű tükre – tán egy elképzelt múlt, egy valós jelen, vagy egy lehetetlen jövő. Negyven év műveire visszatekintve pedig még egy furcsa paradoxon válik láthatóvá: ami egykor esetleg retrográdnak tűnt, az ma olyan, mintha megelőzte volna a korát. Ilyenek Révész kilencvenes évek elején készült festményei (példaszerűen a Kínai sor), vagy Roskó munkái a nyolcvanas évekből (például a Tortahajó).

Témáikban mindketten a múltból merítenek, de a merítés más jellegű: ha végigtekintünk az elmúlt évtizedek művein, Roskónál a meseszerű múlt kerül túlsúlyba, Révésznél pedig a XX. század egy-egy metszete. A két időszemlélet mégis találkozik egymással, mert a képeken megjelenő valóság-transzformációk mintha idővel egyre inkább a gyerekkor nézőpontjához közelítenének, ezzel újra és újra szántszándékkal felkínálva a nézőnek a pszichologizáló nézés lehetőségét, hogy azután sohase nyújtsanak egyértelmű olvasatot. Révész és Roskó látszólag megfejthető rejtvényeket adnak fel, akár már a címekkel is (Búcsú az álmoktól vagy Odüsszeusz és a szirének), amelyek azután éppannyira enigmatikus világba vezetnek, mint a szürrealista (cím)rébuszok.

Ha azonban a néző nem az egyes művekre, hanem az összképekre figyel, akkor akár a pszichologizáló látásmód is megoldásra vezethet, mégpedig furcsa módon a férfiak és a nők képi megjelenítéséből kiindulva. Gogolnak a Pétervári feljegyzések az 1836-os esztendőből című karcolatában van egy zseniális mondata: „Moszkva nőnemű, Pétervár hímnemű”; ez a mondat nemcsak szimbolikusan, de az orosz nyelvtan szerint is helytálló. Ugyanez elmondható talán Budáról és Pestről is, és szimbolikusan átültethető a budai Révész és a pesti Roskó művészetére is. Ha ugyanis végig pillantunk a kiállítás képein, kiderül, hogy Révész csaknem valamennyi festményen a nőkre fókuszál, Roskónál pedig éppen fordítva, a férfiak állnak az előtérben. Révésznél minden elképzelt cselekményt a nők mozgatnak, Roskónál csak elszenvedők. Mintha különböző szereposztású képzeletbeli filmek forgatási jeleneteinek kimerevített pillanatait látnánk egymással szemben: férfi- és női ruhákba bújtatott alakok tűnnek elő, akikhez az évek során hozzánőtt a jelmez; megragadhatatlan korunk figurái állnak portrékként sorban, mindenki kísértetiesen ismerős és álomszerűen megfoghatatlan. Roskó húsz évvel ezelőtt egy interjúban így beszélt a képi cselekményről: „Először van a kép, és utána választok hozzá arcokat. Akárcsak a filmeknél, megvan a sztori, aztán kiosztják a szerepeket: Z. színész lesz a gonosz, Y. pedig a szenvedő. Van a fejemben egy álomkép, nincs mit kerülgetnem, ez olyan, mint a klasszikus festészet.”

Az álom, a film és a klasszikus festészet mellett most kézenfekvő az opera hasonlata, s ezt az alkotók maguk kínálják. Hiszen a kiállítás címe – A végzet hatalmas – egyben egy Verdi-operacím egyszerre ironikus és kísérteties átirata. A végzet hatalmában – amelyet egyébként éppen Szentpéterváron mutattak be – Alvaro, Carlos és Leonora háromszögeli végig a vágyakkal és gyilkossággal telített cselekményt, háttérben az inka uralkodók történetével és egy sötét kolostorral. Révész és Roskó műveinek szereplői – képekbe merevített érzelmeikkel, pátoszformuláikkal – némaságra és mozdulatlanságra kárhoztatott, három-, négy-, ötszögekbe állított figurák, akiktől, mintha egy dioráma üvege mögött állnának, megvonták a zenét.

A képek tehát nem is filmrészletekre emlékeztetnek, hanem inkább képzeletbeli – klasszikus és modern – operák elnémított jeleneteire; hangsúlyossá válik a paksi épületre rátelepedő csend. A Verdi-opera címéből a változtatással belenyugvó állítás lesz, egy rezignált világszemlélet kijelentő mondata. Révész és Roskó, mint évtizedek óta rezignáltan figyelő nézők – akik ma már idősebbek, mint Erdély Miklós volt halálakor –, mindig is tudták, és meg is mutatták, hogy ez a világ mennyire operaszerű. Az opera korunk egyik legkevésbé korszerű műfaja, ebben talán csak a festészet vagy a szobrászat vetekedhet vele. Révész és Roskó művei persze ebben a kijelentésben is elbizonytalanítanak, s közben korántsem mellékesen releváns és nem csak a mában érvényes képet nyújtanak korunkról.

Révész László László és Roskó Gábor: A végzet hatalmas, Paksi Képtár, 2019.12.01-2020.03.08