Megjelent a Műértő 2020. november-decemberi számában

Napjaink hazai műgyűjtői számára magától értetődő lehetőség a tematikailag jól szétválasztható kínálattal rendelkező, precízen szerkesztett katalógusokkal kiegészített árveréseken licitálva megszerezni áhított tételeiket. A rendszerváltozás után elmúlt harminc évben ezek az opciók bővülő tendenciát mutatnak, nem utolsósorban az online tér nyújtotta „határtalanság” kényelmével kiegészülve. Ebből a távlatból azonban érdemes visszatekintenünk az origóhoz: honi környezetben az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó éveiben jött el az a régóta várt kezdeményezés, mely a műtárgyaukciókat már szervezeti, összehangolt alapokra kívánta helyezni, fő céljai között tűzve ki a magyar gyűjtői réteg széles körű fejlesztését.

Az európai régiségkereskedelem, különösen az árverések színvonala az 1830-as évektől kezd a maihoz hasonló igényekhez mérhető alapvonásokat tükrözni, melyeknek egyik fontos, általánossá váló eleme a leírásokkal és illusztrációkkal ellátott katalógusok kiadása. Érdemes felidézni I. Napóleon öccsének, Lucien Bonaparténak (1775–1840), Canino és Musignano hercegének az esetét, aki magánásatásaiból származó etruszk kerámiaanyagát több aukción értékesítette. A katalógusok fontos támpontot jelentenek a szétszóródott, számos európai közgyűjteménybe került darabok jelenkori azonosításában.

A magyar fejlődés sok évtizedes lemaradással küzdött, melynek okai a társadalmi eltérésekből, a gyűjtői közeg „hiátusaiból” (a polgári műgyűjtés szűk voltából) is eredeztethetők. Mindezzel párhuzamosan jeles kollekciók külföldi megbízottakon keresztül gyakran kerültek német, francia vagy angol árverésekre, hullottak szét menthetetlenül. A dinamikus fejlődést mutató századfordulón a műtárgyak kiáramlását ugyanígy aggasztó körülménynek tekintette a személyes tapasztalat szintjén is sokat látott Divald Kornél (1872–1931) művészettörténész, aki már visszafordíthatatlannak ítélte a helyzetet. A kedvezőtlen körülmények ekkor már több véleményformáló személy figyelmét is felkeltették, orvoslásukra egy hazai érdekeket képviselni tudó szervezet felállítását álmodták meg.

A Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete alapos háttérmunka eredményeként 1910-ben lépett a nyilvánosság elé. A viszonylag heterogén összetételű társaság elnöke a belügyminiszteri pozíciójából éppen leköszönő ifj. gróf Andrássy Gyula (1860–1929), míg másodelnöke a költői ambíciókat tápláló Lippich Elek (1862–1924) lett. A 11 alelnök sorában többek között megtaláljuk gróf Apponyi Sándort, Glück Frigyes szállodatulajdonost és Radisics Jenőt, az Iparművészeti Múzeum igazgatóját; a pénztárosi posztot Neumann Miksa bankár (Neumann János apja) töltötte be, míg a legendás műgyűjtő, Nemes Marcell volt az ellenőr.

A Czéh 1910 áprilisában rendezte meg első „műtárgy-árverését”, melynek katalógusa 231 tételt számlált. Az első önálló kiadvány semmilyen információt nem tartalmaz a szervezet célkitűzéseiről, ezek sommás összefoglalását a Múzeumi és Könyvtári Értesítő 1911. évi 2–3. füzete közli, mely a Czéh közgyűlésének kivonatát hozza, névtelen szerzője mögött pedig Siklóssy László (1881–1951) ügyvezetőt feltételezhetjük. A legfontosabb pontok között szerepel a magyar gyűjtői közeg fejlesztése (hangsúllyal a középosztályon), az általános látószög és az ismeretanyag gyarapítása. A kivonat szerint a megfelelő alapok lehetővé teszik „a művészeti tárgyak forgalmában mutatkozó rendszertelenség” megfékezését, amin leginkább a műtárgyak külföldre vándorlásának krónikus tényszerűsége érthető. Az ismeretek bővítésére a tagtársaknak már a kezdetektől nemegy lehetőségük akadt. Tematikus népszerűsítő előadások szóltak az elhanyagolt és újonnan feltörekvő gyűjtési ágakról, vagy éppen a régiségpiacon garmadával feltűnt hamisítványok elkerüléséről. Újdonságszámba mentek a „művészeti látogatások” (Kunstwanderungen), melyek kiemelkedő hazai műemlékek vagy köz- és magángyűjtemények csoportos megtekintésére irányultak (bérelt, viszonylag drága automobilon). Ilyen lehetett a zsámbéki román kori templomrom vagy az elnök Andrássy Gyula budai palotájának híres festménykollekciója – a tulajdonos személyes kalauzolásával.

Az erőteljes programmal társított kezdés, amely 1910 folyamán négy áverést is jelentett, kedvező eredménnyel járt. Az 1911-es kimutatás szerint a Czéh már több mint 300 taggal rendelkezett, soraiban nemcsak fővárosi, hanem vidéki magánszemélyek és intézmények egyaránt feltűnnek (a szabályzat egyedül régiségkereskedők belépését tiltotta, illetve aukcióra csak tagsággal rendelkező személy adhatott be műtárgyat).

Az 1912-es évvel született meg az egyesület kezdetektől fogva tervezett médiuma, A Gyűjtő című folyóirat, melynek szerkesztője Siklóssy lett. Az összesen nyolc évfolyamot megért periodikumot tíz lapszámosra tervezték, ám ezt az ütemet az I. világháború okozta válság idején több ízben nem sikerült tartani, a lap eredeti terjedelmének töredékére csökkent. A kiadvány egyik fő érdeme, hogy állami segítség nélkül volt fenntartható, amit a szerkesztőség a folyóirat végóráiban is hangsúlyozott. Az impozáns, jó minőségű fényképekkel és metszetekkel gazdagon illusztrált hasábokon a gyűjtők érdeklődési körét legtágabb értelemben képviselő tartalmakat találunk. A Gyűjtő gyakran közölte egy-egy aktuális árverés katalógusát, így azok külön kiadására (az esetek jelentős részében) nem volt szükség, ám ez más anyagok terjedelmének rovására ment. A cikkekben szó esett a legújabb érdekességekről (mint például az autogram- vagy az exlibris-gyűjtés), hasznos adatokkal társított művész- és gyűjtőportrék körvonalazódtak az olvasók előtt. Utóbbiak esetében az utókornak is jól jön, hogy személyes pillanatfelvételt kaphatunk egy-egy friss gyűjteményrészről (így Nemes Marcell új képeiről), esetleg olyan különc figurák tevékenységét ismerhetjük meg, mint az 1916-ban elhunyt, fegyvergyűjteményéről híres báró Révay Ferenc, aki vagyonát komornyikjára hagyta. A folyóirat a külföldi árverések követésére is hangsúlyt fektetett, az apró hírekben megtaláljuk a nagyobb aukciók paramétereit. A Gyűjtő nemzetközi szintre emelése fontos, de nem könnyű célkitűzésnek számított: a 2. évfolyamtól (1913) kezdve a tanulmányok olykor már hangsúlyosan idegen – főként francia és német – nyelven (vagy rezümével) is megjelentek. Ezzel párhuzamosan a címlap korábbi konzervativitása (a Czéh kolozsvári Szent György-szobor emblémája) megbomlott, helyébe változó, néha merészen virtuóz kompozíciók léptek.

A Czéh kommunikációjának egyik sokat hangoztatott – és reklámozott – ütőkártyája az aukciók kikiáltási árainak relatív olcsósága volt, ami így a korlátozottabb anyagi lehetőségekkel bíró vevőket sem tántorította el. Kétséges azonban, hogy a műtárgyak külföldre áramlását milyen mértékben sikerült lassítani (ezt megnehezítette, hogy az árveréseken külföldi érdeklődők is különösebb korlátozás nélkül részt vehettek). A kedvező árak elvben a közgyűjtemények támogatását is célozták, ettől függetlenül még 1911 folyamán szomorú tényként könyvelték el, hogy a nagyobb múzeumok éppenséggel tartózkodnak a részvételtől. Ennek hátterében nyomós érveket sejthetünk.

A Czéh legelső, 1910-es aukcióján már köntörfalazás nélkül „ásatásokból” származó, régészeti korú tételek tűntek fel csaknem az egész ország területéről, kiemelt számban pedig Dunapenteléről (ma Dunaújváros). Múzeumi szinten ez érzékeny pont volt, minthogy 1908-ban éppen a magyar éremaukciók úttörője, Fejér József budapesti régiségkereskedő végzett súlyos károkat okozó, illegális feltárást a lelőhelyen, megbecsülhetetlen mennyiségű (és talán értékű) – főként római kori – leletet juttatva német köz- és magángyűjteményekbe. Szakmai körökben az incidens még az 1920-as években is heves rosszallást ébresztett. A Magyar Nemzeti Múzeum 1903 és 1913 között alkalomszerű, de folyamatos kutatásokat folytatott Dunapentelén. 1909–1910 körül tehát ismételten fosztogatások történtek, melyek nem kaptak nagyobb visszhangot, bár korábban a sajtó – ugyan kissé „betyárromantikás” éllel – beszámolt néhány gyanús eseményről. Ezért a közgyűjtemények a továbbiakban sem váltak a Czéh túl gyakori vásárlóivá, jóllehet neves régészek és művészettörténészek bevezető tanulmányokat írtak az Iparművészeti Múzeumban megrendezett, meghatározó jelentőségű 1912-es Kisplasztikai Kiállítás A Gyűjtőben megjelent katalógusába (a tárlaton több múzeum is szerepelt műtárgyakkal).

A Czéh a világégés alatt próbált a megváltozott helyzethez alkalmazkodni: jótékonysági árveréseket rendezett, lapjában pedig egyre gyakoribbá vált a háborús tematika. Figyelmet érdemelnek például az új gyűjtői ágak (háborús relikviák, emlékérmek) vagy az ellenséges oldal humoros, propagandisztikus hátterű kiadványainak szemléi. Az egyesületi élet a nehéz időkben is működött, egészen 1918 júniusáig. Az árverések száma az évek során csökkent, de kvalitásban igyekeztek fenntartani a korábbi szintet. A Czéh működésére súlyos csapást mértek a Tanácsköztársaság államosítási rendelkezései, melyek egyben az aukcióknak is véget vetettek. Siklóssy László nemrég felbukkant hagyatékából tudjuk, hogy a „szerkesztő elvtárs” a fővárosban maradt, A Gyűjtő vélhetőleg hivatalosan nem került indexre, megjelentetésére azonban nemigen találhattak reális lehetőséget.

A tanácskormány bukása után megtörtént a magántulajdonban lévő műtárgyak visszaszolgáltatása, az aukciókat ismét engedélyezték. A Gyűjtő 8. évfolyama 1920-ban még elindult, benne a kiadó a konszolidáció lehetőségét vetíti az olvasók elé. Ennek ellenére a Czéh a továbbiakban nem tudta korábbi lendületét felvenni, folyóirata sem jelent meg a következő évben. A hanyatlás oka – túl az általános válságon – összetettebb probléma. A háború vége felé az árverések megtartását már szigorúbb szankciók övezték (1915–1916 táján a Czéh renoméját érintő aukciós botrányba is keveredett), másrészt 1917-től az egyesület „egyeduralma” is megszűnt. A hazai árverések új fejezetét nyitó Ernst Múzeum energikus debütálással indította karrierjét. A Czéh aukciói 1923 után végleg elhaltak. Siklóssy László sok évvel később is kellemes emlékeket felidéző leveleket kapott az egykori tagtársaktól, akik az egyesület tevékenységét – a növekvő viszontagságok ellenére – egy felívelő időszak részeként élték meg.

Borítókép: A Gyűjtő. Művészeti folyóirat. A Szent György Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők kiadása és tagilletménye. I. évf. 1-2., 3-4., 9-10. szám. (1912). Forrás: Múzeum Antikvárium