A londoni Whitechapel Gallery nem egy új kurátort, hanem egy neves közgazdászt igazolt le, hogy segítsen túlélni a csőd közeli állapotot. Mariana Mazzucato feladata nem kevesebb, mint megértetni a kormánnyal: a kultúra nem a költségvetés ballasztja, hanem a társadalom motorja.

A londoni Whitechapel Gallery összefogott Mariana Mazzucato közgazdásszal, hogy megvizsgálják a kulturális intézmények szerepét az emelkedő költségek és a csökkenő támogatások korszakában. Mazzucato három évig tölti be a galéria első rezidens közgazdászi posztját.

„Radikálisan, de tényleg radikálisan valami újra van szükségünk, mert a régi gondolkodásmód nem vezet sehová” – nyilatkozta Gilane Tawadros, a Whitechapel Gallery igazgatója a Financial Timesnak. „A kulturális szektorban eltöltött 30 évem alatt soha nem tapasztaltam olyan helyzetet, amelyben ennyi jelentős intézmény – köztük olyanok, mint a National Gallery vagy a Tate – ilyen bizonytalan gazdasági állapotban lenne. Ha ők megfáznak, mi többiek tüdőgyulladást kapunk.”

Mindkét említett múzeum küzd azzal, hogy visszanyerje a Covid előtti látogatószámot, és jelenleg deficittel működnek.

A Whitechapel szintén jelentős forráshiánnyal néz szembe. A 2025. március 31-én záruló pénzügyi évben a hiánya 880 458 fontra rúgott, szemben az előző évi 207 377 fonttal a Charity Commissionnél benyújtott elszámolások szerint. Kevesebb pénz gyűlt össze a kiállításokra „a kevésbé ismert, alulreprezentált művészek bemutatására irányuló programstratégia miatt”; kevesebb forrás érkezett alapítványoktól a támogatásokért folyó fokozott verseny következtében, a megélhetési válság pedig továbbra is negatívan érinti mind a közönséget, mind a potenciális támogatókat.

A galéria közpénzből származó bevételei, amelyeket az Arts Council oszt szét, szintén csökkentek: a 2018–2022-es időszak 6,1 millió fontjáról 5,8 millióra a 2022–2026-os periódusban.

Hogyan segíthet tehát egy közgazdász? Mazzucato, a University College London nagyra becsült professzora és az Institute for Innovation & Public Purpose alapító igazgatója, a közjó fogalmának újragondolásában és abban érdekelt, miként definiálja a társadalom az értéket. Szavára ad a kormányzat, és Tawadros reméli, hogy segíteni fog „hatékonyabban kommunikálni az általunk teremtett értéket. Fontos számunkra, hogy profitáljunk valakinek a tudásából, aki érti a kormányok gondolkodásmódját.”

A kormányok – politikai oldaltól függetlenül – hajlamosak alulértékelni a kultúrát, és egyszerűen „költségként” tekintenek rá, mondja Mazzucato.

Ez sebezhetővé teszi az ágazatot a megszorításokkal szemben „minden alkalommal, amikor eljön a takarékoskodás ideje”.

Ehelyett a hatalmon lévőknek „stratégiai befektetésként” kellene tekinteniük a művészetekre, amelyek segíthetnek számos sürgető társadalmi probléma megoldásában, például a kirekesztettek és marginalizáltak reintegrációjában.

„Elérheti azokat az embereket, akiket magukra hagytak, hogy újra méltóságot találjanak az életükben” – mondja Mazzucato, akinek kutatásai között szerepeltek a Notting Hill-i és brazíliai karneválokról szóló tanulmányok, amelyek „hatalmas közösségi értéket teremtenek az egyének és egész közösségek számára. Ezek inkluzív, demokratikus események, egész éves gazdasági hatással.”

A közösségre irányuló fókusza jól illeszkedik a Whitechapel programjának egyik vonulatához. Júliusban a galéria elindítja a Backyard Biennial: East nevű nyári művészeti fesztivált, amelyet több mint 40 helyi partnerrel együttműködve szerveznek Kelet-London-szerte.

„Nincs sok pénzünk, mi is nehéz helyzetben vagyunk, mint mindenki más. De van egy épületünk, amely központként működhet, így összehozhatjuk az embereket. És hosszú távú elkötelezettséget vállalhatunk erre, művészekkel és helyi közösségekkel együttműködve, segítve a kulturális infrastruktúra kiépítését” – mondja Tawadros.

A kulcs az lesz, hogy az ilyen kezdeményezések értékét kommunikálják mind az állami, mind a magánszférabeli támogatók felé. A kormánnyal való kapcsolattartás során az egyik kihívás az, hogy „a kulturális intézményektől gyakran olyan mutatókkal – például látogatószámmal – kérik a közpénzek elszámolását, amelyek nem ragadják meg a társadalomhoz való legfontosabb hozzájárulásukat” – mutatott rá Mazzucato.

Példaként említi a Tate Modern korábbi igazgatóját, Frances Morrist, aki saját legnagyobb eredményének azt tartotta, hogy olyan embereket vitt be a múzeumba, akik korábban soha nem jártak ott, és olyan művészeket mutatott be, akiket az intézmények általában marginalizálnak.

Mindezt annak ellenére, hogy „a jelenlegi finanszírozási és értékelési rendszerek arra ösztönzik a galériákat, hogy a híres művészekkel és magas jegyeladásokkal kecsegtető ’blockbuster’ kiállításokat részesítsék előnyben” – mondja Mazzucato.

Ez legalább lassan változni látszik. 2021-ben a brit Kulturális, Média- és Sportminisztérium elindította a Culture and Heritage Capital (CHC) programot, amelynek célja „nyilvánosan elérhető statisztikák és iránymutatások kidolgozása, amelyek lehetővé teszik a kulturális és örökségvédelmi szektor értékének jobb megfogalmazását a döntéshozatalban”.

Egy, a minisztérium által megrendelt jelentés például megállapította, hogy a gyakori kulturális részvétel jelentős pozitív hatással van az emberek egészségére. „Az a dolgom, hogy minden érvet bevetve meggyőzzem a kormányt a kulturális szektor értékéről” – mondta a CHC elnöke, Neil Mendoza.

Egy másik kihívás, hogy a múzeumokat és galériákat saját vezetőik sem népszerűsítik hatékonyan. Bár egyes igazgatók, mint például Tristram Hunt a V&A-nél, a szektor meggyőző szószólóiként léptek fel, az iparágon belül kevés az egységes célkitűzés.

A National Gallery közelmúltbeli bejelentése például, miszerint kortárs művészetet is gyűjteni kezd, megsértett egy régóta fennálló „gentleman’s agreementet” a Tate-tel, hozzájárulva a múzeumok közötti versengés érzetéhez a kollegialitás helyett.

„Amire a szektornak szüksége van, az a közös fellépés. Sokan visszasírják Nicholas Serota (a Tate igazgatója 2017-ig) és Neil MacGregor (a National Gallery, majd a British Museum vezetője 2015-ig) által fémjelzett fénykort. Mint Nicholas Hytner a színházi világban, ők is láthatóan élvezték a közszolga szerepét, felemelve szavukat – ha kellett, együtt – a közjó érdekében. Vannak kiváló vezetőink az egyes intézmények élén, de talán valaki újra – egy új Tate-igazgatóra? – lenne szükség, aki bátorságot és energiát hoz a szélesebb körű ügybe” – mondta Alison Cole, a The Cultural Policy Unit agytröszt igazgatója.

„Amikor bizonytalan helyzetben vagy és a túlélésért küzdesz, intézményként nagyon nehéz magabiztosan megszólalni” – jegyezte meg Tawadros, hozzátéve, hogy Serota és MacGregor egy sokkal stabilabb időszakban voltak múzeumigazgatók.

Hogyan tudja tehát a szektor meggyőzni a kormányt, hogy jelentősebben fektessen be a kulturális intézményekbe a sztrájkoló orvosok, a leálló vonatok és az üres államkassza idején?

„A képzelet a kulcs. Sokat gondolok a háború utáni évekre Britanniában, amikor az ország romokban hevert, mindenütt kibombázott telkek voltak, az embereknek tetőre volt szükségük a fejük fölé és élelemre, az iskolákat újjá kellett építeni, tanárokat kellett találni. És mégis, az Arts Council pontosan abban a pillanatban jött létre, és egy közgazdász, John Maynard Keynes lett az első elnöke, hogy érveljen amellett:

mennyire kritikus fontosságú a művészet és a művészek léte.

Most is el kell képzelnünk a lehető legjobb társadalmat, amit csak tudunk” – mondta Tawadros.