
Üdvözlendő kifürkészhetetlenség
Huszonhetedik alkalommal adták át január 22-én a Herczeg Klára szobrász- és éremművészről elnevezett díjat, mellyel minden évben egy pályája elején lévő, illetve egy már ismert, régebb óta alkotó művészt jualmaznak. Idén senior kategóriában Drozdik Orshi kapta az elismerést, a junior díjazottak pedig megosztva Bolla Szilvia és Lődi Áron lettek. A díjátódóval egyidejűleg kiállítás nyílt a művekből az FKSE Képíró utcai galériájában, melyet Szilágyi Róza Tekla, az Eidolon Centre for Everyday Photography igazgatója nyitott meg. Az ő beszédét adjuk most közre.
„Trump beiktatása, a gázai övezet történései, az ukrajnai háború digitális fényképei, a nyugati parti tűz, Orbán Viktor indiai nyaralása – olyan korban élünk, ahol a képek értelmezése, nagyítóval történő vizsgálata, az ábrázoltak felismerése és nevén nevezése, vagy mondom másképp: a képek megértése újra tömegek kedvelt napi cselekvésévé vált.
Az elmúlt időszakban szinte mantraként ismételgetem a következő üzenetet: egy olyan korban élünk, ahol ömlenek ránk a képek, a képolvasást mégsem tanítják az iskolában. És azt hiszem ennek lassan beérik az eredménye: egyre szedett-vedettebb a viszonyunk a képekhez. Mi is képekkel kommunikálunk, de a “milyen képet miért” készítünk eredőjét illetően magunk is sokszor sötétben tapogatózunk. Aztán arról már ne is beszéljünk, hogy fel tudjuk-e ismerni azt, amikor mások képekkel igyekszenek minket befolyásolni, képeken közvetített rejtett üzenetekkel és attitűdökkel igyekeznek minket más világlátásra bírni.
A képek és politika, látás és politika kapcsolatának gondolatkörének összetettsége és problémás mivolta természetesen cseppet sem újkeletű, azonban a helyzet köszönhetően az összekapcsolt kamerák és monitorok hálózatának az eddigieknél sokkal nagyobb volumenben hat ránk. Sokkal több képet készítünk – így sokkal több kép van a világban, amit megérteni igyekszünk. Legalábbis érdemes lenne igyekeznünk.

A stanfordi egyetemen tanító Kim Beil nemrég kiadott egy kötetet csupa olyan fényképpel, amelyen a mai szemnek már felismerhetetlen, érthetetlen és nevén nevezhetetlen tárgyak és részletek láthatók. A könyv az Anonymous Objects: Inscrutable Photographs and the Unknown címet viseli és nagyon érdekes tanulsággal szolgál. Beil arról mesél, hogy mennyire üdvözlendő a kifürkészhetetlenség és kétértelműség, amikor képekről – esetében fényképekről – gondolkodunk. Az internet, a kategorizálások, dobozolások, csoportosítások és felcímkézések korában hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy attól, hogy címszavak alapján elő tudunk keresni képeket a web hatalmas kép adatbázisából értjük is azok tartalmát, tudjuk őket valójában olvasni és értően, szándékkal fogyasztani. Gondolatmenete szerint a hitünk abban, hogy fel vagyunk készülve a képek megértésére az információs társadalom igazi hübrisze.
Szkenneljük a képeket, magabiztosan megosztjuk, termeljük, remixeljük őket – ignorálva a sok apró üzenetet és következtetést, amit rólunk mint ember és társadalom hordoznak. Szinte természetes, hogy emberként sokszor ignoráljuk azt, amit nem ismerünk és nem értünk – ez valahol érthető evolúciós érdekünk.
Vak önbizalom nélkül hogyan is lehetnénk mi a hüvelykujjának mobilitását a villogó kijelzők felületén leghatásosabban hasznosító emlős?
Egy olyan világban, ahol a megértés helyett a rámutatás és megnevezés gesztusával ismerkedünk az ismeretlennel, ahol a kíváncsiságunk sokszor nem a valódi megismerésre, hanem a látottak helyes megnevezésére irányul talán minden ünnepelendő, amiben van némi misztikum – a művészet pont ilyen. Ünneplendő, mert szerencsés esetben a megismerési igyekezetünk nem pattan le a mű felszínéről, hanem annak mélye felé halad. És ha szeretnénk jobban olvasni a képeket, szeretnénk, hogy a vizuális műveltségünk megbízható eszközünk legyen érdemes elmélyülnünk az alkotói szándékkal létrehozott művekben. Mert a kép egy olyan kiindulópont, egy olyan kezdet, ahonnan sokfelé lehet indulni – a művek és képek mozgásba hozhatók a kérdéseken keresztül is, ha még nem felejtettünk el beszélgetni.
A Herczeg Klára-díj számomra legegyedibb és legbecsülendőbb eleme az az igyekezet, ahogyan különféle vizuális nyelvet beszélő, eltérő generáció képalkotási tengerében edződött művészeket hoz ideiglenes párhuzamba, alkotásaikat egy térbe. A mostani szituáció különösen inspiráló, mert mindhárom alkotó munkáiban és érdeklődésében van egy közös motívum: a képekhez, azok erejéhez és hatásához fűződő viszony.
Drozdik Orsolya kiállított műve egy olyan műcsoport része, amely azzal az örökérvényű kérdéssel foglalkozik: a reprezentációnk milyenségére, saját testi élményeink megfogalmazására hogyan hat a mindenkori hatalom – és a képi megfogalmazás milyensége visszahat-e arra a fogalomkészletre, amellyel a valódi élményt igyekszünk leírni?
Bolla Szilvia a bőr és a fotográfia között hidat építő Neurogramjai egy olyan alkotói narratívába csatlakoznak, amely a képek depressziós túlfogyasztására reagáló absztrakt anti-fotókkal kezdődött, és innen haladt a poszt-fényképészeti gyakorlat felé. Az anyag megértése felé dolgozó vágy társul a kamera nélküli fotográfiában rejlő lehetőségekkel, így jönnek létre azok a médiumbeli hibridek, amelyeken annak az alkotónak a tudatosságát érezhetjük, aki a kamera nélküli fotográfiát választva a reprezentáció terhétől mentes fotózás nyelvén szól hozzánk.

Lődi Áron praxisában is megjelent a modern társadalom és a média információhoz fűződő viszonyának kérdése, az, hogy miképpen vettük körbe magunkat képekkel, kijelzőkkel és információ áramlatokkal – és azok az információ áramlatok milyen általunk elsőre át nem látható szabályosságok mentén hatnak arra, hogy valójában milyen információ érkezik el hozzánk, milyen referenciahálón keresztül ismerkedünk a világgal.
A „hogyan fogyasztunk médiumokat?” akaratlanul is a mindennapjaink központi kérdésévé vált, és szinte biztosan állíthatjuk: ma leginkább a szemünk az, amelyre hatni igyekszik a patriarchális társadalom. A vizuális kultúránk egy olyan korba érkezett, amelyben számítógépek és nem-emberek katalogizálják, válogatják, őrzik és terjesztik a képi tartalmak legnagyobb részét. A korban, amiben élünk a képekre eső első és utolsó tekintet már nem emberi, hanem gépi – éppen ezért, ha szeretnénk, hogy képekhez és művészethez fűződő viszonyunk tematizált és tudatos maradjon az első és utolsó gépi tekintet közti munkát érdemes sajátunknak tekintenünk. És az biztos, hogy a misztikummal és kifürkészhetetlenséggel jó barátságban élő képzőművészet szerencsés lehetőség arra, hogy ezt a munkát még akár élvezhessük is.”
A február 6-ig nyitva tartó kiállításon február 5-én 18 órakor Szalai Borbála kurátor tart tárlatvezetést.