Nemcsak megmosolyogtató és elgondolkodtató, stilizált, kerek és buja figurái, hanem az amerikai katonák által elkövetett Abu Ghraib-i fogolytáborban történt kínzások megfestőjeként is világhírű volt a 91 éves korában tegnap elhunyt kolumbiai művész, Fernando Botero.

Fernando Botero halálát Gustavo Petro, Kolumbia elnöke jelentette be; lánya, Lina Botero a kolumbiai rádióban pedig megerősítette, hogy apja tüdőgyulladással összefüggő szövődményekben halt meg, és a művész Monacóban tartózkodott a halálának idején.

„Fernando Botero, hagyományaink, hibáink és erényeink, erőszakunk és békénk festője meghalt” – tette közzé Petro, az X-en, korábbi nevén Twitteren. Noha a művész élete nagy részét Európában és az Egyesült Államokban töltötte, kolumbiai gyermekkora, valamint hazája politikai eseményei és osztályharcai továbbra is központi szerepet játszottak munkáiban.

Botero a kolumbiai Medellínben született 1932-ben, három fiú közül a másodikként. Apja eladó volt, aki Botero négyéves korában szívrohamban halt meg; anyja pedig varrónő. A nagybátyja a fiatal Boterót egy torreádor iskolába íratta be, de azon a napon, amikor egy igazi, élő bikát kellett kihozniuk az elméleti oktatás és gyakorlás után, Botero – osztálytársai többségével együtt – kifordult a kapun, és többé nem tért vissza. Ez a korszak későbbi munkáin is visszaköszönt: felnőttként a matadorok és a bikaviadalok központi motívumai lettek alkotásainak.

Ezután ismét nagybátyja segítségével Botero beiratkozott egy jezsuita iskolába, de amikor beadta a Pablo Picasso és a nonkonformitás a művészetben című esszéjét, a világi vonulatot kevésbé propagáló intézmény kizárta diákjai sorából.

Botero illusztrátorként és díszlettervezőként kezdett dolgozni, mielőtt 1951-ben Kolumbia fővárosába, Bogotába költözött. Miután 1952-ben megtartotta első önálló kiállítását Bogotában, Madridba utazott, hogy a San Fernandói Királyi Képzőművészeti Akadémián (Real Academia de Bellas Artes de San Fernando) tanuljon. Később Párizsba, majd Firenzébe költözött, ahol a reneszánsz mestereket tanulmányozta, és freskófestészetet tanult.

Az 1950-es évek második felében többször váltott lakhelyet Európa, Mexikó és Kolumbia között, és ez idő alatt alakította ki jól beazonosítható stílusát. 1960-ban Botero New Yorkba költözött, de küzdenie kellett, hogy komolyan vegyék egy olyan környezetben, amelyben a pop-art és az absztrakt expresszionizmus volt az uralkodó irányzat. Egy véletlen találkozás a MoMa, a Modern Művészetek Múzeumának kurátorával, Dorothy Millerrel segített neki lábra állni. Millernek annyira megtetszett Botero Mona Lisa, tizenkét évesen (1959) című alkotása, hogy megvásárolta a múzeum számára.

„Nagyszerű helyre akasztották fel, és óriási visszhangot kapott” – mondta Botero az Artforumnak adott 1985-ös interjújában, melyet a The Artnewspaper idézett. „Utána is találkoztak a közönséggel a munkáim, de az első nagy galériabemutatóm csak 1972-ben volt. És egyben ez volt az utolsó alkalom, hogy komoly kritikai vissszajelzést kaptam a New York-i sajtótól. Onnantól kezdve teljes csend állt be. Olyan volt, mintha leprás lettem volna.

Egy kritikus úgy közölte velem, hogy rosszul lett a képeimtől, hogy meg se nézte őket.

A nagy nyilvánosság részéről ezzel szemben kitüntetett figyelmet kaptam.” Szakadék keletkezett Botero kereskedelmi és kritikai fogadtatása közt.

A műkritikusok nem találtak ünnepelnivalót Botero látványosan fantáziadús figuráiban, pedig azok vonzóak voltak mind a művészettörténeti ismeretekkel rendelkezők, mind az e téren járatlan nagyközönség számára.

Botero maga népszerűségét annak tulajdonította, hogy a modern, absztrakt munkákkal szemben a kiállításlátogatók sokszor zavarban voltak, és az értelmezéshez, befogadáshoz sokszor úgy érezhették, szükségük van egy szakértőre, aki megmondja, hogy a képek jók vagy sem. „De egy festménynek közvetlenül kell beszélnie a nézőhöz, a kompozícióval, a színnel és a formákkal, anélkül, hogy egy szakértő mindezt elmagyarázná” – nyilatkozta Botero 2012-ben a The Los Angeles Timesnak.

Popularitása ellenére a művész soha nem kerülte el a nehéz témákat. 2005-ben készült el az a festménysorozat, amely amerikai katonák kínzásait ábrázolja az iraki Abu Ghraib börtönében. Gyakran készített olyan festményeket is, amelyek hazája politikai zűrzavarát ábrázolják, beleértve Pablo Escobar, kolumbiai drogbáró, egy időben a világ kokainforgalmának 80 százaléka fölött diszponáló bűnöző meggyilkolását.

A The New York Times-nak nyilatkozva 2004-ben elmondta, nagyon reméli, hogy ezek a festmények múzeumba kerülnek, hogy az emberek szembesülhessenek a történelem őrült és szörnyű pillanataival.

Botero még hétköznapibb festményein és szobrain is otthagyta összetvészthetetlen kézjegyét; alkotásain gyakran jelentek meg a társadalom visszásságai, a bánat és az elnyomás, de a szeretet és a nagylelkűség is.

Botero háromszor házasodott, harmadik feleségével, a görög művésszel, Sophia Varival élt együtt 1978-as házasságkötésüktől egészen Vari múlt májusi haláláig. Első házasságából három gyermeke és sok unokája maradt, míg fia, Pedro a második házasságából az 1970-es években autóbalesetben vesztette életét – ötéves korában. Botero is az autóban ült, ő is megsérült.

2000-ben Bogotában nyílt meg a Botero Múzeum, amely a művész több mint száz munkáját, valamint személyes gyűjteményéből származó alkotásokat tartalmaz. Magyarországon a Szépművészeti Múzeum rendezett átfogó Botero tárlatot 2010-ben.