A fényművészet révén időnként a party-kultúrával is összeérő kortárs művészet egyre gyakrabban fordul elhagyott ipari terek felé – például az inotai hőerőmű esetében –, de kevés helyszín rendelkezik olyan sűrű történeti rétegzettséggel, mint a kőbányai pincerendszer. A február legutolsó és március legelső napjaiban megrendezett Kőbánya Underground fesztivál ebben a föld alatti infrastruktúrában hozott létre egy ideiglenes kulturális teret, ahol archívumok, installációk és elektroakusztikus kísérletek léptek párbeszédbe a helyszín múltjával.

A február végén egy hétre kulturális térként megnyílt hatalmas föld alatti terület évszázadokon át a város építéséhez szükséges kő kitermelésének helyszíne volt. Később sörgyárak érlelőpincéjeként, a második világháború idején pedig hadiüzemként működött – a legutóbbi időkben pedig filmforgatásokhoz szolgált extrém kulisszaként. Az ebben a formában idén először összeallított fesztivál a helyszín történeti és társadalmi rétegeit a kortárs művészet eszközeivel vizsgálta.

A kezdeményezés az elmúlt két évben még egyestés eseményként működött, amelyet a KamaRave és a Dialect kollektívák szerveztek. A programok évente egyszer a pincerendszerben, egyszer pedig a felszínen álló egykori S1 sörgyár területén zajlottak. A 2026-os kiadás azonban már jóval tágabb léptékű volt: az Irregulari szervezésében a rendezvény egy egész héten átívelő fény–hang–tér fesztivállá bővült. A program kiállításokból, installációkból és performatív eseményekből állt össze, amelyeket a hét második felében színházi és tematikus estek, majd a hétvégén élő-, elektronikus és kísérleti zenei fellépések egészítettek ki.

A projekt nem pusztán egy fesztivál megszervezését tűzi ki célul, hanem annak vizsgálatát is, miként válhat egy nagyrészt elfeledett ipari örökségi tér a kortárs kulturális élet részévé.

A helyszín története több évszázadra nyúlik vissza. A tatárjárás utáni újjáépítés idején, 1244-ben IV. Béla a pesti polgároknak adományozta a kőhegyet, ahonnan a város építéséhez szükséges mészkövet bányászták ki.

Az évszázadokon át tartó kitermelés hatalmas föld alatti üregrendszert hozott létre, amelyből a későbbi Budapest számos épülete – templomok, hidak, bérházak, sőt a Lánchíd és az Országház – is felépült.

A 19. század végére azonban a jó minőségű kőrétegek kimerültek, és a járatok új funkciót kaptak. A stabil, nagyjából tíz fokos hőmérséklet és az egyenletes mikroklíma ideálisnak bizonyult a sör érleléséhez, így a pincerendszer szorosan összefonódott a kőbányai söripar történetével. Amikor idősebb Dreher Antal 1862-ben megvásárolta a Kőbányai Serház Társaság üzemét, az itt zajló ászokolás – vagyis a hordókban történő érlelés – kulcsszerepet játszott abban, hogy a lager típusú sör tömegtermékké váljon Magyarországon.

A második világháború idején a föld alatti járatok újabb, sötétebb fejezetet kaptak. 1944-ben a bombázások miatt a német hadvezetés a pincerendszerbe telepítette a Messerschmitt Bf 109 vadászgépek összeszerelésének egyes fázisait. Ugyanezekben a járatokban a környék lakói óvóhelyként kerestek menedéket; a boltíves termekben még kápolnát is berendeztek. A háború után a pincék raktárként, gombatermesztő telepként, majd jégtárolóként működtek, később pedig részben elárasztott ipari romként maradtak fenn. A mélyebb tárnák egy részében ma már több tíz méteres vízoszlop található, ahol katonai és civil búvárok merülnek gyakorlás vagy feltárás céljából. A terület hosszú ideig zárt maradt a nagyközönség előtt; kulturális rendezvények csak az utóbbi években kezdtek megjelenni benne.

A fesztivál képzőművészeti programját Fedics Laura, Tóth-Meisels Bence és Vogl Dorisz kurátorok állították össze, de a szervezők közt ott voltak a Magyar Képzőművészeti Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem és a MOME hallgatói és oktatói is; valamint a Kőbányai Önkormányzat és Vagyonkezelő, a Hosszúlépés Városi Séták is részt vettek a megvalósításban.

A képzőművészeti válogatás három pilléren alapult: meghívott művészek munkáin, nyílt pályázaton kiválasztott pályakezdő alkotók projektjein, valamint olyan kutatásalapú koncepciókon, amelyek a helyszín történeti vagy kulturális kontextusát vizsgálják. A kiállítás alapját maga a tér adta: a pincerendszer tárnái első pillantásra hasonlónak tűnnek, valójában azonban eltérő akusztikával, falstruktúrával és szerkezeti adottságokkal rendelkeznek. Az installációk ezekre a különbségekre reagálva jöttek létre. A magas páratartalom és az alacsony hőmérséklet a legtöbb médium számára kedvezőtlen környezetet teremt, így az alkotóknak a technikai korlátokhoz alkalmazkodva kellett megvalósítaniuk munkáikat. A szervezők szerint ez a kényszerhelyzet egy sajátos, organikus dialógust hozott létre a művek és a tér között: sok installáció kifejezetten a tárnák atmoszférájára reflektálva született meg.

A kiállítás egyik hangsúlyos része a magyar techno- és partikultúra korai időszakát vizsgálta. A Kozma Archívum –Somogyi Endre, Doboviczki Attila T., Schulteisz Emil – és a Party Archive Research Group – Lukács Viola, Kruczler Móni, Simon Liliána – együttműködésében létrejött installáció A kezdetek címmel dokumentumokat, vizuális emlékeket és kortárs reflexiókat állított egymás mellé. A látogatók archív videókat, plakátokat, szórólapokat és fotókat böngészhettek, miközben egy élő VJ-vetítés reagált az anyagokra.

A projekt a kilencvenes évek underground klubkultúrájának közösségi és vizuális dimenzióját idézte fel, miközben azt is vizsgálta, milyen szerepet játszhatnak ezek az archívumok a jövő kulturális stratégiáiban.

Ehhez kapcsolódott a Kozma Archívum és a Pécsi Tudományegyetem Intermédia tanszékének közös munkája, a Frankhegyi archív installáció. A projekt Kozma Péter fényfestő és partyszervező hagyatékából építkezik, és a legendás frankhegyi bulik dokumentumait – fotókat, videókat és nyomtatott anyagokat – mutatja be. Az installáció nem csupán dokumentációként működik: a kurátorok műtárgyként kezelték az archív anyagot, és az emlékezés, a médiumváltás és a dokumentumok újraértelmezésének kérdéseit vetették fel általa.

A kilencvenes évek klubkultúrájának vizuális öröksége több további projektben is megjelent. A President’s Palace Movie Lights (PPML) kollektíva Time Capsule (VJ Game) című munkája a csoport 1995 és 1997 közötti kísérleteit idézte fel. A kollektíva – amelynek tagjai Bernáth/Y Zsiga, Králl Szabolcs, Koós Árpád, Juhász András, Antal Gergő és Móczár Krisztián – a LoveBarrikád események vizuáljáért felelt, és vetítéseiben Super8 filmhurkokat, diavetítéseket, videófeedbacket és digitális animációkat kombinált. Valcz Gábor Egyesült Hullámok című munkája analóg vetítéstechnikával készült videóloopokat mutatott be: filmvetítők, írásvetítők és VHS-kazetták segítségével létrehozott, zajos és pixeles képi világot, amely a kilencvenes évek partivizuáljainak esztétikáját idézi fel. Kitzinger Gábor médiaművész A/V Archives című installációja 2001 és 2016 között készült VJ-munkáiból épített élő vizuálarchívumot, míg Sztojánovits Andrea Loop #5027 című videóloopja a vizuális zene és az észlelés kapcsolatát vizsgálta, a képet nem statikus látványként, hanem a befogadás során létrejövő érzékelési eseményként értelmezve.

A fesztivál egyik leglátványosabb eleme egy hat monumentális Tesla-tekercsből álló elektroakusztikus installáció volt. A több méter magas szerkezetek nem csupán fényinstallációként működtek: a nagyfeszültségű elektromos kisülések maguk generálták a hangot és a ritmust.

A rendszert a Tesla Coils HU csapata – Deminger Bence és Magyari Zoltán – fejlesztette ki. A legnagyobb, 3,2 méter magas tekercs 22 kilowatt teljesítményt igényel, és akár 4,5 méteres elektromos íveket képes létrehozni. A hangkompozíciókért Erstadt András, művésznevén Bizmuth felelt, aki moduláris szintetizátorokkal és a tekercsek vezérlőrendszerével dolgozik. A megnyitón Klpflrtpr élő performansza szólaltatta meg a rendszert, a hét során pedig a tekercsek programozott fény–hang installációként működtek, majd szombaton színpadként szolgáltak Bizmuth, Agócs, Demover és Klpflrtpr fellépéseihez.

A programban több kutatásalapú projekt is szerepelt, köztük a girlscanscan kollektíva Tripping on Kőbánya című kezdeményezése, amely feminista és kritikai nézőpontból vizsgálja a kerület történetét és urbanisztikai rétegeit. Az ilyen projektek a szervezők szerint fontos szerepet játszanak abban, hogy a fesztivál ne pusztán látványos eseményként jelenjen meg, hanem a helyi közösségek számára is értelmezhető kulturális folyamatként.

A Kőbánya Underground jelenleg még inkább kísérlet, mint intézmény. A pincerendszer a fesztivál idejére ideiglenes kulturális infrastruktúrává alakult, majd a programok végeztével ismét kiürült. Ugyanakkor a projekt arra hívta fel a figyelmet, hogy a város ipari örökségének kevéssé ismert helyszínei új szerepeket kaphatnak a kortárs kulturális életben. A kőbányai tárnákban egymásra rétegződő történetek – a középkori kőbányászattól a söriparon és a háborús iparon át az elektronikus zenei kultúráig – olyan térben találkoztak, amely egyszerre emlékeztet a múlt ipari infrastruktúrájára és egy lehetséges jövő kulturális tereire.

Borítókép fotó: Lévai Zoltán